Nem hittem, hogy lesz ilyen eseménytelen, unalmas hetem. Nem így indult. Lassan kezdtem belecsomózódni a bürokrácia csodájába, de a kérdéseink gyorsan megválaszolódtak és mi tagadás... a covidnak hála... a hivatalok is léptek a korral. Fotó, e-mail... szóval kigubancolódni látszanak a dolgok, ha nem is haladnak vészes sebességgel.
Az iskolaváltás kérdése gyorsan és fájdalmasan zárult le.
„Sajnáljuk, de fel vannak töltve az osztályok.”
Persze, van több suli a kerületben, de ami az életünkben megoldható távolságra van, az nem sok. A bizonytalanért meg nem vállalok hatalmas áldozatot, ami a hamarosan hét tagú családunk életéből legalább háromnak fájna, ha nem négynek...
Viszont a jelenlegi tanítók úgy kicsapták a biztosítékot pénteken sok szülőnél, hogy megindult a forradalom.
Tesi és rajz helyett nem egyszer mesét néznek, napközi tanulásidőben mesét néznek, aztán a heti pótlásokat hazaküldik hétvégére, szünetre. Ha nincs kész fekete pont. Nos... pénteken rögtön kettő darab mesét is néztek. Mindkettő 12+ besorolás. Ebből egyik Orwell Állatfarmja. Pont elsősöknek való! Jaaaa... nem is!
- Jó éjt, kedves gyerekek! Kérdéseitekre és rémálmaitokra majd a szüleitek válaszolnak! -
Fentiek, meg a heti hétköznapok úgy hozták, hogy Kedvessel péntek este tudtunk csicseregni a semmiről és megbeszélni mindent. Így hajnali 2-kor még a világot megváltó beszélgetésben voltunk. Éreztem, hogy ez azt jelenti: sz@r szombat elé nézünk! Mert Kedves nyilván fáradt péntekre, amire még dobtunk most egy lapáttal, a gyerekek meg nyilván 7 előtt ébren vannak. Igen, eljátszanak és reggelit is csinálnak. De ha csukva is van az ajtó... hallani a nyeherészést, a civakodást, a csendben falrengetőnek hallatszó röhögést. Én nem vagyok egy mormota típus, viszont Kedves annál inkább. Engem is zavarnak a hirtelen hangok, pláne, amik KicsiFiúból jönnek. Nem tehet róla, de olyan éles hangja van alapból, hogy az Üveghegy is kettényílik tőle. Ha nevet egy nagyot vagy visít -azaz balhé van köztük- az egyenesen apró szilánkokra tör mindent. Erre kelni egy varázslat. Persze mutál majd egyszer, úgy 4-5 év múlva, de addig... Mondjuk NagyLány is ezzel a hangtartománnyal rendelkezik, de már kevesebbet csillogtatja, mint kisebb korában. Igen, tőlem örökölték. Az én hangom is tud ilyen lenni... Anyukám emlékeiben máig él a gyerekkori kacajom és kiáltásaim drámai élménye.
Szóval a stresszesen ébredés vitával indította a napot Kedves és köztem. A fáradt és duzzogós férjet pedig jobb elkerülni, mint a gyorsban magak öré húzott betonfalakat döngetni.
Vasárnapra kiduzzogta magát, csakhogy addigra én emeltem falakat... szép kilátások... délutánra szerencsére mindketten normálisak voltunk és visszaállt lassan a harmónia. Addig próbáltam elzárni magam a családtól. Ezt éreztem a leghasznosabbnak. És végre bőgtem egy jót a magamra zárt fürdőszobában, ahol jó sok tükör van. Egészalakos is. És teregettem, amihez egyszer minimum le kell hajolni... szóval okot is találtam a sírásra bőven. Mondjuk a lelkiállapotom olyan, hogy egy poloska halálán is simán bömbizek. Aztán meg azon hüppögök, hogy már egy poloska halála is megráz érzelmileg...
Január is van, tavasz sincs, terhes is vagyok... mi kell több? Szóval vagy meghatottságomban vagy rémségesnek vélt lelki nyomoromban fakadok sírva napi többször is akár. Ha valami nem kerek, azt pedig totális lelki pokolnak élem meg. A hétvége egy része pedig ebben telt.
A mozaikcsalád az határozottan heavy metal műfaj. Minimum. Ha mindkét félnek van gyereke, akkor sem könnyebb. Ott más kérdésekkel kell megküzdeni, mint nálunk, ahol én vezetek 4:0-ra.
Már együttéltünk vagy két éve, mikor beléptem egy mozaikos csopiba. Jól jöhet. Mondjuk tényleg jól jött. Hosszú hálákat rebegtem egy-egy kialakult rémségről olvasva, amiért nálunk jól alakult ez az egész. Hogy ez minek köszönhető? Nem is tudom. Talán amiatt, hogy a gyerekek ilyen szintű érdeklődést, törődést nem tapasztaltak azelőtt férfiembertől. Kedves pedig elképesztő érzelmi intelligenciával kezelte a szitut. Bár mi mindent levitáztunk, kibeszéltünk egymás között, a gyerekek nevelésébe óvatosan, kb. észrevétlenül simult bele.
Persze jött a pont, amikor nem volt elég az, ami nyilvánvaló és ki kellett mondanom, hogy Kedves ugyanolyan jogokkal rendelkezik a családunkban, mint én. A gyerekek részéről csupán óvatos próbálkozás volt ez néhány szabály kikerülésére, mint ennek megkérdőjelezése. Meg gondolom az is fura lehetett, hogy nem én vagyok már kizárólagosan a mindentudó háztartás meg a mindenható szabályrendszer, ahogyan azelőtt látták, hanem megosztozunk ezen a szerepen. Is. Érdekes volt nézni, ahogy rácsodálkoztak arra, hogy a pasik is tudnak mosni, teregetni, felmosni, miegymás... A kimondott szónak mindig ereje van. Ki is kerültünk gyorsan az átmeneti zűrből.
Igen, súrlódások is voltak azért. Kezdetben kb. semmi. Mindenki boldog volt a szituban. NagyFiúnak kicsit ciki volt a suliban, hogy elváltak a szülei, meg hogy „anyámpasija” van...ilyenek. Hamarosan az is nyilvánvalóvá vált, hogy Kedves és NagyFiú természete nem az ellentétek vonzzák egymást elvére fog épülni. Inkább a totál más elfogadására és az őszinte vélemény kinyilvánítására. Ez persze gyakran nem könnyű. Leginkább az elfogadás rész... oda-vissza. Viszont Kedves részéről mindig megvan az elismerés, ha az jár, gondolom, ezért van NagyFiúban a bizalom, és megoszt Kedvessel mélyebb gondolatokat is.
A lányokkal könnyű dolga volt. Macskák. Bújnak. Hamar megtalálták Kedvesben a szerető apafigurát. De velük sem bánik másként. Következetes a köbön. NagyLány überkamasz lett időközben. Amikor ezt villogtatja, azt azért rosszul viseli. Én se könnyen, de valahogy, valahonnan ismerősek a bosszantó mozzanatok. Gyakran magamra ismerek mindkét kamaszom idegesítő dolgaiban.
KicsiFiú megint nehezebb dió volt. Ő is macska. Személyiségét nézve nagyon is hasonlóak, Kedves meg ő. Erényeik és hibáik is. És ugye amit magunkban nehéz... azt másban még nehezebb. Azt hiszem, Kedvesnek a vele való kapcsolat okozta a legnagyobb fejfájást. Eleinte. Ez mára sokat javult. Gondolom látva KicsiFiú iránta való rajongását meg az olykor elejtett „apa” megszólítás, a köztük lévő hasonlóságok elfogadása meghozta a közel engedést.
Az a helyzet, hogy Kedves eléggé racionálisan neveli a gyerekeket. Ez jó, de anyaként néha szívtelennek érzem. Én ugyanis képes vagyok ellágyulni egy-egy kamillázó gyerekszemen, vagy hajlok az engedékenységre dolgokban. Ő nem. Nála nincs olyan, hogy majdnem kész és az oké. Persze olykor van duzzogás emiatt, de nincs jó zsaru/rossz zsaru játszma. Ez a fajta következetesség már nekem is egyre jobban megy. (Persze a saját gyerek ronthat az övén is) NagyLány pedig még nagyon az együttélésünk elején kimondta, hogy kicsit rossz, hogy ennyi új szabály van, de ő mégis sokkal könnyebben eligazodik így a feladatok között.
Mára totál megszokták a rendszert. Meg én is. Nem volt könnyű nekem sem. Azelőtt minden döntés és felelősség az én kezemben volt. Apuka nem akart soha beleszólni, de véleményt formálni sem. Most már viszont érvelnem és kiállnom kellett a döntéseim mellett, ha az Kedves gondolatmenetével ellenkezett. Itt nem veszekedésre meg ajtócsapkodásra kell gondolni, hanem mezei érvek az érvek ellen, építő jellegű vitára. Rengeteget tanulunk egymástól, egymásról és magunkról is. Hiába, a sok átdumált gyereknevelős, nézeteltérős este kell! Erőssé tesz minket párként a gyerekek előtt és mindig van valami rácsodálkozás a szópárbajok végén. Az egyik általában az, hogy jók vagyunk együtt!
Nem tudok elég hálás lenni, amiért az élet dobott nekem és a gyerekeimnek egy Joker lapot. Egy lehetőséget, amivel nagyon féltem élni, de bátraké a szerencse!
Nanta
A terhesnapló előző részeit itt találod:
7. hét: 43 évesen az ötödik gyermekemet várom
8. hét: Mókusra hasonlít a gyerek. Vagy teknősre
9. hét: A melltartóimat lecseréltem "E, mint elefánt" kosarasra
10. hét: Nem akarom hasba szúratni magam
11. hét: Megbökdösték a hasam a szülői értekezleten
12. hét: Nyüszítek és hisztizek, ha nem alszom ebéd után
13. hét: Magányra vágyom négy gyerek mellett
14. hét: Evelynnek hívtam a babát, reméltem, hogy nem fiú
15. hét: Skandináv hörgős metált hallgatok a babával
16. hét: Négy gyerek mellett nem annyira nyugis a babavárás
17. hét: Hasra estem terhesen, amikor a busz nyomott egy satuféket
18. hét: Leszívja az agyam a gyerek, annyit beszél
19. hét: Puncinadrágban nem mehetsz a buliba, lányom!
20. hét: A terhesség olyan, mint az öregség... csak rövidebb
21. hét: El kellett engednünk öreg cicánkat
22. hét: Tejszínhabba rejtett gyűrűvel kérte meg a kezemet a párom
23. hét: Már megint nekem kell tanítani a gyerekeimet
24. hét: Négyből három gyerekemme gondok vannak
25. hét: Nincs esküvő gebasz nélkül!
26. hét: A Jézuska jön, nem a Köjál!
27. hét: Megint megsérültem a busz fékezése miatt
28. hét: "Úristen! Ott a feje! Nehogy nyomjon!"
