23. hét
Forró váltás volt. NagyLánynak lejárt a Covid-szünet, de KicsiLány is taknyos lett, úgyhogy most KicsiFiú mellett ő volt itthon. Azért az egy alsós egy felsős tanítása sokkal békésebb, mint amikor az elsősnek - aki amúgy balkezes, te meg jobb - próbálod mutatni, hogy hogyan is kellene kötni kettő darab „a” betűt, közben a harmadikosnak magyarázod a háromjegyű számok fejben való kivonását, amit totál nem ért. És te megérted, mert fejben neked sem ment soha. Ciki vagy sem, én most is úgy számolok fejben, hogy magam elé képzelem írásbeli összeadásban. Legalábbis amikor pontos eredmény kell. A bal és jobb oldal is kacifántos a fejemben. Nem kell frászt kapni! Nem vezetek! Van jogsim... ami lejárt... de utálok vezetni. Szóval a lényeg... nem volt sétagalopp. Főzni???? Ebédet???? Áááá, hagyjuk már! Esetleg vacsit. Sütés??? Hát az végképp nem.
Adventi készülődés??? Az sem. Pedig mennyire vártam már! Nem volt hozzá agyam. Az összes türelmemet és kreativitásomat kiszívta belőlem a tananyag-házi leadása-bepótlása. Rémes tanár lennék! Annál is rosszabb! Szeretek tanítani dolgokat, de csak annak, aki alkalmas a befogadására. Aki viszont már a harmadik fajta nekifutásomat sem érti, ahhoz sajna már nem tudok jól hozzáállni. Persze mikor síkideg lettem, elmondtam KicsiLánynak, hogy az idegbajom oka nem ő, hanem a kétségbeesett tehetetlenség, mert nem véletlenül nem lettem tanár. Miután ezt megbeszéltük, úgy döntöttem tojok én a tananyagra! Megtanítom inkább az írásbeli számolásra. Úgyis az következik a tankönyvben. Nem szaroztam. Azonnal kivonással kezdtük, méghozzá tízesátlépéssel! Láss csodát!!! Anyja lánya. Azonnal megértette és önállóan, helyesen számolt! Volt nagy boldogság mindkettőnknek!
Kiszenvedtünk minden gyereknek minden házit, jöhet az Advent!
Kedves mondjuk kicsit ellopta ezt a karácsonyi hangolódást. Na, nem bánom! Mivel én még mindig ott tartottam fejben, hogy akkor én most két hét múlva férjhez megyek, nem nagyon ment a Jingle Bells. Oké, hogy nem lesz hét országra szóló lakodalom, de akkor is... feleség leszek. Új nevem lesz. Szóval a tudatomat kell rendezgetnem. Felfogni sincs sok időm, mert mi az a két hét??? Meg azért lesz szép ruha és itthon a gyerekekkel ünneplés. Hiszen most már kikezdhetetlenül egy család leszünk. A kisebbeknek mindenképp fontos lesz az esemény, de a nagyok is jelezték, hogy nekik sem tökmindegy a dolog. Ezeknek a részleteknek a kidolgozásán járt az eszem. N,a meg azon, hogy honnan kerítek ilyen sittysuttyban olyan ruhát, amiben nem fagyok meg, rám jön és káprázatos is leszek!? Bújtam a netet. Közben arra jutottam, hogy biztosan mindenki irtó csini kismami, csak én vagyok egy tank, mert a ruhák nagyrésze S méretű... elvétve van néhány M-es, de a melleim miatt... hát mindig ott van a gond a felsőknél.
El is untam a dolgot. Inkább felkarácsonyoztam a lakást. Meg készítettem ezt-azt a régi, szétszedett girlandokból. Az adventi koszorú is kész lett, csak a gyertya nem lett jó hozzá. Piros kell, nem is fehér... futás a keleti mindenesbe... nincs semmilyen gyertya, pláne piros... ez sem akar összejönni...
Vasárnap este épp a sírás kerülgetett, mert vagy más megelőzött, vagy kiderült a centikből, hogy kicsi, vagy nem is válaszoltak egyáltalán. Valahogy nem tetszett a gondolat, hogy a ruci nem lesz meg egy héten belül. Mert akkor már csak pár napom marad! Bezzeg a pasiknak milyen egyszerű! Csak egy ing kell és fekete gatya. Én is tudnék mit előrántani a szekrény mélyéről... de nem terhesen.
KicsiFiú suliban, KicsiLány itthon, NagyLány pedig újra itthon. Az alulöltözés megfázáshoz vezet. Minden évben így megy ez nála. Nehogy már jobban tudjam, hogy fázik-e! Elvégre már elmúlt 12 éves!!! Ennek örömére vééégre rászánta magát, hogy a futócipőt téli bakancsra váltsa. El is vergődtünk a Nyugatiba. Viszonylag kevés huzavona után lett cipője és mentünk plázacicázni hárman, csajok. Nem mondom, hogy minden pillanatát élveztük. Ők unták, én meg siránkoztam. Mellben minden szűk volt. Legalábbis abban a színben, amiben gondolkoztam. Másról hallani sem akarok! Azért egy-egy kiegészítő, amit a lányok választottak, feldobta a napunkat. Innentől már sokkal vidámabbak voltunk, bár a ruha miatti csalódottság még bennük is ott volt. Végül bekanyarodtunk egy utolsó boltba - az esélytelenek nyugalmával - ahol öt ruhát is a kezembe nyomtak! Én vetkőztem, lányok izgultak. Mind jó volt méretben! NagyLány még próba előtt megmondta, hogy melyik lesz a nyerő, bár nekem nem az volt a favorit. Ő nyert! Szörnyen büszke volt magára! Hullafáradtan vonszolódtunk haza. De izgalom és lelkesedés az volt bennünk dögivel! KicsiLány azonnal kotorászni kezdett a szekrényben, hogy mit is vegyen fel a jeles napon. Erre KicsiFiú is bejelentette, hogy neki egy szép inget és fekete nacit túrjak elő, mert ő aztán nagyon csini akar lenni! És a haját is zselézzem majd be rendesen! Cukik voltak!
Végre béke van bennem nagyjából. A kardinális dolgok már megvannak.
Advent folyt. köv.
Egész jól állunk a kinek mit karácsonyra dologgal. KicsiLány ajándékai már meg is vannak! Nehezítő körülmény a szilveszteri szülinap, de az is pipa! Hurrá, babázás! Minden jöhet, ami baba. Pedig ő az a gyerek, akinek mindig nagyon nehéz bármit is kitalálni. A többiek meglepije fejben már ott van. Mondhatni megvagyunk.
Adventi naptár: Kb. tíz éve készítettem. Akkor még három gyereknek. Mikulás, kandalló, három zokni és számegyenes, amin sétál egy Mézi a karácsonyfa felé. Aztán megszületett KicsiFiú és újabb zokni került a kandalló fölé. Jövő adventre pedig még egy zoknit kell varrnom! Azon legalább nem kell agyalni, hogy abba mi kerüljön... kölesgolyó, buláta. Pont. A többieknek már neccesebb. Ne legyen minden nap csoki és bele is férjen a zokniba. És ne tapadjon bele a polár anyagba. Ez minden évben igénybe veszi a fantáziámat. Volt, hogy kettesével csomagoltam celofánba a gumicukrot este 10-kor. És olyan is van, hogy a mikimanók sajna néha beájulnak. Na az nagyon ciki! Mikor hajnali 6-kor villan az agyamba, hogy „Jesszus! A zoknik!!!” Ilyenkor izgis a dolog! Úgy becsempészni az árut a célba, hogy ne bukjak le! Mert ugye a kisebbek már ébredeznek...
Még hogy kinövik ezt is! Dehogy! NagyFiú legalább olyan izgatottan keresi a zokniját reggelente, mint a kicsik! Nem hajlandó segíteni sem semmiben, ami a Mikulás/Angyalok dolga. Mert kell neki is a meglepi és a varázs. Megértem! Én sem nőttem ki! Szeretem nyitogatni az ablakokat a naptáron is. Ha nem kapok, akkor pedig veszek. Mert kell és kész! Jaaaaj úúúúgy szeretem az adventet!!! Arra rájöttem, hogy a karácsonyt már nem annyira. Olyan sokáig készül rá az ember! Ehhez képest elillan az egész varázs egy-két nap alatt. Nálunk nagy jövés-menés nincsen. Pedig bírnám. De mivel az élet nem egy hollywoodi rendezés, hát jól van ez így.
Nanta
A terhesnapló előző részeit itt találod:
7. hét: 43 évesen az ötödik gyermekemet várom
8. hét: Mókusra hasonlít a gyerek. Vagy teknősre
9. hét: A melltartóimat lecseréltem "E, mint elefánt" kosarasra
10. hét: Nem akarom hasba szúratni magam
11. hét: Megbökdösték a hasam a szülői értekezleten
12. hét: Nyüszítek és hisztizek, ha nem alszom ebéd után
13. hét: Magányra vágyom négy gyerek mellett
14. hét: Evelynnek hívtam a babát, reméltem, hogy nem fiú
15. hét: Skandináv hörgős metált hallgatok a babával
16. hét: Négy gyerek mellett nem annyira nyugis a babavárás
17. hét: Hasra estem terhesen, amikor a busz nyomott egy satuféket
18. hét: Leszívja az agyam a gyerek, annyit beszél
19. hét: Puncinadrágban nem mehetsz a buliba, lányom!
20. hét: A terhesség olyan, mint az öregség... csak rövidebb
21. hét: El kellett engednünk öreg cicánkat
22. hét: Tejszínhabba rejtett gyűrűvel kérte meg a kezemet a párom
