31. hét
Két - mondhatni unalmas - hét után az élet visszazökkent a megszokott kiszámíthatatlanságba. NagyFiút elkapta valami kórság, hát nem ment suliba. Helyette izgulás, hogy a központi felvételire el tud-e menni, de addigra hál'Isten fényességesen volt.
Az új karanténszabályok szerint először NagyLány dekkolt itthon két napot, aztán jött KicsiFiú két napra. Firtathatnám ennek értelmét vagy hasznát, de tudjuk... minek. KicsiFiúval neccesebb volt a helyzet, mivel orvoshoz is kellett mennem és a munkahelyre is a táppénz miatt, meg az ilyenkor szokásos év eleji aláírandók miatt. Magammal vinni a háziorvosi rendelőbe nem tűnt okos ötletnek. Tologatni a programot esélyem nem volt, mert hát a havi zárás... Tiszta mázli, hogy NagyFiú otthon volt. Oké, hogy nem bíztam rá semmit, de ha bármi gond lenne, azért mégiscsak ott van. Meg hát van telefon... Max. 15 percnyi távolságra leszek. És persze az e-cumi.
Betoltam egy bő másfél órás mesét és kilőttem. Ennyi időnek elégnek kell lennie. Nem volt. A dokinál rettenet sokat vártam a nemtommire, és a munkaügyis csajszi is épp valahol kódorgott. A mese már lejárt, gyerek meg éhes is volt... Kakaó-kifli, aztán sietek és ebéd után olvasunk egy csomó mesét! Csakhogy... hazaérve brutál fáradtság tört rám. Nem új, napi egyszer szokott. Hát ledőltem aludni, de úgy keltem, mint akit agyonütöttek. Minden porcikám fájt és égett a szemem. Képtelen voltam kimászni az ágyból. Szerencsére csak hőemelkedésem volt, de paráztam, hogy esetleg belázasodom.
KicsiFiú meg nagyon ügyesen játszadozott. Meg persze a fejemhez is vágta, hogy azért milyen vagyok! Mindenféle jót beígérek és aztán csak alszom egész nap! Ez úgy kibuggyant belőle, de ettől még készítette sorra a lego miegymásokat, hogy mielőbb meggyógyuljak. KicsiLány is rajzolt egy gyógyító erdőt, aztán leszaladtak a boltba zsömiért meg tésztáért a levesbe. Olyan büszke voltam rájuk! Mert ez nem a kisbolt, hanem egy normál méretű ABC. Kaptam ajcsiba gyógynövényes cukorkát is. Édesek!
A másnapi bölcsőelhozást napoltuk. Közben kiderült, hogy apuka is beteg, tehát a gyerekek nem mennek sehová. Az édeskettes már ugye ugrott azzal, hogy kinyúltam, de így viszont egy igazán strapás hétvége elé néztünk.
Majd hívott Kedves, hogy rácsapódott az ujjára egy konténer ajtaja és eléggé munkaképtelen éppen. Csupa remek esemény... Szerencsére másnap szabadnapos. A pihenésről ugyan le kell mondania, mert ahhoz túl magas a napközbeni létszám itthon, és én kiestem kb. a tevékenyek listájáról.
Reggelre a szemeim okék voltak, csak a gyengeség. Ha eddig nem éreztem ultrasz@rnak az ágyból való kikecmergést, akkor most! Minden ízületem fájt, és az izmaim is erőtlenek voltak. Kedves próbálta tartani a frontot, de úgy kelt, hogy ajjjajjjjj! Érezte, hogy nem százas. Délre már biztos volt benne, szóval a legundibb felállás lépett életbe. Beteg szülők vs. egészséges, mozgásigényes gyerekek és két lusta kamasz... Bár az elveimmel ellenkezik, szükség törvényt bont ugye, KicsiFiút felcsatlakoztattam újra az e-cumira, hogy alhassak egyet, ha már éjjel a fájdalmas forgolódástól nem tudtam. Meg azért sem, mert nagyon sokszor bekeményedett a hasam. Kicsit jósló jellegű fájásokkal. Nasiztam is egy kis magnéziumot.
Kedves meg a betegség teljes kirobbanása előtti utolsó erejével elcammogott bevásárolni, mert pangott a hűtő. Hatalmas erőfeszítések árán összedobtunk egy krémlevest és kifőztük az összes nudlit a mélyhűtőből.
NagyFiú három nap alatt letudta a betegséget. Úgy tűnt, ez nekem is menni fog. Sőt. Nekem kb. 24 óra volt. Oké, még jólesett lepihenni egy-egy tevékenység után, de az ízületi fájdalom elmúlt, és a hőemelkedés sem jött vissza. Kedves viszont kegyetlenül szenvedett. Anyukám elvitte a ficánkoló gyerekeket szombatra. Így nem volt túl sok dolgunk. Jólesett. Hiába voltam sokkal jobban és ment a meseolvasás is lazán, azért ebben a fincsi szélben még nem szívesen mentem volna le megfuttatni őket vagy épp beszerezni KicsiFiúnak a sulis szandit a tönkrement helyett. Márpedig a futásigényük és a szabadba vágyódásuk hatalmas. Nekik aztán tök mindegy, hogy milyen az időjárás. És természetesen az az évi összesen fél centi hó is ilyenkor esik le! Hát leengedtem őket a tutibiztos helyre kettesben havazni, mielőtt mentek volna anyumhoz, tekintve, hogy egy órán át hallgattam az érthető nyafit, hogy „Mikor megyünk le???”
Szerencsére voltak lent ismerősök, meg szoktak ide egyedül lemenni (két perc a sportpálya tőlünk, a suli előtt). Én meg ápolgattam Kedvest, aki nagyon szenvedett. És NagyFiúnak is jól jött a csend, mielőtt elindult felvételizni. Állítása szerint cseppet sem izgult. Hát persze, hogy nem! Mindjárt el is hiszem...
Azért vágyott volna arra, hogy írás közben Harry Pottert hallgasson Kern András előadásában. Mindig ezeket a hangoskönyveket hallgatja, ha megnyugvásra vágyik vagy beteg. Szerintem mind a hét részt tudja fejből.
A kezdeti vagányságom elmúlt. Ugyan minden délután aludtam egy gyorsat, de újra égett az arcom meg a szemem. Hétfőn pedig egész nap aludtunk Kedvessel. Mondjuk nem erőltettem halálba magam, viszont a festéssel... aztaaaa de mennyit haladtam! Valamit muszáj csinálnom akkor is, ha pihenek. Hát végiggondoltam és megírtam a kórházi pakkom listáját. Ráér persze, de legalább nem a plafont bámultam. És kiolvastam a gyerekeknek a mesekönyvet is. Lehet ez is több volt, mint ami kellett volna?
Jönnek az álmok. A vége felé így van ez. Egyre nagyobb baromságokat vagyok képes kitalálni az éj leple alatt. Az utolsó konkrétan az volt, hogy csak úgy a pólóm alatt éreztem egy kezecskét. Megfogtam és kicsusszant Bébi.... a pólóm alól. Minden fájdalom és egyéb nélkül. Hát nem mondom... kiegyeznék vele, ha a vége nem lenne fájdalmas! De hát az lesz. Viszont jót derültem ezen az abszurditáson.
Remélem pár nap és túl leszünk ezen az egész nyavalyán, mert hamarosan ultrahang, amit nem szívesen tologatnék. Látni szeretném, hogy a méhlepény tökéletesen üzemel és Bébivel minden szuper! Sajnos már kétszer is volt gondom a lepény állapotával. És hiába vizsgáltak rommá, NagyFiú és KicsiLány is mekóniunos vízzel született. NagyFiú pedig 7/10 Apgarral. Szürkén és nem lélegzett. Szóval nem igazán izgulok egyetlen vizsgálat előtt sem, hogy minden oké-e, de most igen...
Az ujjam csuriban... nem lesz itt semmi zűr!
Nanta
A terhesnapló előző részeit itt találod:
7. hét: 43 évesen az ötödik gyermekemet várom
8. hét: Mókusra hasonlít a gyerek. Vagy teknősre
9. hét: A melltartóimat lecseréltem "E, mint elefánt" kosarasra
10. hét: Nem akarom hasba szúratni magam
11. hét: Megbökdösték a hasam a szülői értekezleten
12. hét: Nyüszítek és hisztizek, ha nem alszom ebéd után
13. hét: Magányra vágyom négy gyerek mellett
14. hét: Evelynnek hívtam a babát, reméltem, hogy nem fiú
15. hét: Skandináv hörgős metált hallgatok a babával
16. hét: Négy gyerek mellett nem annyira nyugis a babavárás
17. hét: Hasra estem terhesen, amikor a busz nyomott egy satuféket
18. hét: Leszívja az agyam a gyerek, annyit beszél
19. hét: Puncinadrágban nem mehetsz a buliba, lányom!
20. hét: A terhesség olyan, mint az öregség... csak rövidebb
21. hét: El kellett engednünk öreg cicánkat
22. hét: Tejszínhabba rejtett gyűrűvel kérte meg a kezemet a párom
23. hét: Már megint nekem kell tanítani a gyerekeimet
24. hét: Négyből három gyerekemme gondok vannak
25. hét: Nincs esküvő gebasz nélkül!
26. hét: A Jézuska jön, nem a Köjál!
27. hét: Megint megsérültem a busz fékezése miatt
28. hét: "Úristen! Ott a feje! Nehogy nyomjon!"
29. hét: Így fogadta el a négy gyerekem az új páromat
30. hét: Hiába ötödik terhesség, ugyanúgy vannak paráim
