36. hét
Viszlát Balaton, viszlát nyár! - akár így is kezdhetném az eheti naplót.
Mozgalmas napokon vagyunk túl, kórházlátogatástól szülésparán át a valódi betegségig minden volt - és bár az elmúlt héten azért még tudtam valamennyit pihenni és töltődni is, mire ezt olvassátok, már ismét turbó üzemmódban nyomulok.
Ami persze csak leírva turbó, mert valójában inkább egy vánszorgó csigára emlékeztetek. Elsősorban azért, mert nagyon nehezen bírtam a múlt heti kánikulát. Egyes napokon úgy zakatolt tőle a szívem, hogy már szinte féltem, meddig bírja. Sokszor olyan érzésem volt, mintha ülne valami a mellkasomon - levegőt ugyan simán tudtam venni, de éreztem a „nehézséget”, ahogy nagymamám szokta mondani. Ezeket a napokat úgy vészeltem át, hogy szinte egész nap a hintaágyban feküdtem - a Baba pedig úgy tűnik, nagyon szereti a hintázást, mert olyankor mindig elcsendesedett. Hintázás közben viszont pakolni vagy bármi házimunkát végezni nem lehet - igaz, hogy többször is megpróbáltam, de 10 perc után elkezdett verni a szívem, fájt a derekam és le kellett pihennem, annyira kifáradtam attól a kevéstől is. A kevésbé meleg napokon szerencsére nem voltam ilyen béna, de fizikailag akkor is nagyon gyengének éreztem magam. Eljutottam abba a fázisba, hogy már az ágyból felkelni is többperces, hengergőzéssel egybekötött tornamutatvány, és még egy ülő helyzetből történő felállást is alaposan átgondolok, mielőtt nekirugaszkodnék. A hasam pedig most már akkorákat hullámzik, hogy nemhogy jól látható, de egyenesen riasztó nézni, mi történik odabenn.
Egy napon belül majdnem kétszer is megjártuk az ügyeletet
A gyerekek a hét elején még a szüleimnél voltak, és csak kedden érkeztek meg ismét a Balcsira - de persze nem is az én fiaim lennének, ha nem történt volna velük egy kis „baleset”, míg én békésen lengedeztem tőlük egy órányira a hintaágyban. A Kicsi ugyanis belecsapott az üvegajtóba és alaposan elvágta a kezét. Klasszik testvéri veszekedés volt az elmondások szerint: a Nagy fogta az ajtót belülről, és nem akarta beengedni az öccsét, az meg nyomta kívülről, majd kézzel ütötte a benne lévő üvegtáblák egyikét, és az erre beszakadt - amitől ő iszonyatosan megijedt, mert elkezdett folyni a vér a tenyere éléből.
Nála jobban anyukám elmondása szerint csak az apukám ijedt meg - szerinte a három saját gyereke által 30+ év alatt produkált egyetlen hasonló esetnél sem volt annyira rémült, mint most. Mivel nem akarták megzavarni az egyetlen, a férjemmel kettesben töltött szabadnapunkat (ami ugyebár munkával telt), a szüleim csak este szóltak róla, mi történt. Nyilván megijedtünk, főleg, hogy nem láttuk, milyen a seb, úgyhogy megbeszéltük, hogy bár nekik nem tűnik vészesnek, de másnap azért elviszik a sebészetre. Sajnos a budapesti szakrendelőben nyári szünet miatt csak délután tudták volna fogadni, így végül a siófoki ügyeletre vitte be a férjem, ahogy leértek hozzánk. Varrásra hál'istennek nem volt szükség, de a fürdést egypár napra megtiltották neki - nagy szerencséjére azonban az apja addig mesterkedett mindenféle vízhatlan tapaszokkal meg kötésekkel, hogy egy nap híján ezt is sikerült megoldani - a bekötözött kezével pedig az áldozat pont úgy nézett ki, mint valami mini-rambó, és a továbbiakban mindenkinek büszkén mutogatta a „sebét”.
A keddnek azonban itt még nem volt vége. Este (valahogy nincs szerencsém ezekkel a kedd estékkel, a múlt héten is akkor görcsölt a hasam), megint rám jött a derék- és alhasi fájdalom, meg a „most megszülök” para. Nagyon rosszul éreztem magam, megint fájt a derekam és az alhasam, de ez alkalommal mindez a két belső combomba is kisugárzott - és hogy teljes legyen a para, még a hasmenés is rám jött. A gyerekek természetesen pont aznap este nem akartak órákon át elaludni, úgyhogy igyekeztem némán szenvedni, nehogy megijesszem őket a kikívánkozó áááá-kkal és jajjj-okkal. Persze mindez kárba veszett energia volt, mert mindketten azt sasolták a szobájukból, hogy mi történik és teljesen felspanolódtak a szokatlan jelenettől, ahogy a térdemre támaszkodva, sziszegve mászkáltam fel-alá. A férjem közben kérdezgetett, hogy menjünk-e be a kórházba, és a biztonság kedvéért felhívta az unokanővéremet, hogy át tud-e jönni vigyázni, ha szükséges.
Én eközben igyekeztem eldönteni, hogy ez most akkor csak vaklárma, vagy tényleg menni kéne... és ahogy ezen agyaltam, hirtelen leesett, hogy én egyáltalán nem akarok így szülni. Szinte zsigeri félelem vett rajtam erőt, hogy most be kell mennem egy vadidegen kórházba, ahol senki se ismer és én se ismerek senkit, ahova nem tudom magammal vinni a papírjaimat és én leszek az „utcáról beesett” nőszemély és ahol hiába reklamálok az előre megbeszélt epidurál után, mert nincs előre megbeszélve. Az agyam veszettül kattogott, fejben végigvettem, hogy a másik opció, ha felvitetem magam egy budapesti kórházba - ahol egyébként szintén nem ismerek senkit, és rájöttem, hogy ezt sem akarom. Én úgy szeretnék szülni, ahogy az előző két alkalommal is, francia kórházban, a megszokott „menetrend” szerint. Tudom, hogy ott is történhet bármi, de az előző tapasztalokból kiindulva legalább azt tudom, kb. mire számíthatok.
Szerencsére eddigre hatni kezdett a férjem által belém diktált görcsoldó, amiből fél óra után újabb kettőt vettem be, de így is reggel hétig tartott, mire teljesen elmúltak a görcsök. Csak másnap reggel, tiszta fejjel végiggondolva esett le, hogy az egész görcsölés és fájdalom az előző este megevett kacsazsír áldásos hatása (is) lehetett... Annyira keveset próbáltam enni belőle, amennyire csak lehetséges, de lehet, hogy mégis bekavart az epémnek - mit volt mit tenni, gondolatban kiosztottam magamnak egy nyaklevest, és kínomban vinnyogva röhögtem a saját hülyeségemen, aztán szentül megfogadtam, hogy a szülésig most már tényleg minden ilyen helyzetet kerülni fogok.
Egy bő hónappal szülés előtt már „késő” epidurált kérni?
A szerda ezek után viszonylag eseménytelenül telt. Megjött az email, amiben értesítettek, kik lesznek a fiúk tanító nénijei az új iskolában, és a tanszerlista is, ami az elsősömnek kell. Szerencsére nem hosszú - összesen hét tétel van rajta - de már érezni, hogy beköszöntött az iskola szele. Megjöttek a retusált terhesfotók is - már csak időt kéne szakítanom rá, hogy fotókönyvbe rendezzem őket. És nagy nehezen kaptam időpontot az aneszteziológiára is a francia kórházba, ahol az epidurált kell előre lebeszélni az orvosokkal.
A rendszer ugyanis kint az, hogy külön szerződésben, külön honoráriumért látnak el a kórház altatóorvosai az általuk csak péridurale-nak hívott fájdalomcsillapítóval (nem kötelező kérni és a biztosító általában teljes egészében megtéríti, csak le kell papírozni), ehhez viszont egy előzetes alkalommal konzultálni kell velük, amihez időpontot kell foglalni. Már többször hívtam őket az elmúlt napokban, hogy kérjek időpontot július 20-ára, mikorra visszatérünk, de sose vette fel senki. Végül sikerült elkapnom egy titkárnőt - aki viszont meghallva, hogy augusztus 10-re vagyok kiírva, nem akart időpontot adni 20-ára, mert hogy ez „már ma is túl késő”. Kénytelen voltam rákérdezni, hogy miért, ha ma még csak július hetedike van, mire azzal fizetett ki, hogy most már bármikor beindulhat a szülés (nekem mondod??) és mi van, ha ő ad időpontot huszadikára, de én közben megszülök? Mire elmagyaráztam neki, hogy jelenleg külföldön vagyok, úgyhogy ha ez a szerencsétlen eset bekövetkezne, akkor itt látnak majd el, ha pedig sikerül visszaérnem, az pont a konzultáció utánra esik majd, de végül csak a nőgyógyászom nevét belengetve sikerült letörni az ellenállását és kicsikarni egy telefonos (!) konzultációt július 15-ére.
Eldőlt: kipróbálom a mosipelust
Csütörtökön ebédre megérkezett a sógorom a családjával. Az ő elsőszülött lányuk a Kicsinél csupán két nappal idősebb, a kisebbik fiúk pedig épp másfél éves múlt. Örültem, hogy jöttek, mert így a fiúknak is van lehetősége jobban összekovácsolódni az unokatestvéreikkel és élő kapcsolat alakul ki köztük. Ebben sokat segítenek az ilyen közös nyaralások, ahol gyűlnek az együtt átélt élmények: a tábortűz, amit a kertben raktunk, a közös fürdés, bicajozás, játék. Emellett az is érdekes volt, hogy beleláthatunk egy kicsit abba, ők hogyan működnek négyfős családként a mindennapokban, mit engednek meg a gyerekeiknek és mit nem, milyen szabályok és rutinok vannak náluk.
Annak külön örültem, hogy a sógornőmmel volt alkalmam egy egész délelőttön át kitárgyalni a mosható pelenka előnyeit és hátrányait. Már régóta foglalkoztat a dolog, és ő a második gyerekével moshatózott, vagyis első kézből van tapasztalata az elmúlt 19 hónapról. Igazából mindig is kacérkodtam a gondolattal, hogy belevágjak, úgyhogy már az első fiam születésekor beszereztem egy háromdarabos mosható pelus készletet újszülötteknek - amit aztán sosem használtunk, mert az első pár hétben örültünk, hogy sikerült normálisan megtanulni, hogyan kell egyáltalán pelenkázni.
A Kicsinél ismét felmerült a kérdés, de mivel csak 15 hónap a korkülönbség kettejük között, és így is elég nehéz volt, a téma gyorsan lekerült a napirendről. Most viszont elszántam magam, hogy legalább a próbáig el kell jutnom - amiben csak az gátolt meg, hogy ehhez kezdő csomagot kellett volna gyűjtenem, de rövidke netes olvasgatásaim során egyrészt teljesen elvesztem a zsebes, csónakos, külső-belső stb. részletekben, másrészt mindenütt azt olvastam, hogy egy vagyonba kerül beruházni rá - és nem fűlt hozzá a fogam, hogy kiadjak 60-80 ezer forintot, aztán pár nap után rájöjjek, hogy ez nem fog működni. Szerencsére kiderült, hogy a sógornőm mindent tud adni nekünk, így az utolsó kifogás is elhárult, miért nem kezdek bele, úgyhogy lesz, ami lesz, belevágok - főleg, hogy a beszélgetésünk során abszolút pozitívan nyilatkozott az egészről és sikerült megnyugtatnia, hogy nem is olyan bonyolult ez az egész, mint elsőre tűnik.
Nem is nyaralás a nyaralás, ha nincs a végén egy jó kis betegség
A vendégeskedés harmadik napjának végére aztán éreztem, hogy nagyon túlpörgettem magam: az éjszakába nyúló beszélgetések, a gyerekek miatti fáradtság, ami most sokszorozódott, az eltérő bioritmusok, stb. teljesen elszívta azt a kis energiát, amit az elmúlt hetekben sikerült gyűjtenem. Szombaton aztán gyorsváltás volt: ők búcsúztak, a húgom pedig jött és segített a fiúkkal. Ismét összeszedtük az unokatesómékat is egy utolsó nagy, közös strandolásra, ÉS megettük az idei év első lángosát is, sőt, még egy igazi strandolós palacsintát is utána dobtunk. Addig ragyogó idő volt, de amint a társaság nagyobb része nekiállt fürdőzni, hirtelen lecsapott az óriási szél. A strandon lévő öreg nyárfák recsegtek-ropogtak, a viharjelző a legmagasabb fokozaton pörgött, egy perc alatt odaértek Tihany felől a sötétkék felhők és eközben türkizzölddé vált az addig kék víz. Sokan az első jelek után fogták a cókmókjukat és kiadós viharra számítva elmenekültek, de miután mi tudtuk, hogy vihar nem, csak szél várható, még maradtunk. Az ezután következő látvány olyan volt, mint valami infernó - a szél óriásira verte fel a mérgeszöld hullámokat, amik fehér tajtékot vetettek - miközben a víz tele volt narancssárgára sült emberekkel.
Akik ugyanis maradtak, rendkívüli mód élvezték a hirtelen kialakult természetes hullámmedencét, és vigyorogva sodortatták, dobáltatták magukat a vízben, miközben a felnőttek is visszaváltoztak gyerekké a szokatlan élménytől és mindenkinek fülig ért a szája. Sajnos a nagy szelet egy idő után senki se bírta tovább viselni, még a parton sem, úgyhogy hullámmedence ide vagy oda, felcuccoltunk és hazamentünk.
Éjszaka megjött a vihar is és vasárnap reggelre nagyon lehűlt az idő. Már akkor kezdtem érezni, hogy fáj a torkom, de nem tulajdonítottam neki túl sok figyelmet: délre kisütött a nap, mi pedig megünnepeltük tesóm névnapját. Délután egy spontán látogatással lepett meg a nagynéném, hogy még egyszer utoljára láthasson minket - nagyon jól esik, hogy a családom ennyire elhalmoz a szeretetével és figyelmével. Addigra már nagyon fájt a torkom és a Nagy orra is jól hallhatóan be volt dugulva. Éjszaka aztán alig bírtam aludni, annyira bedagadt a torkom, és alig vártam, hogy reggel legyen és a patikába rohanhassak valami fájdalomcsillapítóért. Hajnali négykor aztán a Nagy reszketve keltett minket, hogy lázas, onnantól már nem tudtam visszaaludni, főleg, hogy rákezdett az ugatós köhögésre is. Reggel aztán halál fáradtan, égő torokkal és bedugult orral keltem és viszonylag gyorsan eldöntöttük a férjemmel, hogy beteg gyerekkel semmi értelme maradni, úgyhogy nekiálltunk összerámolni a házat. A férjem elvitte a gyerekeket játszózni, míg én összepakoltam - nem mondom, hogy könnyű volt, öt perc pakolás-tíz perc pihi kombókkal csinálgattam szép komótosan a dolgokat - de délutánra kényelmesen Pestre értünk. Másnapra természetesen a Kicsi is rákezdett az ugatós köhögésre, úgyhogy nem volt rossz döntés visszajönni, főleg, hogy én is eléggé beteg vagyok. A tervek szerint már csak négy nap, és „hazaindulunk” Franciaországba, hogy felkészüljünk a Baba fogadására - amitől most már tényleg alig pár hét választ el.
Shadow
Előzmények:
6. hét: A születésnapomon teszteltem pozitívat
Most, muszáj megnéznem! – gondolom, pedig még nem telt el a három perc, de már nem érdekel, úgyhogy dobogó szívvel veszem a kezembe, és emelem a szemem elé.
Tovább>>>
7. hét: A világ legjobb éttermébe vitt a férjem, én meg majdnem az ételre hánytam
Amikor kihozták a desszertet (gyümölcsrizst kértem friss gyümölcssalátával), azt hittem, hogy mindjárt ráokádok a tányérra.
Tovább>>>
8. hét: Jól rámijesztettek az ultrahangon
Megijesztett a szonográfus, amikor a vizsgálat végén azt mondta: "Látok itt még egy kis sárgatest-aktivitást, van itt egy második petesejt..."
Tovább>>>
9. hét: Miért csak 36-os kismamanadrágot árulnak?
Tapasztalataim alapján a kismamák nagy többsége NEM 34-36-os méret, és főleg nem a terhessége előrehaladtával. Ennek ellenére tényleg egyetlen nagyobb méretet sem találtam.
Tovább>>>
10. hét: Beparáztattak az ultrahangon
„Most már úgy vagyok vele, hogy mindegy, fiú-e vagy lány, csak egészséges legyen!”
Tovább>>>
11. hét: Hívták a szülésznőt, megjelent egy nagydarab férfi
Ami (nekem) eleinte furcsa volt, hogy Franciaországban a szülésznők sokszor férfiak.
Tovább>>>
12. hét: Elütötték a járdán a terhes kismamát
Szánkózás, utcai baleset és orvosi vizsgálatok a 12. héten. A járdán jött belém a rolleres.
Tovább>>>
13. hét: Beszólt a doktornő a súlyom miatt
„Látom, a Madame nem fukarkodott jól tartani magát” - mondta a doktornő, pedig csak három kilót híztam...
Tovább>>>
14. hét: Hiba volt terhesen a másik gyerekemet cipelni
Megfogadtam, hogy többet ilyet nem teszek, mert eléggé ijesztő volt ez az egész.
Tovább>>>
15. hét: Terhes vagy? Hát harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?
A főnököm egy roppant vicces fickó és az első reakciója ez volt a hírre: „Nahát, az első két alkalomból nem tanultál, harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?”
Tovább>>>
16. hét: Naná, hogy a nyaralás alatt lett beteg a gyerek!
A repülés és a hotelbe jutás szerencsére már simán zajlott, majd jött a második – nem várt – fordulat: a Nagy éjszaka belázasodott.
Tovább>>>
17. hét: Nem fogadhatsz orvost a szüléshez, de hálapénz sincs
Kórházat lehet választani, és ott ahhoz kerülsz, aki épp ott van. Így aztán rögtön kiküszöbölődik a kell-e hálapénz és fogadjak-e szülésznőt/orvost kérdéskör is.
Tovább>>>
18. hét: Gáz, hogy terhesen nincs kedvem a szexhez?
Még mindig semmi kedvem a dologhoz - az a filmekben látott „a terhes nő majd lekaparja a falat” érzés egyáltalán nincs meg bennem.
Tovább>>>
19. hét: Karantén: nem tudom, hogy fogjuk tudni kibírni
Terhesen, két kisgyerekkel, Franciaországban. Még csak néhány napja tart a karantén, fogalmam nincs, hogy fogjuk kibírni.
Tovább>>>
20. hét: Összezárva a család: azt hittem, állandóan veszekedni fogunk...
Meg is beszéltük a férjemmel egyik este, hogy mindketten azt hittük, rengeteget fogunk veszekedni, ehhez képest meg még az átlagosnál is kevesebb köztünk a vita.
Tovább>>>
21. hét: Nem kell tovább titkolni, hogy terhes vagyok
Fiúk, tudjátok, hogy miért voltunk ma a kórházban? Anyát megvizsgálta a doktor néni, mert egy kicsit nagy a hasa mostanában. Biztos észrevettétek ti is.
Tovább>>>
22. hét: Csendet akarok! Halálra kínoz a migrén!
Amikor érzem, hogy már megint éles fájdalom hasít a fejembe, és kezdődik elölről, legszívesebben üvöltenék.
Tovább>>>
23. hét: Anya, nagyon hiányzik a papa és a nagyi, elegem van a vírusból!
Próbáltuk vigasztalni szegénykémet, és kábé századszorra mondtuk el neki, hogy a vírus miatt most sajnos akkor se tudnánk meglátogatni őket, ha épp otthon lennénk.
Tovább>>>
24. hét: Cicát szült a fiam, és meg is szoptatta
Annyira édes volt, ahogy a kis pólóját felhúzta, és a plüsst a melléhez nyomta, aztán a cica helyett hörpintett egy nagyot, hogy meg lehetett volna zabálni!
Tovább>>>
25. hét: A férjem helyett a szoptatóspárnát ölelem
Esténként a szoptatóspárnát fogom átölelni a férjem helyett, ő legalább nem panaszkodik a melegre - igaz, ez utóbbit a család minden tagja magának akarná.
Tovább>>>
26. hét: Kismama karanténban: 54 nap alatt 6 órát voltam lakáson kívül
Nem lenne rossz, ha feloldanák a kijárási tilalmat... 54. napja, hogy folyamatosan a lakásban ülök és ezalatt az 54 nap alatt nettó hat órát voltam a lakáson kívül.
Tovább>>>
27. hét: 11 kilót híztam, és még van három hónap a terhességből
Még 12-13 hét van hátra, a terheskörlevél szerint pedig innentől minden héten számíthatok hízásra. De akkor mennyi lesz a vége?!
Tovább>>>
28. hét: Két gyerekkel, terhesen költözünk
Most már nincs más hátra, mint nekilátni a költözésnek - amire van még jó két hetünk. Drukkoljatok, hogy addig mindent áthordjunk!
Tovább>>>
29. hét: Veszélyezteti a gyerekét, aki használt gyerekülést vesz?
Csak a marketingszöveg miatt mondják a kereskedők, építve arra, hogy nincs olyan szülő, aki egy elöregedett műanyaggal veszélyeztetné a gyereke életét.
Tovább>>>
30. hét: Két gyerekkel terhesen költözni? Soha többé!
A férjem hulla fáradt volt a sok pakolástól, nekem meg szétment a fejem, annyira fájt. Azt hittem, elsírom magam, ahogy körülnéztem a lakásban - mintha bomba robbant volna.
Tovább>>>
31. hét: Bébiszittert kaptam anyák napjára
A közeli játszótéren sikerült összefutni a leendő, magyar bébiszitterünkkel. kisgyerekgondozó végzettsége van, otthon évekig bölcsis néni volt.
Tovább>>>
32. hét: Nincs időm felkészülni a baba érkezésére
Nem mondom, hogy a hátralévő időben egész nap csak a pocakomat simogatnám a kanapén elterülve, de a mostaninál azért több nyugalmat, csendet és pihenést szeretnék.
Tovább>>>
33. hét: Gyerek az étteremben: a tiéd hogy viselkedik?
Ez a gyerekkel étterembe járni dolog nekem mindig egy óriási mumus, főleg, mióta elmúltak kétévesek, és/vagy ha ketten vannak velünk.
Tovább>>>
34. hét: Úgy nézek ki, mintha dinnyét loptam volna
Ahogy jártam-keltem a városban, egyre több ember jegyezte meg, mekkora nagy. Na ja, nekem mondod?!
Tovább>>>
35. hét: Megvan a baba neve, csak anyukámnak nem tetszik
A név egyébként eddig mindenkinek nagyon tetszik egyetlen embert leszámítva: anyukámat...
Tovább>>>
