25. hét

Ismét eltelt egy hét a karanténból. Már nem számolom, hányadik... az első napokban érzett izgatottságot  - felfordult a világ, mi pedig valami nem mindennapi, sőt, történelmi esemény részesei vagyunk - előbb felváltotta a „sose lesz vége” érzés, aztán az elkeseredés az újabb és újabb hosszabbítások miatt, a „valaki mentsen már ki innen” napjai, majd a totális apátia minden iránt... Ezután jött a reménykedés fázisa, a halvány fény az alagút végén, hogy most már „csak” egy hónapot kell kibírni, majd megint a fásultság. Most, lassan az ötvenedik napnál értettem meg igazán, mit is jelent a rabság, pontosabban azt, mi is az igazán nehéz benne - bele se merek gondolni, hogy érintene, ha nem hatvan napig, hanem mondjuk 15 évig kéne bezárva élnem egy kis szobába. 

Árad belőlem a melegség - szó szerint
 

Gyerekeim szerencsére nem szűnnek meg szórakoztatni.

„Anya, mit esznek a hableányok? Anya, én szobormosó leszek, ha felnövök! Anya, nekem három gyerekem lesz, két fiú és egy lány, de csak ha találtam nekik egy anyukát.”

És ehhez hasonló kérdésekből és kijelentésekből millió meg egy hangzik el naponta - és persze minden békítő, őket szétválasztó igyekezetem és a lehetőleg mindennapos „levegőztetés” (esős napjaink voltak, úgyhogy az apjuk levitte őket a teremgarázsba futkosni és bújócskázni, na, azóta minden nap a garázsba akarnak menni) ellenére is megy egymás ölése olykor-olykor. Talán nem kell mondanom, mennyire lefáraszt mindez.

Főleg, hogy amúgy is egyfolytában aludnék. Ébredés után (pedig a férjem hagy reggel tovább aludni és foglalkozik helyettem a gyerekekkel) egész nap bávatagon sétálok a lakásban, félálomban foglalkozom a gyerekekkel, egyfajta ködben igyekszem intézni a házi dolgokat - miközben ha tehetném, szívem szerint egy jó Jane Austen könyvvel bekuckózva, meleg kakaóval a kezemben olvasnék és kosztümös angol drámákat néznék, miközben kint szép szelíden esik az eső. Talán a több napos esős időjárás miatt is volt mindez - olyan jó lett volna a gyerekek nélkül, egy kicsit csak kettesben lenni a férjemmel. Igaz, ez mostanában elég viccesen szokott alakulni, mert amikor lefekvés után hozzám bújik esténként, kb. öt percig bírja csak a belőlem áradó hőt.  

„Te jó ég! Olyan meleg vagy, mint egy radiátor!”

- mondta egyik este is, és totál igaza van. Szó szerint majd' megsülök éjszakánként, egyfolytában hányom le magamról a takarót, aztán meg arra ébredek, hogy valamim mégis fázik. Az éjszakai pisitúra mellé így befigyel még legalább egy-két ébredés, amikor takaróigazítás következik. Én nem tudom, hogy ez mitől van, emlékszem, hogy Katz is írt ilyenről a naplójában, de neki legalább csak a terhesség végén volt ilyen, nekem meg még bő három hónap van hátra.

Mindenesetre egy darabig még azt hiszem, esténként a szoptatóspárnát fogom átölelni a férjem helyett, ő legalább nem panaszkodik a melegre - igaz, ez utóbbit a család minden tagja magának akarná. A fiúk napközben beszivárognak a szobánkba, hogy egy kicsit alhassanak vele, és egyszer estére is magukkal akarták vinni, úgyhogy meg kellett ígérnem nekik, hogy ha majd kimehetünk, veszek nekik gyerekméretben (egyáltalán van olyan?) de a férjemet is többször rajtakaptam, hogy amíg én esti toalettemet végzem a fürdőszobában, ő a párnát átölelve édesdeden álomba merül a hálóban.

Azért vannak szuper pillanatok is, amik feltöltenek
 

Szerencsére azért vannak olyan pillanatok is, amik feltöltenek. Egyik reggel például ébredés után elég volt csak kiejtenem a számon, milyen jólesne egy kis palacsinta reggelire (nesze neked, bálnatest!), a férjem már neki is állt megcsinálni (mondjuk úgy érzem, volt ebben egy kis részrehajlás is, mert egy jó palacsintának ő sem tud ellenállni). A fiúkat is bevonta, úgyhogy nekem nem maradt más dolgom, mint a reggeli kávémat kortyolgatva nézni a konyha sarkából, ahogy a szürke reggelen a főszakács és két serény kuktája (igazi kuktasapkájuk van, abban szoktak főzni, állati cukik) nekiállnak palacsintát sütni, a gyerekek a játékkonyhában a serpenyőikkel és fajátékaikkal, a férjem meg igaziból, két serpenyővel, ahogy szokta. Mire készen lettek, a nap is kisütött, és szuper volt négyesben leülni és együtt megreggelizni a napfényben úszó konyhában. 

A palacsintás kényeztetés a Babának is nagyon bejött (igaz, már sokszor jelét adta, hogy olyan édesszájú lesz, mint én és a Kicsi). Egyre többször ébren van napközben is, amit élénk kis rúgásokkal jelez. A hasam is egyre nagyobb, és élvezem, hogy már fölülről is rálátok, vagy hogy egy-egy rúgást már kívülről is látni lehet. Igaz, mosogatás vagy vasalás közben nagyon zavar, hogy „odalóg” és a hajolgatás is igazi mumus lett mostanra - feltápászkodni is csak úgy tudok, mint valami fújtató öregasszony. Nagyon tartok tőle, mi lesz itt tíz hét múlva...

És hogy az agyam se tompuljon el teljesen, múlt pénteken még egy online „kocsmakvíz”-ben is részt vettünk a barátainkkal, miután a gyerekeket lefektettük. Kilencen játszottunk, mindannyian hetek óta ülünk a karanténban, ki Magyarországon, ki másutt, és mindenkinek baromira elege van már. A többiek nagyrészt boroztak, én egy alkoholmentes sörrel tettem úgy, mintha kocsmáznék, a kvíz közben pedig halálra röhögtük magunkat. Az este olyan jól sikerült, hogy megbeszéltük, a héten megismételjük, és most már nem csak játékos, hanem kvízmester is leszek.

Itt az ideje átnézni a kelengyelistát
 

Az egyik itteni poszt alatti beszélgetés kapcsán rájöttem, hogy lassan elő kell szednem a babakelengye-listámat is, és ellenőrizni, mi nincs meg belőle, mit kell majd még beszerezni. A cuccok nagy része természetesen megvan, ruhát-textilpelust vagy épp babakocsit nem fogok venni, de azért lesz olyan tétel, amiből új kell, mert tönkrement vagy továbbadtuk... Az ellenőrzés viszont kicsit nehézkes, mivel a babaholmik 90 százalékban Magyarországon pihennek, a szüleim padlásán bedobozolva. Az eredeti terv szerint nyáron elhoztuk volna őket, most viszont nem tudom, mi lesz, hogy kerülnek majd ide... Amiről viszont biztosan tudom, hogy hiányzik, az a gyerekülés az autóba és az etetőszék - és bár van kiságyunk, úgy döntöttem, megengedem magamnak azt a luxust, hogy vegyek egy édes fehér bölcsőt is a kisfiamnak.

Az ominózus bútordarabot kb. másfél évvel ezelőtt véletlenül láttam meg egy lakberendezési üzletben leárazáskor bóklászva, és bár előtte két gyerek alatt egyszer se kísértett meg a bölcső gondolata, akkor és ott azonnal beleszerettem, azóta dédelgetem ezt az ötletet. A szívem mélyén pontosan tudom, hogy nincs szükségünk rá, de mivel nagy valószínűséggel ez az utolsó terhességem, úgy döntöttem, hogy ennyi felesleges költést és impulzív vásárlást én is megengedhetek magamnak... Főleg, hogy némi keresés után kettőt is találtam a városunkban használtan, olyan áron, ami nekem a „még belefér” kategória. Írtam is az egyik tulajnak, de még nem válaszolt, én meg nem sürgetem, úgyis lehetetlen volna most még két hétig érte menni.

A Naggyal pedig kitanulmányoztuk az egyik esős délutánon az autósülés és etetőszék-kérdést is (ez utóbbit használtan akarom venni, egy bizonyos márkát). Teljesen ledöbbentem (megint), mennyire drágák az autós ülések, pedig emlékszem, hogy ez már a Nagyot várva is téma volt, de a mostani árak még az akkoriakat is überelik. Használtat viszont nem szeretnék belőle, főleg biztonsági okokból... Hát meglátjuk, hátha lesz még leárazás júliusban.

Megvolt a cukorterheléses vizsgálat is 
 

Szerdán végre összeszedtem magam, és elmentem a laborba vérvételre. Tudtam, hogy rossz lesz, mert már többször volt részem benne (IR miatt nem csak a terhességek alatt csinálták, hanem már korábban is), de mindent összevetve egész jól megúsztam. 

Nagyon furcsa volt, hogy az utcán sétálok, mivel március vége óta egyszer se mentem ki. A labor csak öt perc sétára van a lakásunktól, de ilyen rövid idő alatt is rájöttem, mi az, ami a legfurcsább: a megszokotthoz képest óriási csönd. Az utcák ugyanolyanok voltak, mint máskor, csak kevesebb kocsi járt és a fák lettek sokkal zöldebbek. Ami viszont egyértelmű változás a korábbiakhoz képest: voltak ugyan emberek az utcán, nem is kevesen, de senki nem beszélt senkivel - pedig a franciák imádnak leállni csevegni az utcán, a pékségek vagy kávézók melletti asztaloknál pedig mindig ül valaki. Na, ez totál eltűnt - a legtöbben maszkban és kesztyűben, sietősen, szinte a falhoz lapulva járkáltak, látszott, hogy ügyet intézni jöttek le - de volt egy másik csoport is: a máskor is jelenlévő koldusok és hajléktalanok, akik eddig beolvadtak a nagyváros nyüzsgésébe és tömegébe, most hirtelen jócskán előtérbe kerültek, és sokkal jobban észrevehetővé váltak.

A laborba érve (nem sztk, itt a labor általában magánlabort jelent és van belőle kismillió) egy külön vérvételi helységbe kísértek, aztán egy kedves asszisztens bejött és levett 7 kémcső vért. Hát nem mondom, hogy jólesett, főleg, hogy valahogy rosszul szúrt meg, és fájt a szúrás után is a vérvétel - de amúgy nagyon kedves volt, mert mondta, hogy ha kimegy, nyugodtan helyezzem kényelembe magam (egy nagy fekete bőrfotelben ültem), tegyem fel a lábamat a sámlira, amin ő ült eddig, aztán kortyolgassam el a cukorszirupot, ő pedig iderak egy kis lavórt, ha esetleg rosszul lennék, majd behajtotta az ajtót és távozott. A szirup, amiért kemény két eurót kellett fizetnem egyébként olyan volt, mint egy minikoktél - egy kis üvegbe szívószálat kaptam, és az egész jól le volt hűtve. Ettől függetlenül baromi rosszulesett éhgyomorra, de valahogy csak lenyomtam. Kb. 15-20 perc múlva kezdtem érezni a „hatást” - szédültem, émelyegtem, minden bajom volt.

Hányni végül nem hánytam, de örültem, mikor a második szúráson is túlestem, és pláne, amikor a harmadikon is. Az eredményeket még aznap délután megküldték emailben: a cukrom - bár az egyórás érték közel volt a határhoz, de még az alatti - normális, viszont több más érték nem stimmelt, p.l a vas-szintem is nagyon alacsony volt (igaz, még tartományon belül, de nagyon lent) úgyhogy azt hiszem, hamarosan kapok telefont vagy emailt a kórházból, és kezdhetem szedni a vasat.

Hazafelé sétálva észrevettem egy plakátot, ami a májusi gyöngyvirágünnepre emlékeztetett - május elseje a franciáknál nem igazán a munka ünnepe, hanem emiatt a virág miatt jelentős. A gyöngyvirág ugyanis, főleg, ha 13 szálból álló csokrot kapunk, a hagyomány szerint szerencsét hoz. A legenda szerint az 1560-as években IX. Károly volt az, aki meghonosította ezt a hagyományt, miután a  tavasz kezdetén maga is kapott ajándékba egy ilyen „szerencsehozó” csokrot. Ez annyira megtetszett a királynak, hogy eztán ő maga is minden évben adott ilyet az udvarhölgyeinek „hozzon szerencsét” felkiáltással. Az udvari körök szokása gyorsan elterjedt az egész országban, és a mai napig tartják. Ilyenkor általában elárasztják az utcákat a gyöngyvirágárusok - idén azt hiszem, maximum a boltban lehet venni.

Most akkor nyitnak az iskolák, vagy sem? Mire számíthatunk a következő hetekben? 
 

És akkor a végén pár szó a karantén fejleményeiről. Kedden a miniszterelnöki beszédből végre újabb részleteket tudhattunk meg arról, mit terveznek május 11 után, amikor az enyhítések kezdődnek. Egyrészt 700 ezer tesztet fognak végezni minden héten, ez már biztos - vagyis mi is le leszünk tesztelve. Azoknak, akiknek a tesztje pozitív lesz, további két hétig önkéntes karanténba kell vonulniuk.

Május hetedike lesz az a nap, amikor a rendelkezésükre álló számok alapján a régiókat két csoportba osztják: zöldre (ahol az alacsony fertőzésszám miatt a korlátozások sokkal enyhébbek lesznek) és pirosra, ahol a szigorítások továbbra is életben maradnak. Gyors kutatás után azt találtam, hogy a mi régiónkban a szomszédos régiókhoz képest magas az esetszám - ami nem csoda, mivel az egyik legnagyobb városról van szó, ezért itt több kórház is van, ami fogadja a betegeket, így magas a regisztrált esetszám is. Kíváncsi vagyok, ezt súlyozzák-e majd a népsűrűséggel, vagy automatikusan piros kategóriába kerülünk.

Ha igen, akkor az jelentősen befolyásolja az iskolák újranyitását is. Ezek május 12-től fogadhatják újra a gyerekeket, felmenő rendszerben, hetente bővítve a gyerekek körét, de csak ha

1.) a helyi önkormányzat másképp nem dönt és

2.) önkéntes alapon nyithatnak ki az iskolák is. A gimnazisták júniusig nem mehetnek suliba - ami viszont vicces, hogy a bölcsisek már május 11-től igen (igaz, csak 10 fős csoportokban).

A mostani ezer méteres mozgástér helyett 100 km-t engedélyeznek - ennél hosszabb útra csak „nyomós családi vagy szakmai érv miatt” lehet menni, de az ennél rövidebb utakat ismét engedély nélkül lehet majd megtenni. Itt tartunk most. Kíváncsian várom, mire jutnak május hetedikén.

Shadow

Előzmények:



6. hét: A születésnapomon teszteltem pozitívat
Most, muszáj megnéznem! – gondolom, pedig még nem telt el a három perc, de már nem érdekel, úgyhogy dobogó szívvel veszem a kezembe, és emelem a szemem elé.
Tovább>>>

7. hét: A világ legjobb éttermébe vitt a férjem, én meg majdnem az ételre hánytam
Amikor kihozták a desszertet (gyümölcsrizst kértem friss gyümölcssalátával), azt hittem, hogy mindjárt ráokádok a tányérra.
Tovább>>>

8. hét: Jól rámijesztettek az ultrahangon
Megijesztett a szonográfus, amikor a vizsgálat végén azt mondta:  "Látok itt még egy kis sárgatest-aktivitást, van itt egy második petesejt..."
Tovább>>>

9. hét: Miért csak 36-os kismamanadrágot árulnak?
Tapasztalataim alapján a kismamák nagy többsége NEM 34-36-os méret, és főleg nem a terhessége előrehaladtával. Ennek ellenére tényleg egyetlen nagyobb méretet sem találtam.
Tovább>>>

10. hét: Beparáztattak az ultrahangon
„Most már úgy vagyok vele, hogy mindegy, fiú-e vagy lány, csak egészséges legyen!”
Tovább>>>

11. hét: Hívták a szülésznőt, megjelent egy nagydarab férfi
Ami (nekem) eleinte furcsa volt, hogy Franciaországban a szülésznők sokszor férfiak.
Tovább>>>

12. hét: Elütötték a járdán a terhes kismamát
Szánkózás, utcai baleset és orvosi vizsgálatok a 12. héten. A járdán jött belém a rolleres.
Tovább>>>

13. hét: Beszólt a doktornő a súlyom miatt
„Látom, a Madame nem fukarkodott jól tartani magát” - mondta a doktornő, pedig csak három kilót híztam...
Tovább>>>

14. hét: Hiba volt terhesen a másik gyerekemet cipelni
Megfogadtam, hogy többet ilyet nem teszek, mert eléggé ijesztő volt ez az egész.
Tovább>>>

15. hét: Terhes vagy? Hát harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?
A főnököm egy roppant vicces fickó és az első reakciója ez volt a hírre:  „Nahát, az első két alkalomból nem tanultál, harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?”
Tovább>>>

16. hét: Naná, hogy a nyaralás alatt lett beteg a gyerek!
A repülés és a hotelbe jutás szerencsére már simán zajlott, majd jött a második – nem várt – fordulat: a Nagy éjszaka belázasodott.
Tovább>>>

17. hét: Nem fogadhatsz orvost a szüléshez, de hálapénz sincs
Kórházat lehet választani, és ott ahhoz kerülsz, aki épp ott van. Így aztán rögtön kiküszöbölődik a kell-e hálapénz és fogadjak-e szülésznőt/orvost kérdéskör is.
Tovább>>>

18. hét: Gáz, hogy terhesen nincs kedvem a szexhez?
Még mindig semmi kedvem a dologhoz - az a filmekben látott „a terhes nő majd lekaparja a falat” érzés egyáltalán nincs meg bennem.
Tovább>>>

19. hét: Karantén: nem tudom, hogy fogjuk tudni kibírni
Terhesen, két kisgyerekkel, Franciaországban. Még csak néhány napja tart a karantén, fogalmam nincs, hogy fogjuk kibírni.
Tovább>>>

20. hét: Összezárva a család: azt hittem, állandóan veszekedni fogunk...
Meg is beszéltük a férjemmel egyik este, hogy mindketten azt hittük, rengeteget fogunk veszekedni, ehhez képest meg még az átlagosnál is kevesebb köztünk a vita.
Tovább>>>

21. hét: Nem kell tovább titkolni, hogy terhes vagyok
Fiúk, tudjátok, hogy miért voltunk ma a kórházban? Anyát megvizsgálta a doktor néni, mert egy kicsit nagy a hasa mostanában. Biztos észrevettétek ti is.
Tovább>>>

22. hét: Csendet akarok! Halálra kínoz a migrén!
Amikor érzem, hogy már megint éles fájdalom hasít a fejembe, és kezdődik elölről, legszívesebben üvöltenék.
Tovább>>>

23. hét: Anya, nagyon hiányzik a papa és a nagyi, elegem van a vírusból!
Próbáltuk vigasztalni szegénykémet, és kábé századszorra mondtuk el neki, hogy a vírus miatt most sajnos akkor se tudnánk meglátogatni őket, ha épp otthon lennénk.
Tovább>>>

24. hét: Cicát szült a fiam, és meg is szoptatta
Annyira édes volt, ahogy a kis pólóját felhúzta, és a plüsst a melléhez nyomta, aztán a cica helyett hörpintett egy nagyot, hogy meg lehetett volna zabálni!
Tovább>>>