32. hét

Azt hiszem, erre a hétre sokalltam be teljesen. Bár már többször írtam ezt, de úgy érzem, a hét végére tényleg elfogyott minden lelki és fizikai erőm. Szívem szerint csak bambulnék magam elé csöndben és mindenki hagyjon békén. Egyszerűen nem bírom tovább a katyvaszt, ami minden szinten körbevesz... A nyolcadik hónapban most már szeretnék a terhességre koncentrálni, semmi másra. Nem mondom, hogy a hátralévő időben egész nap csak a pocakomat simogatnám a kanapén elterülve, de a mostaninál azért több nyugalmat, csendet és (főleg fejbeli) pihenést szeretnék, hogy a Babával, babás dolgokkal foglalkozhassak, felkészülhessek a jöttére - és pont ez az, amire semmi időm nincs. 

Ha a lakásban még mindig fennálló katyvaszt nem veszem is - pedig muszáj, mert lépten-nyomon beleütközök és zavar, ahhoz viszont már túl terhes vagyok, hogy egyedül felszámoljam, ami meg még jobban zavar - akkor is úgy érzem, hogy elegem van, besokalltam. Elég volt a százezer adminisztratív teendőből, mindenki kínjából, a Kicsi több mint három hónapja tartó állandó szórakoztatásából, abból, hogy tyúklépésben haladunk mindennel.

Ügyintézés francia módra

A hét jó része a gyerekek ide-oda való beíratásával telt el. A legegyszerűbb dolgom a lovaglással volt – „csak” a lovardába kellett elzarándokolni, és már be is jegyezték őket az egész jövő évre. 

Az iskolai ebédbefizetés és tanítás utáni napközi (ez egyben van) már keményebb dió volt. Kétszer mentem el személyesen az önkormányzatra, hogy az előre beszerzett és otthon kitöltött nyomtatványokat leadhassam - mindkétszer zárva volt az adott osztály ügyfélfogadási időben (ismét köszi, Covid-19!) Harmadszorra végre sikerült jó időben mennem, de egy nagyon undok ügyintézőnőt fogtam ki. Vittem magammal a kitöltött papírokat, illetve a kötelezően kért (a nyomtatványon volt rajta) oltási igazolásokat és biztosítás igazolást. Szépen adtam át a paksamétát, és mivel már rutinos vagyok, megkértem, hogy vessen rá egy pillantást a nő, ne csak eltegye. Rögtön ki is derült, hogy hiányzik a családi jövedelemigazolás és a munkáltatói igazolás, mindkettőnknek.

„De hát ezek sehol se szerepeltek a kötelezően leadandó papírok között!”

Erre a nő: anélkül nem veszem be (semmi elnézést, vagy de itt vagy ott szerepelt). Na, ilyen az ügyintézés itt - amikor azt hiszed, hogy 100 százalékosan felkészültél, tutira kiderül, hogy legalább a felét nem vitted el a dolgoknak, mert nem is tudtál róla, hogy kellene. Kérdeztem, küldhetjük-e emailben, hogy ne kelljen visszajönnöm negyedszerre is csak ezért. A válasz: vagy leadom egyben az egészet, vagy vihetem haza és jöjjek vissza, ha minden ott van. Végül egy kis könyörgés után nagy kegyesen megengedte, hogy a férjemet felhívjam és megkérjem, hogy küldje el mailben most azonnal. A férjem 3 percen belül küldte is a jövedelemigazolást, a nő közben percenként frissítette a gépét, és mikor látta, hogy megjött a háromból egy dokumentum, végül bevette a papírokat, azzal a feltétellel, hogy még ma elküldjük a többit is, ő pedig „hagy egy szót” a kollégájának. Megnyugodva mentem haza és küldtük el a hiányzó papírokat fél órán belül. 

Part 2: másnap reggel a mailjeimet megnyitva látom ám, hogy kaptam tőlük egy emailt, miszerint személyesen nem, csakis a helyi lakosként létrehozott, felhasználói felületen lehet elintézni a beíratást, anélkül nem érvényes. Mivan??? Ezt tegnap miért nem mondták egy szóval sem? Akkor már több mint idegesen hívtam fel őket telefonon, és elmondtam, hogy szerintem itt félreértés van, majd kis kattintgatás után a vonalban lévő hölgy kiderítette, hogy „a kolléga” elfelejtette bejegyezni a fiaim dossziéjába, hogy elutasították az átvételi kérelmüket az eredetileg megjelölt iskolából, ami miatt a napközibe se tudom beíratni őket. Ja, akkor az iskolának eddig elküldött papírok, mailek, illetve a napközis dosszié és az összes papír, amit leadtam az mire szolgált? Semmi probléma, Madame - mondta az ügyintéző - most átállítják a rendszerben, DE csak holnapra lesz jó, mert addig nem frissül, DE holnap zárva lesznek, szóval pénteken próbálkozzak újból telefonon és elintézzük... Ahhh. 

Part 3: másnap reggel lelkiismeretesen felmegyek a felhasználói fiókba, látom, hogy valóban frissült a státuszunk. Elkezdem kitölteni a beíratáshoz szükséges, öt oldalnyi (!) adatot online, nyilván kétszer egymás után a két gyereknek, mert copypaste lehetőség nincs. Feltöltöm az előzőleg már papír alapon csatolt és/vagy emailben elküldött dokumentumokat, mert anélkül nem fogadja a rendszer a jelentkezést. Elmegy vele egy és negyed órám, miközben a gyerek hasznos elfoglaltság helyett mesét bambul, de ezt most muszáj befejeznem. Miután végre mindennel végzek és azzal a jóleső tudattal megyek utamra, hogy legalább ezt a beíratást sikerült elintéznem. Majd - minő fordulat - este észreveszek egy halom emailt, amiben arról értesítenek, hogy negatív elbírálás alá esett a kérelmem, mert nem csatoltam hozzá azt a papírt, amit az undok ügyintézőnek MÁR LEADTAM az önkormányzaton. Fasza, mert így nem tudják fogadni a jelentkezést sem, továbbra sincs beíratva egyik gyerek se. Ekkor már majdhogynem őrjöngök, de telefonos vagy személyes megkeresésre nincs lehetőség a csökkentett üzemmód miatt, majd pénteken.

Part4: hétfőre összeszedem magam, és felhívom őket, hogy tisztázzam a dolgokat - naná, hogy csak délután kettőtől van ügyfélfogadás. Közben nézem a maileket, és csodák csodája! Dél előtt pár perccel mindkét dossziét validálják! Szinte hihetetlen, de úgy tűnik, mégiscsak sikerült! Azért egy telefont utánadobok kedden, hogy tényleg sikerült-e.

Elmentünk megnézni az új ovit és sulit

Ezzel párhuzamosan leviziteltünk a leendő iskolában is kedden, én, a férjem és a Kicsi. Az iskola maga eléggé lepukkant, szerintem a hetvenes években épülhetett, és esküszöm olyan érzésem volt, mintha a lakótelep közepén lévő egykori általános paneliskolámba mentem volna vissza, csak itt nem voltak óriási kavicsok ragasztva a falba. Már épül mellette egy új rész, de az 2-3 éven belül nem lesz kész. Az igazgatónő viszont aranyos volt, mikor megtudta, hogy a kisbaba is fiú lesz, azonnal mondta, hogy neki is három fia van, és milyen jó testvérek a mai napig. Ezután körbevezetett minket az alsó tagozat és az óvoda épületében is. Két tanítónővel is beszélhettünk, akik talán jövőre tanítani fogják a fiúkat (az osztályok még nincsenek beosztva).

Az igazgatónő többször is elmondta, hogy nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy jó legyen a hangulat a tanítók és a szülők, illetve a kollégák között és tényleg nagyon oldottnak tűnt az egész hely. És mondott még egy érdekeset, miszerint ők azt vették észre, és az iskolai pszichológus is azt mondta nekik, hogy a külföldön élő családokban a felnőtteknek egyértelműen kommunikálni kell a gyerek felé, mik a szándékaik a külföldi léttel. Ha a gyerek ugyanis azt érzi, hogy a szülő se biztos benne, hogy jó helyen van itt, ne adj' isten hallja, hogy nem akar itt lenni, ez a nyelvtudását is megakaszthatja - mondván, minek is tanuljam meg ezt a nyelvet, ha úgyis el fogunk innen menni. Nem tudom, ez mennyire játszott szerepet a mi esetünkben, de az biztos, hogy a gyerekek is többször hallották a „menjünk vagy maradjunk” lemezt az elmúlt években, ami főleg a férjemet nem hagyta sokáig nyugodni. 

Másnapra maradt még a bölcsis jelentkezés - a járványhelyzet miatt ez is telefonon át. Kíváncsi leszek, kapunk-e helyet az állami bölcsődében - annyi bizonyos, hogy szeptember 24-éig kell elküldeni majd a még hiányzó anyakönyvi kivonatot, stb és eddig kell felállítani egy bölcsis sorrendet is, hova akarjuk járatni a gyereket. A különféle sportok és /vagy karate a fiúknak elvileg szeptembertől lesz csak elérhető beíratás szempontjából is, a szerdákra szóló megőrzőt pedig egyelőre még mindig nem tudni. Jeleztek viszont a nyár végi táborból, jövő kedden mehetek beíratni őket, amihez szintén vinnem kell magammal egy féltalicskányi papírt.

Meghozták az új kanapét, az egész család kiköltözött rá

Szerdán délelőtt meghozták az új kanapét. Iskolaszünnap révén mindkét gyerek otthon volt, és ebéd utánra totál bepörögtek, úgyhogy a férjem elvitte őket levegőzni kicsit, de addigra már annyira leszívtak mindkettőnket, hogy otthon - a gyerekek kívánságára beszerzett - fagylalthoz kellett nyúlnom, hogy megviselt idegeimet lenyugtassam és (sajnos) meg is ettem belőle egy emberes adagot (tudom, nem kellett volna). Mivel a leendő hálószobánkban épp száradt a falra ragasztott szigetelés, éjszakára kiköltöztünk a férjemmel a nappaliba, a kanapéra.

Én nem tudom, mi lelte aznap a fiúkat, a Hold állása vagy valami titokzatos erő okozta-e, de mindketten jelentkeztek éjszaka az ágyunknál. Először a Kicsi jelent meg éjfél felé, hogy fél. A legszebb álmunkból ébresztett fel, úgyhogy nem vittük vissza és virrasztottunk vele, hanem magunk közé vettük. Ennek aztán meg is lettek a vészterhes következményei - egész éjszaka pörgött-forgott, sehol se volt jó neki, és többször arra ébredtem, hogy mellettem ül és néz rám. A férjem ezt egy fél óráig bírta, utána inkább átköltözött egy földre vetett matracra. Mire mindenki újra elaludt, kettő felé arra ébredtem, hogy a Nagy szólongatja az apját a lakás másik végéből - aki persze meg se rezdült rá, olyan fáradt volt az egész napos munkától. Úgyhogy magam mentem át és altattam vissza (azt mondta, nagyon félt, mert franciául álmodott VALAMIT, amit inkább el se mond, annyira borzasztó, és most fél, maradjak itt vele). Úgyhogy ültem a terheshassal és a benne felébredt babával a földön, a Nagy kezét simogatva, míg vissza nem aludt. Mire ismét visszaaludtam az addigra a Kicsi által teljesen kisajátított kanapén, hirtelen arra ébredtem, hogy jól arcon csap az alvópelusával. Ekkor már nem néztem az órát, csak reggel ötkor, amikor a Kicsi úgy érezte, ő már eleget aludt, és csak az apja tudta leszorítani annyira, hogy legalább még egy órát nyugton maradjon vele a matracon.

A rémes éjszaka után aztán csütörtökön vérvétel+vizeletadással kezdtem a napot. Kérdés: ki az a terhes (vagy akár nem terhes, bár nagyobb hassal még nehezebb) nő, aki bele tud célozni egy olyan pici szájú edénybe, aminek az átmérője cirka 3 cm??? Még jó, hogy itthon kellett előadnom a mutatványt, így rögtön tudtam menni mosakodni is. Az anyagot elvittem a laborba, ahol gyorsan levették a vért is - délutánra már meg is kaptam az eredményt mailben, minden rendben.

A férjem közben itthon szorgalmasan rakta a nagy gipszkarton táblákat a falra - mint később megállapította, nem hitte volna, hogy egyedül sikerülni fog neki, bár a forgatásoknál azért én is be kellett szálljak - a Kicsi lelkesen „segített”, ragasztóban úszott minden. Délután függönyt rendeltem online a nappaliba, majd mindhárman lementünk a garázsba, és kiszelektáltuk, mi megy a szeméttelepre, mit akarunk eladni, az üres dobozokat kinek adjuk át. Estére maradt a magyarországi albérlet ügyeinek intézése, ami szintén sok időt felemésztett, ami után szó szerint hullaként estem be az ágyba.

A doktornő szerint nem biztos, hogy kihúzom a terminusig

Pénteken aztán sok dolgunk volt. A napot megint a Nagy oviba vitelével kezdtük, onnan továbbmentünk összeszedni a babakádunkat, járókánkat stb, ami egy kolleganőmnél volt kölcsönben tavaly nyár óta, aztán továbbhaladtunk a barkácsáruházba, de útközben megálltunk egy kis tízóraiért, mert a reggeli eléggé kapkodósra sikerült. Olyan finom kalácsot (pontosabban brióst) tudott venni a férjem véletlenül egy útbaeső kézműves pékségben, amilyet még Magyarországon se sokszor ettem. Gyorsan vissza is küldtem, hogy vegyen egy fonott kalácsot is másnap reggelre a családnak (kb. 5 percig tartott, míg morzsája se maradt, úgy ráharapott mindenki). A tízórai után majd egy órát elböngésztünk a barkácsáruházban, ahonnan továbbmentünk a kórházba, ultrahangra. 

Végre ennyi hónap kihagyás után sikerült bejönnie a férjemnek is - ennek az volt az ára, hogy a Kicsit is be kellett hoznunk magunkkal. Alapesetben egyáltalán nem vagyok híve a „vigyük magunkkal a gyereket is ultrahangra” dolognak, de vannak olyan esetek, amikor nincs más megoldás. Szerencsére senki sem vette zokon, hogy hármasban megyünk a vizsgálatra, pedig tartottam tőle, hogy már a kapuban lemeszelnek a koronavírus-őrök, de miután mindannyian maszkot kaptunk, simán felengedtek.

A vizsgálaton beszámoltam a doktornőnek a titokzatos fájásokról, aki megnyugtatott, hogy szerinte csak a méhem edzi magát, mivel emlékszik még a két korábbi szülésre, és most azokat a mozdulatokat gyakorolja, ami kelleni fog a harmadikhoz. De közben az ultrahang után azt is mondta, hogy bár a gyerek egyelőre nagyon fent van még és a méhszáj is zárt, de tekintve a már most jelentkező méhaktivitást és azt, hogy nem lesz kicsi baba (illetve inkább hosszú lesz, legalábbis a combcsontja alapján), szerinte nem húzom ki a terminusig. De nem kell izgulni, mert ahogy mondta: már a 32. hét 5. napjánál tartok, úgyhogy ha még 12 napig kihúzom, akkor nem lehet nagy baj. Hát nem tudom. Én is észrevettem itthon, hogy a hasam alja „lecsúszott” egy kicsit - még nem az a közvetlenül szülés előtti fázis, mert még mindig eléggé fent van, de már lejjebb ment azért. Érzésre is olyan, mintha nem két hónap, hanem inkább csak 2-3 hét lenne már hátra. És ezzel együtt jön a gyomorsav is, egyre többször, amint fekvő helyzetbe kerülök.

A Baba egyébként 2054 gramm és teljesen rendben van, továbbra is fejjel lefelé tartózkodik. A Kicsi a vizsgálat alatt egyébként (nagyrészt) jól viselkedett, nagyon érdekelte minden, amit a képernyőn látott (az apja magyarázta neki magyarul, mi micsoda), csak az utolsó öt percben vitte ki a férjem, mikor az adminisztrációt intéztük, mert addigra elfogyott a türelme és szét akarta szedni a rendelőt.

És végre valami jó is történik: eljutottunk terhesfotózásra

Szombaton is sűrű napunk volt. Reggel a régi kanapét kellett lecitálni a garázsba, aztán valami javítás miatt jöttek emberek, utána a Nagyot kellett szemészetre vinni (ahova csak személyes közbenjárásomra, pocakomat fegyverként magam előtt tolva sikerült besírni a gyereket), ahol kiderült, hogy a több mint két hónapja tartó furcsa színű szemét krónikus kötőhártya-gyulladása okozza, ami csak fiúkra jellemző, 6-10 éves koruk között. Majdnem dél volt, mire hazaértek az apjával, akkor nekiálltunk ebédet csinálni, a férjem sütött egy rahedli palacsintát, mert vártuk a múltkori gyerekfelvigyázásnál is bevetett barátnőmet. Délután ugyanis terhesfotózásra volt időpontunk, és őt kértük meg, hogy vigyázzon rá, amíg kettőnkről készülnek a fotók. Ezt a programot amúgy már hetek óta szerveztem, végig a költözés alatt, csak nem írtam bele az eddigi naplókba, mert az utolsó percig nagyon bizonytalan volt, hogy sikerül-e összehozni egy mindenki számára megfelelő időpontot. 

Tudom, hogy sokan flancnak tartják a terhesfotózást, de nekem két okból is fontos volt, hogy sikerüljön: egyrészt a fiúkkal is volt, és szép albumot állítottam össze nekik az elkészült képekből, amit ma is szívesen nézegetnek. Nem akartam, hogy csak azért, mert a Baba harmadiknak születik és mert eléggé összejöttek a dolgok a fejünk felett, kimaradjon ebből. Másrészt pedig kevés olyan alkalom van, amikor mind a négyen rajta tudunk lenni a fényképeken. Általában én szoktam fotózni a családot - de így mindig lemaradok a fényképekről, úgyhogy szerettem volna, ha van olyan családi képünk is ebből az időszakból, amin mind együtt vagyunk.

A fotózás egyébként nagyon jól sikerült. Első körben csak a férjem és én voltunk jelen, a gyerekek addig kint játszóztak a barátnőnkkel. Ami külön jó volt, hogy mind a sminkes, mind a fotóscsaj kétgyerekes anyuka volt, és így jól elbeszélgettünk a karanténhelyzet miatti megviselt idegeinkről. Kb. egy óra múltán a gyerekek is bejöttek, de a Kicsi nem igazán akart részt venni, sőt, mindent megtett azért, hogy a fotós egyetlen normális képet se tudjon négyünkről készíteni, szörnyű vigyorokat és fintorokat produkálva, amit persze a Nagy roppant viccesnek talált, és ezért ő is leutánozott. A fotóscsaj nem volt kezdő, neki is két fia van hasonló korosztályból, úgyhogy cukorral vesztegette meg őket, hogy mosolyogjanak is, de még így sem sikerült az áhított képeket elkattintani, úgyhogy egy fél óra múlva feladtuk - így utólag visszagondolva azért kicsit vérzik a szívem, hogy rólunk már sosem születik normális, mosolygós fotó négyesben. Most izgatottan várom a képeket, amiből csak egy párat láttam elöljáróban, még retusálás előtt, illetve a férjem stikában elkattintott fotóit, amit telefonnal csinált, emlékbe.

Másnap végre nem mentünk sehova és nem terveztünk be semmilyen feladatot - sőt, azt a luxust is megengedtük magunknak, hogy felhívtuk a múlt héten megismert bébiszittert, és megkértük, vigyázzon a fiúkra pár órát délután. Így végre - a kulcsátvétel óta először - csend és nyugalom honolt itthon egypár óráig. És persze, hogy pont akkor tört rám ismét a migrén - úgyhogy amíg a férjem falat glettelt és emeletes ágyat szerelt, én a lesötétített nappaliban szenvedtem. Azért jobb volt így, legalább csendben, mintha még a gyerekek is a fejemen ugráltak volna. Este meghallgattuk az elnöki beszédet, és mivel végre bejelentették a határnyitást, véglegesítettük, hogy akkor a hét végén hazaindulunk. 

Ez az egyetlen, pislákoló reménysugár az, ami most tartja bennem a lelket, hogy már csak pár nap, és hazatérve én is pihenhetek majd egy kicsit. 

Shadow

Előzmények:



6. hét: A születésnapomon teszteltem pozitívat
Most, muszáj megnéznem! – gondolom, pedig még nem telt el a három perc, de már nem érdekel, úgyhogy dobogó szívvel veszem a kezembe, és emelem a szemem elé.
Tovább>>>

7. hét: A világ legjobb éttermébe vitt a férjem, én meg majdnem az ételre hánytam
Amikor kihozták a desszertet (gyümölcsrizst kértem friss gyümölcssalátával), azt hittem, hogy mindjárt ráokádok a tányérra.
Tovább>>>

8. hét: Jól rámijesztettek az ultrahangon
Megijesztett a szonográfus, amikor a vizsgálat végén azt mondta:  "Látok itt még egy kis sárgatest-aktivitást, van itt egy második petesejt..."
Tovább>>>

9. hét: Miért csak 36-os kismamanadrágot árulnak?
Tapasztalataim alapján a kismamák nagy többsége NEM 34-36-os méret, és főleg nem a terhessége előrehaladtával. Ennek ellenére tényleg egyetlen nagyobb méretet sem találtam.
Tovább>>>

10. hét: Beparáztattak az ultrahangon
„Most már úgy vagyok vele, hogy mindegy, fiú-e vagy lány, csak egészséges legyen!”
Tovább>>>

11. hét: Hívták a szülésznőt, megjelent egy nagydarab férfi
Ami (nekem) eleinte furcsa volt, hogy Franciaországban a szülésznők sokszor férfiak.
Tovább>>>

12. hét: Elütötték a járdán a terhes kismamát
Szánkózás, utcai baleset és orvosi vizsgálatok a 12. héten. A járdán jött belém a rolleres.
Tovább>>>

13. hét: Beszólt a doktornő a súlyom miatt
„Látom, a Madame nem fukarkodott jól tartani magát” - mondta a doktornő, pedig csak három kilót híztam...
Tovább>>>

14. hét: Hiba volt terhesen a másik gyerekemet cipelni
Megfogadtam, hogy többet ilyet nem teszek, mert eléggé ijesztő volt ez az egész.
Tovább>>>

15. hét: Terhes vagy? Hát harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?
A főnököm egy roppant vicces fickó és az első reakciója ez volt a hírre:  „Nahát, az első két alkalomból nem tanultál, harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?”
Tovább>>>

16. hét: Naná, hogy a nyaralás alatt lett beteg a gyerek!
A repülés és a hotelbe jutás szerencsére már simán zajlott, majd jött a második – nem várt – fordulat: a Nagy éjszaka belázasodott.
Tovább>>>

17. hét: Nem fogadhatsz orvost a szüléshez, de hálapénz sincs
Kórházat lehet választani, és ott ahhoz kerülsz, aki épp ott van. Így aztán rögtön kiküszöbölődik a kell-e hálapénz és fogadjak-e szülésznőt/orvost kérdéskör is.
Tovább>>>

18. hét: Gáz, hogy terhesen nincs kedvem a szexhez?
Még mindig semmi kedvem a dologhoz - az a filmekben látott „a terhes nő majd lekaparja a falat” érzés egyáltalán nincs meg bennem.
Tovább>>>

19. hét: Karantén: nem tudom, hogy fogjuk tudni kibírni
Terhesen, két kisgyerekkel, Franciaországban. Még csak néhány napja tart a karantén, fogalmam nincs, hogy fogjuk kibírni.
Tovább>>>

20. hét: Összezárva a család: azt hittem, állandóan veszekedni fogunk...
Meg is beszéltük a férjemmel egyik este, hogy mindketten azt hittük, rengeteget fogunk veszekedni, ehhez képest meg még az átlagosnál is kevesebb köztünk a vita.
Tovább>>>

21. hét: Nem kell tovább titkolni, hogy terhes vagyok
Fiúk, tudjátok, hogy miért voltunk ma a kórházban? Anyát megvizsgálta a doktor néni, mert egy kicsit nagy a hasa mostanában. Biztos észrevettétek ti is.
Tovább>>>

22. hét: Csendet akarok! Halálra kínoz a migrén!
Amikor érzem, hogy már megint éles fájdalom hasít a fejembe, és kezdődik elölről, legszívesebben üvöltenék.
Tovább>>>

23. hét: Anya, nagyon hiányzik a papa és a nagyi, elegem van a vírusból!
Próbáltuk vigasztalni szegénykémet, és kábé századszorra mondtuk el neki, hogy a vírus miatt most sajnos akkor se tudnánk meglátogatni őket, ha épp otthon lennénk.
Tovább>>>

24. hét: Cicát szült a fiam, és meg is szoptatta
Annyira édes volt, ahogy a kis pólóját felhúzta, és a plüsst a melléhez nyomta, aztán a cica helyett hörpintett egy nagyot, hogy meg lehetett volna zabálni!
Tovább>>>

25. hét: A férjem helyett a szoptatóspárnát ölelem
Esténként a szoptatóspárnát fogom átölelni a férjem helyett, ő legalább nem panaszkodik a melegre - igaz, ez utóbbit a család minden tagja magának akarná.
Tovább>>>

26. hét: Kismama karanténban: 54 nap alatt 6 órát voltam lakáson kívül
Nem lenne rossz, ha feloldanák a kijárási tilalmat... 54. napja, hogy folyamatosan a lakásban ülök és ezalatt az 54 nap alatt nettó hat órát voltam a lakáson kívül.
Tovább>>>

27. hét: 11 kilót híztam, és még van három hónap a terhességből
Még 12-13 hét van hátra, a terheskörlevél szerint pedig innentől minden héten számíthatok hízásra. De akkor mennyi lesz a vége?!
Tovább>>>

28. hét: Két gyerekkel, terhesen költözünk
Most már nincs más hátra, mint nekilátni a költözésnek - amire van még jó két hetünk. Drukkoljatok, hogy addig mindent áthordjunk!
Tovább>>>

29. hét: Veszélyezteti a gyerekét, aki használt gyerekülést vesz?
Csak a marketingszöveg miatt mondják a kereskedők, építve arra, hogy nincs olyan szülő, aki egy elöregedett műanyaggal veszélyeztetné a gyereke életét.
Tovább>>>

30. hét: Két gyerekkel terhesen költözni? Soha többé!
A férjem hulla fáradt volt a sok pakolástól, nekem meg szétment a fejem, annyira fájt. Azt hittem, elsírom magam, ahogy körülnéztem a lakásban - mintha bomba robbant volna.
Tovább>>>

31. hét: Bébiszittert kaptam anyák napjára
A közeli játszótéren sikerült összefutni a leendő, magyar bébiszitterünkkel. kisgyerekgondozó végzettsége van, otthon évekig bölcsis néni volt.
Tovább>>>