28. hét
Hello, harmadik trimeszter! Bár szívesebben mondanám, hogy good-bye! Nem úgy, mint a szép piros kabátomnak. Jól éreztem, hogy év végéig tudom majd felhúzni. Az átmeneti tavasznak hála, ezzel nem is kínlódom.
A cukorterhelés jól sikerült, csak a vizelet... Fehérje van benne, ami remélem a gondatlanságomnak köszönhető. Bár körültekintően intézem az ilyesmit, mégis...
Most újrázunk. Kicsit izgulok, de meg bírtam állni, hogy Google-doki legyek. Ez jó. Nincs kedvem magam paráztazni. Majd megteszi a doki, ha kell. Leletre egy hetet kell várni, addig marad a drukk.
Szilveszteri balhék
A szilveszter jól sült el. Jobban, mint gondoltam. Igaz, a mostani Kufli torta közelébe sem jön a két évvel ezelőttinek. Nem éreztem a kihívást. A torta az én meglepim szokott lenni, de most „megrendelésre dolgoztam”. Az nekem nem megy. Az elvárás megtépázza a kreativitást bennem.
Sebaj, a szándék a fontos, vigasztalt NagyFiú, mikor HorrorHilda felett siránkoztam. Azért cukormázból nem léleksimogató Kuflikat varázsolni. Az ünnepelt viszont örült, a többi mind mellékes. Az áhított bölcsi mellé kapott igazi (koraszülött) pelust a babákhoz, szóval ment a gyakorlás rendesen.
A napban két „érdekes” momentum is volt.
1, NagyFiút elhívta apuka szilveszterezni. Hát ezen fennakadtam kissé, de igyekeztem diplomatikusan kezelni, miszerint:
„Fura, hogy nem a szülinapos gyerekét viszi el, ha már csak egyet hív át...”
Ezt gondolom, ő is végiggondolta, és talán eszébe jutott néhány őt ért sérelem is. Végül nagy meglepetésemre velünk maradt.
2, Az ünneplésnél pedig NagyLány szólt be csúnyán KicsiLánynak.
Értem, hogy neki már dedós egy tízéves, mikor ő érettebb gondolkozású a koránál. Pláne úgy, hogy KicsiLány meg kislányosabb a koránál. Nagy most a szakadék emiatt (is), meg kamasz is (nagyon), de akkor is!
Kevés fájdalmasabb dolog van, mint mikor a fájdalmat és csalódottságot látod a gyereked szemében. Főleg, ha ezeket családtag okozza. Sőt, egy napon kettő is. Végképp, ha ez a nap a szülinap. A tizedik, ami egy kicsit olyan más.
A lelki sérelmek átmenetileg elsimultak. Megvolt a tűzijáték is, bár jól megcsúsztunk időben, de bírták a kölkek a strapát. A látvány mindig lenyűgözi őket. Csináltunk egy kis családi házibulit és csodák csodája... a kicsik sem dőltek ki éjfél előtt. Egészen hajnal 1-ig folyt (szó szerint is) a (kölyök) pezsgő.
Gondoltuk, az új évet akkor kezdhetjük pihivel. Hát persze, hogy nem! Mondjuk a 8-kor kelés jobban hangzik, mint a fél 7. Oké, hogy nekünk nem kell kimászni az ágyból, de gyerekhangok mellett már nem olyan aludni.
Rám jött a takarítási dili is. Hogy miért éreztem, hogy a sütőtakarítás nem várhat? Mert csak. Mire kész lettem, totál kikészültem. Csak 3-4-szer kellett leguggolni majd felállni, de nagyon kifulladtam és elfáradtam. A sírás környékezett. Tudom... miért csinálom, ha nem bírom!? Meg hol van ilyenkor Kedves!?
A férjem mindig segít
Kedvest ebből hagyjuk ki. Ódákat zenghetnék róla és akár egy egész posztot is megérdemelne! Egyrészt mert velem él és ez már önmagában sem lehet könnyű, dehát ő sem tökéletes. Viszont nagyon rendes pasi! Mindig, mindenben segít, ha kérem. Meg akkor is, ha nem. Ha kivagyok, megkérdezi, mit segítsen. Mindegy, hány órakor érkezik haza és mennyire fáradt. Minden hangulatomat levágja azonnal, és legtöbbször telitalálat a reakciója. A gyerekekkel kapcsolatos dolgokat is szó nélkül intézi, ha szükségesnek érez egy szeretgetést, leszidást, terelgetést. Velem szemben ugyan ez. Esetleg más szavakkal.
(Azt hiszem, ez a kis nyilvános ömlengés már kijárt neki.)
Szóval ez nem róla szól!!! Nagyon is arról, hogy nem vagyok képes elfogadni, hogy nem vagyok a régi. Lettek korlátaim, és ettől borzasztóan kiszolgáltatottnak érzem magam. Rosszul bírom. A tükrök mind rondák, a teherbírásom egy rokkant teknősével ér fel, mindenen bőgnék, ha nem nyelném le...
Elcsigázva huppantam le Kedves mellé délután.
Ő csak rám nézett, megölelt.
- Szép vagy!
- Bálna vagyok! - itt már kitört belőlem néhány könnycsepp...
- De szép bálna vagy!
Ez a mondat oldotta a hangulatot és lendített rajtam egy kicsit.
A vasárnap kb. azzal telt, hogy mindig másik gyerek jajdult fel, hogy
„Nem akarok suliba menniiiiii!”
Ezt időnként tarkította Kedves a
„Jaaaaj, holnap meló!”
- val.
Én meg aljas módon örültem, hogy lesz egy kis nyugi. Ez addig tartott, míg haza nem értek a gyerekek a suliból. KicsiFiú beírása kiverte a biztosítékot. Nagyon rossz helyen van. Szerintem elsős osztályba jár. A tanító szerint meg igáslovakat hajt. A szülők meg háborognak. Kissé már forradalmi a hangulat. Én meg azon munkálkodom, hogy áttegyem másik suliba.
NagyLányt is fenyegetik ezzel-azzal. De megnyugtattam, hogy a matek az matek. Ezek rémisztgetések. Igen, kapja össze magát, de azért nincs vész.
Minél nagyobbak a gyerekeim, annál jobban érzem a bőrünkön azt, ami dől ránk.
Az oktatás hatalmas gondokkal küzd! Van néhány elhivatott pedagógus (főleg alsóban), de leginkább besavanyodott tanárok tanítanak.
Na, erről ennyit, mert csak stresszelem itt magam.
Bébi... hát ő vígan van. Ettől néha eltorzul mondjuk az arcom, mert olyanokat térdel vagy könyököl, hogy az fáj. Most már azért noszogatom, hogy állítsa magát irányba, mert unom a hólyagtrambulin-játékot. Ő nem unja. Sőt, szent meggyőződésem, hogy ez a legkedvesebb elfoglaltsága bennem. De amúgy is. Lassan itt az ideje a fejenállásnak.
KicsiLány a 33. héten fordult meg. Nem sietett. Na, az fájt. Nagyon. Nyilván a boltban voltam a kétéves NagyLánnyal babakocsi nélkül. Én lefagytam a fájdalomtól, ő meg elrohant Domestost pakolni. Jaj, de szép emlék... ezt azóta is viccesen felhánytorgatom mindkét csajszinak.
Milyen lesz a szülés?
Olykor filózom a szülésen. Tuuudom, még messze van, de azt is tudom, hogy milyen gyorsan telnek a hetek. Szóval olyanokon mélázom, hogy az első szülésemhez hasonló lesz inkább? Merthogy az utolsó óta eltelt közel nyolc év. Vagy ez nem számít, csak a rutin és villámgyorsan repül majd Bébi az ölelésünkbe? Túlságosan gyorsan szülök. Emiatt az izgalom.
NagyFiú az itthon észlelt első fájástól négy óra múlva volt a kezemben. Azonnal hétpercesekkel indult. Ha nem kezdek vérezni a mellsőfali lepényem miatt, még tuti elsétálgattam volna itthon... így viszont négyujjnyival értem be a kórházba.
NagyLány majdnem útközben született, pedig a második fájásnál cuccolás-indulás, mert ötpercesekkel kezdtem és már rég két ujjnyival rohangáltam és a kiírt napon túl voltam. Mindössze tíz perccel a beérkezésünk után született. Szegény anyukám... Szerintem tíz évet öregedett, mert ő csak NagyFiúra vigyázott volna, de nem volt idő se taxira, se mentőre. Ő vezetett. Én meg óbégattam, hogy nem érdekel a piros lámpa, nyomja a gázt, mert itt szülök meg!
KicsiLány ébredéstől két órán belül született. Azonnal indultunk, de vizsgálat már nem is volt. Csak rám nézett a doki.
„Úristen! Ott a feje! Nehogy nyomjon! Valahogy jussunk el a szülőszobára!”
KicsiFiúval percre pontosan ugyanúgy hajnal 3-kor keltem, mint két évvel korábban. De ő még adott plusz húsz percet. Na, így lett az éjjeli pisijáratból két óra múlva baba.
Kíváncsi is vagyok, izgis is a dolog. Meg egy picit félelmetes is. Mert már tudom, mi vár rám.
Egyelőre viszont élvezni próbálom a viszonylagos szabadságot. Újra rémesen fáradt vagyok, és nem merek mérlegre állni. Szerintem gyerekkoromban éreztem azt utoljára, hogy annyi édességet ettem, hogy liftezik a gyomrom. Most viszont rémes, hogy mindenféle fincsi szaloncukrok és kekszek hívogatnak a kamrába nasizni. Napi egyszer meg tuti, hogy beájulok napközben, de este is korán fáradt vagyok. Mondjuk a Witcher kedvéért szívesen szürcsöltem a délutáni kávémat inkább este. Ami azért vicc, mert ez csak egy hosszú kávé második fele. Ennyit arról, hogy milyen klassz placebó tud lenni a kávé is. A sorozatot sajna kivégeztük igencsak gyorsan. Viszont Kedves későn ért haza a napokban újra, így aztán érte mindenképpen ébren tartom magam. Cserébe vagy délelőtt vagy délután alszom egy kicsit. Vagy csak fetrengek. De vár a könyvem és a szépséges számfestőm is. Bele kell húzzak, mert sok hiányzik, lassan haladós és mindenképp végezni szeretnék vele, hogy Bébit ezzel várhassam a hálószoba falán.
Nanta
A terhesnapló előző részeit itt találod:
7. hét: 43 évesen az ötödik gyermekemet várom
8. hét: Mókusra hasonlít a gyerek. Vagy teknősre
9. hét: A melltartóimat lecseréltem "E, mint elefánt" kosarasra
10. hét: Nem akarom hasba szúratni magam
11. hét: Megbökdösték a hasam a szülői értekezleten
12. hét: Nyüszítek és hisztizek, ha nem alszom ebéd után
13. hét: Magányra vágyom négy gyerek mellett
14. hét: Evelynnek hívtam a babát, reméltem, hogy nem fiú
15. hét: Skandináv hörgős metált hallgatok a babával
16. hét: Négy gyerek mellett nem annyira nyugis a babavárás
17. hét: Hasra estem terhesen, amikor a busz nyomott egy satuféket
18. hét: Leszívja az agyam a gyerek, annyit beszél
19. hét: Puncinadrágban nem mehetsz a buliba, lányom!
20. hét: A terhesség olyan, mint az öregség... csak rövidebb
21. hét: El kellett engednünk öreg cicánkat
22. hét: Tejszínhabba rejtett gyűrűvel kérte meg a kezemet a párom
23. hét: Már megint nekem kell tanítani a gyerekeimet
24. hét: Négyből három gyerekemme gondok vannak
25. hét: Nincs esküvő gebasz nélkül!
26. hét: A Jézuska jön, nem a Köjál!
27. hét: Megint megsérültem a busz fékezése miatt
