26. hét
Egy kicsit még libegtünk a KedvesFérjem, KicsiFeleségem rózsaszín felhőin, aztán jött a karácsonyi agybaj és jól pofán vert, mikor a gyerekek felkiáltottak, hogy már csak tíz nap van!
Két napig talpaltam, míg minden kis kacatság és fontosság meglett. Azért élveztem. Főleg mikor a csillogó cukiság boltban nézelődtem NagyLány ajándéka után, vagy mikor egy számomra szintén kedves boltban álmodoztam olyan dolgokról, amik cseppet sem bababarátak... de Kedves meglepijét becserkésztem legalább. Jól el is fáradtam...
Sőt, a hivatalos mizériákat is elintéztem, mint okmánycsere és önkormányzati hülyeségek. Merthogy a lakás nem saját, de 62 éve lakik benne a családunk. Brutál belegondolni.
Hát a kariajcsik komolyabb megfeszülést igényeltek, mint az iratok... mert azok időpont nélkül, negyven perc várakozás után pipálva. Éljen a technika! Adókártya, TAJ és lakcím az magától megy. Azzal, hogy házasságot köt az ember lánya, el is indítja a hivatal a fentiek cseréjét. Hurrá!
A karácsonyi agymenés totál kikészített fizikailag. De hát bírom én! Ide lőjetek!
Jön az üzenet a suliból, hogy NagyLány nem igazán jelenik meg a matek korrepetáláson, KicsiLány sulijában időre kell ebédelni, ami 15 perc és visszaszámlálás után felpattanás, a gyerekek meg éhesek, és minden igyekezetem ellenére sem sikerül megtanulnia a cipőkötést, pedig mindjárt 10 éves, KicsiFiú megkapta az akárhanyadik beírást, mert izeg-mozog és brümmög meg berreg, vigyem a nevtanba meg pszichóhoz és a halálos lövés...
NagyFiú, akinek buta tekintettel ültem a matekleckéje felett, hogy nem értem... és hogy lesz meg így a nyolcadik???? Kb. mindenre a nevtan a válasz. Szuper. Talán be is költöznénk akkor...
Testileg fáradtan és lelkileg nyomasztva vártam a pénteket, amikor semmit, azaz SEMMIT nem csinálok majd. Előtte még egy cukorterhelés, mert azt szeretjük. Meg gyerekkori baratnőm jött dumcsizni és mellékesben feldobott néhány tonna szupercuki babacuccot... Mivel eltorlaszolta az előszobát, fektetés után behúztam a konyhába a zsákokat és nekiálltam válogatni. Épp ki se látszottam a rózsaszín kupacból, mikor betoppant Kedves.
„Nézd milyen cukiiiii! Ekkora gyerek nincs is!”
Kiáltottam vinnyogva és egy játékbaba méretű 56-os harisnyát lengettem. Az ő válasza első sorban az volt, hogy „Ez egyáltalán mi???”
- Mi lenne? Harisnya!
- Dehát se csipke, se necc, se nylon... milyen harisnya?
Na, ezen a ponton kezdtem kiborítani, hogy leggings, harisnya, talpasnaci és naci. Van lábfej, nincs lábfej, cuppanós vagy laza fazon.
„Ez ugyanolyan f@sság, mint a barack szín meg a lazac szín! Tuti nő találta ki mindet, csakhogy legyenek ilyen szavak!”
Ezen jól elszórakoztunk, ami kicsit legalább oldotta a bennünk lévő ünnepek előtti feszkót. De a péntek az tényleg egészen laza lett. Elhoztam Kedves gyűrűjét, ami most már jó rá, és átvettem az összes új iratomat. Valamint próbáltam nem gondolni a karácsonyi elvárásokra, hogy „Anyu süssél ezt is, azt is, meg 8 fogásos ebédet is, lécciii!”
Semmi kedvem nincs sütni. Főzni se. De azt sosem, csak muszáj. Pedig sütni azt szeretek, csak nem most. Bejglit süssön, aki szereti, de a mézeskalács azért az én agyamban is karácsonyi tartozék, szóval az lesz. Meg talán magos pogi. Hogy az ebéddel mi bajom? Nem is tudom... Hiszen én csak panírozok. A sütés már hál'Isten nem az én dolgom. Ezt szeretem a hétvégében is többek közt. Nem én főzök! Most pl. istenien alakult. Nyúzott voltam szombaton, mert elég szarul aludtam...
Baloldalon a gyerekek totál egyetértésben szaggatták a mézest, jobboldalon Kedves főzte az ebédet, én meg középen kávézgattam! Ünnepi volt.
Ha visszagondolok, akkor valami hasonlóban voltam tíz éve is, mint most. Mármint a nyúzottság szintem és a karácsonyi lelkesedésem tekintetében, csak sokkal terhesebben. Akkor egyedül toltam mindent. Igaz, csak két gyerek futkosott körbe.
Jelenleg a karácsonyból azt a két napot várom a legjobban, amikor a gyerekek apukával mennek, és ott nagyon boldogok lesznek. És mi is azok leszünk, mert nulla feladatunk lesz! És végre egy kis láblógatást kapunk ajcsiba, miután kiörvendeztük magunkat a gyerekekkel 24-én.
Kedves a karácsonyi lázra tekintettel heti 6x10 órát dolgozik... fáradt és alig látjuk egymást. Mivel ő nem az a bútor típusú pasi, hogy van valahol a lakásban észrevétlenül, hanem a családi élet szerves része, így mindannyian megérezzük a hiányát. A gyerekek lelkileg, én meg még fizikailag is.
Nem tudom, a többiekkel mikor kezdtem terhes lenni, de most határozottan az vagyok. Utálok cipőt venni, talpat mosni, emeletre felmászni, bármiért lehajolni.. .és már szeretném vissza az arcom és a derekam is. Jóóó, tudom. Ne nyafizzak. DE! Nyafizok! Igen, ezzel jár, de azért szeretni még nem kell, ha nem megy. Bízom benne, hogy 12 hétnél már nincs több egy nappal sem. És még az is rengeteg!
Bébit már nagyon várjuk! Jó lesz érezni az illatát, ölelni a csöpp kis testét... látni az arcát. Kedves szokta neki mondani pocakpuszilás közben, hogy „Ha megszülettél, megeszlek!” Most még a pocim kapja az összes szeretetet. Én jókat mosolygok rajta. Ha Bébi lesz 3-4 hónapos, hatalmasakat fog kacarászni ezeken a megzabálásokon, az fix!
Szombaton elvergődtünk nagybevásárolni. Mivel nincs autónk, taxival szoktunk hazajönni. Olcsóbb, mint a házhozszállítás. Csakhogy... egyik taxitársaság sem tudott autót küldeni, merthogy nincs. Mind foglalt. Így még sosem jártunk. Szombat 6 óra. Kb. fél órán át próbálkoztunk. Közben azon morfondíroztam, hogy lehet, mégsem taxival megyünk szülni, és talán úgy kellene készülnöm, hogy ha nem tudunk időben elindulni, akkor minden legyen kéznél, míg a mentő ideér. Mivel nagyon gyorsan szülök, már anno a szülésznőm és a volt osztálytársam, aki szintén szülésznő, kiműveltek, hogy mit tegyek és mi legyen kéznél, ha nem tudok elindulni.
Lehet kövezni, de én szerettem volna itthon szülni már NagyLányt is. Kedves támogatná az ötletet, de túl rizikós lenne. Nem is próbálkoztunk, mert nem hiszem, hogy vállalnának. Utánanéztem. Három gyerekem nagy súllyal született, kettőnél pedig a méhlepény sem volt százas a végén. Lehet találgatni, melyik két gyerek volt.... Szóval a kórház a cél most is. Ami amúgy 5 perc autó. A kicsik legalábbis már itt születtek a szülési sebességem miatt.
Szóval ellatolgattuk a lehetőségeket, végül Kedves felcuccolta magát és hazasétáltunk.
Próbáltam én mindent a karácsonyi hangulatbajövéshez, de nem nagyon működött semmi. Se karácsonyi zene, se a mézes illata, de még az ajándék csomagolása sem. Aztán a hétfői nagy csendben előkaptam a Die Toten Hosen karácsonyi punk albumát, ami nélkül nincs karácsony nálunk '98 óta. Ahogy szóltak a dalok sorban, úgy ért a felismerés, hogy EZ HIÁNYZOTT! Ez hozza el nekem a hangulatot! Anyuval mindig erre toltuk az ünnepi nagytakarítást anno. Teli torokból üvöltve sikáltuk az ajtókat meg ilyenek...
Nálam ilyen nagytakarítás nincs, de azért egy sima takarítást megcsinálok. Ahhoz is kell zene. Ahhoz mindig. Meg főzéshez és kreatívkodáshoz... Szóval egész nap szólt a punkarácsony, én meg feldobódva gyorsan varrtam KicsiLány ajcsibabájának egy szuper nacit, és este 11-kor még vidáman tudtam sütni a mézeseket.
Másnap végignéztem a lakáson és úgy láttam, a „Jézus istállóban született, érezze magát otthon” jellemzi az otthonunkat. Azért ez így nem maradhat. Megpróbálom megütni a „Jézuska jön, nem a köjál" szintet. Még van rá pár napom.
A hangulatteremtés egész jól alakul. Az ajándékok java becsomagolva, a körmöm karácsonyi hangulatban, Mariah Carey dalolászik a konyhában... mert nélküle sincs karácsony...
Ma még sütök egy adag mézest és megtöltöm, majd irány a doboz, rá zárjegy.
Hogy miért sütök kétnaponta és miért mindig ugyanazt? Mert begyúrom és 2-3 tepsit sütök egyszerre. Ez kényelmes mennyiség, nem halok bele. Így pár estém ugyan ezzel telik, mire az összes tészta elfogy, de szívesen csinálom és nem is égetem szét, mint amikor már nagyon unom. Szilvalekvárral szoktam tölteni, de idén gyömbéres narancsos is lesz. Szép a cukormázas mézi, de abból nem kell egy halom. A szilvalekis sokkal finibb.
Próbáld csak ki!
Testvérbalhémentes, nyugodtan kávézgatós, kipihenős karácsonyt nektek!
Ne haljatok bele, lányok! Nem éri meg ;-)
Nanta
A terhesnapló előző részeit itt találod:
7. hét: 43 évesen az ötödik gyermekemet várom
8. hét: Mókusra hasonlít a gyerek. Vagy teknősre
9. hét: A melltartóimat lecseréltem "E, mint elefánt" kosarasra
10. hét: Nem akarom hasba szúratni magam
11. hét: Megbökdösték a hasam a szülői értekezleten
12. hét: Nyüszítek és hisztizek, ha nem alszom ebéd után
13. hét: Magányra vágyom négy gyerek mellett
14. hét: Evelynnek hívtam a babát, reméltem, hogy nem fiú
15. hét: Skandináv hörgős metált hallgatok a babával
16. hét: Négy gyerek mellett nem annyira nyugis a babavárás
17. hét: Hasra estem terhesen, amikor a busz nyomott egy satuféket
18. hét: Leszívja az agyam a gyerek, annyit beszél
19. hét: Puncinadrágban nem mehetsz a buliba, lányom!
20. hét: A terhesség olyan, mint az öregség... csak rövidebb
21. hét: El kellett engednünk öreg cicánkat
22. hét: Tejszínhabba rejtett gyűrűvel kérte meg a kezemet a párom
23. hét: Már megint nekem kell tanítani a gyerekeimet
24. hét: Négyből három gyerekemme gondok vannak
25. hét: Nincs esküvő gebasz nélkül!
