12. hét
Izgalmakban teli héten vagyunk túl. Nem akarlak a poszt végéig bizonytalanságban tartani titeket, úgyhogy inkább rögtön az elején megírom, hogy aztán nyugodtan lehessen olvasni: túlestünk a vizsgálaton és MINDEN RENDBEN!!!
Na de kezdjük az elején. Szombat reggel nyolc körül arra ébredtem, hogy a férjem (aki addigra már megkakaóztatta a gyerekeket, akik nekiálltak mesét nézni) kelteget, és azt mondja: "Menjünk el jövő hétvégén szánkózni! Mit szólsz? A gyerekek idén még nem is láttak havat! Már találtam is egy hotelt szuper áron, félpanzióval, csak arra vártam, hogy felébredj és megnézd, mielőtt lefoglalom!"
Megyünk szánkózni!!
Hát hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepődtem meg. Két évvel ezelőtt már elmentünk egyszer a közeli hegyekbe szánkózni, de a gyerekek annyira nem rajongtak érte - igaz, nem is készültünk fel annyira, mint kellett volna, úgyhogy marhára átfáztak. A férjem dettó. Hiába, rutintalanok voltunk, és nem jól öltöztünk fel...mivel egyikünk se tud síelni, és még sosem jártunk sípályán, nem tudtuk, hogy mit és hogyan kéne magunkra venni. A Kicsi az első öt perc után kezdett ordítani, ahogy a szánkó az arcába hordta a havat és hiába adtunk rá maszkot, akkor is utálta az egészet. Mire lekecmeregtünk a hegyről, addigra már mindenki a pokolba kívánta a kirándulást. Úgyhogy a szerencsétlen esetből okulva a következő hetekben mindent beszereztem használt oldalakon gyerekméretben az aláöltözettől a hótaposó csizmákig és símaszkokig, és nekünk is összevásároltam jó pár dolgot, arra készülve, hogy jövőre már profin felszerelkezve, síelni is elkezdünk.
Aztán tavaly mégsem mentünk síelni, úgyhogy a cuccok csak porosodtak, és már az idei télre is kezdtem eltemetni a hegyek és a hó gondolatát is, mikor a férjem hirtelen ihletet kapott egy ismerősétől, és elő nem állt ezzel az ötlettel. Egy percig sem ellenkeztem, csak a helyszínt és a hotelt variáltuk át, délután pedig nekiálltam előszedni a jól eltemetett holmikat, hogy rápróbáljam a gyerekekre. Isteni szerencse, hogy két fiam van, mert amit a nagyobbnak vettem, az most már csak a kicsire jó - de rá legalább teljesen - és az is mák, hogy nagyobb méretet is vettem annó, mert az meg épp jó most a Nagyra. Fel is öltöztek azon melegében mind a ketten, annyira feldobta őket, hogy megyünk szánkózni - remélem ez a lelkesedés megmarad majd a szánkópályán is.
A férjemnek is előkerestem a kesztyűt, aláöltözetet, csizmát, zoknit - és itt megállt a történet, mert síruhát neki annó nem vettem. Gyorsan elkezdtem hát áttúrni a netet leértékelt és/vagy használt cuccért. Találtam is egy férfi szettet jó áron, másnap el is ment érte és meg is vette, szóval ez pipa. Végül már csak én maradtam "ruhátlanul": az aláöltözetet, kesztyűt, sapkát megoldottam, de síruhám nekem sem volt. Megkérdeztem hát egy barátnőmet, akivel nagyjából egymagasak vagyunk, hogy esetleg neki nincs-e, és kiderült, hogy kabátja van, amit már kölcsön is kértem. Maradt tehát a nadrág, amit csütörtök reggel szereztem be egy sportboltban, leárazva.
A hétvége így vidáman telt a készülődéssel, pakolással - mert ha már turkáltam a cuccok között, akkor előszedtem a terhesruhákat is. El se tudom mondani, mekkora különbség terhesmelltartót hordani az eddigi "normál" helyett! A ruhákat átnéztem, a nagyja csak később lesz jó, de azért van 1-2 felső, ami már most is hasznosítható. A hányinger is alábbhagyott végre, így az sem zavart igazán. Vasárnap éjszaka mégsem bírtam elaludni - egyre csak az zakatolt az agyamban, hogy már csak egy bő nap, és végre ott leszünk a vizsgálaton, ahol minden kiderül - egyszer azt gondoltam, minden rendben lesz, egyszer azt, hogy nem - és aztán órákon át csak forgolódtam álmatlanul.
Elütöttek az utcán
Hétfőn reggel emiatt álmosan és durcásan ébredtem. Egyedül kellett vinnem a gyerekeket az oviba - miután leadtam a Nagyot és a Kicsi cuccát, vele kettesben elsétáltam a labor felé, ahol a vérvételt szoktam csináltatni (itt nem sztk labor van, hanem külön magánlaborok, ahol leveszik a mintákat). Azért mentem be, mert nem voltam biztos benne, hogy a 12. heti genetikai UH-hoz szükséges vérvételes papírjaim mind megvannak - mint kiderült, a legfontosabb nem is volt meg, úgyhogy nem tudták levenni a vért. Innen továbbmentünk a Kicsi pszichocsoportjába, ami minden hétfőn reggel van. Ez alkalommal kivételesen negyed órával tovább tartották a foglalkozást, mint rendesen, így az a tervem, hogy ha leadtam az oviba, elmegyek majd a gyógyszertárba és a drogériába, összedőlni látszott, mert a csúszás miatt nem értem volna be időben a munkába. Kis számvetés után mégis úgy döntöttem, hogy bicajjal gyorsan megjárom, max kések 10 percet, úgyhogy nekiindultam. A drogéria meg is volt, és már a "Nagypatika" felé tartottam (tényleg marha nagy, négy emeletes és minden van benne), mikor 50 méterre, egy kihalt utcasaroknál a piros lámpánál, miután ellenőriztem, hogy semmi nem jön az úton, lendületet vettem, hogy átguruljak a kereszteződésen, és abban a pillanatban belémjött egy rolleres.
Az isteni csodának köszönhetem csak, hogy egy karcolás nélkül megúsztam az egészet, és az ijedtségen kívül más bajom nem esett. Természetesen az én hibám is volt a dolog (minek akartam átmenni a piroson), de mentségemre szóljon, hogy tényleg kihalt volt az utca, sehol nem jött semmi, egy nő pedig pont ugyanabból az irányból ment át gyalog az úttesten, mint amerről én is jöttem. Az e-rolleres viszont nem az úton, hanem a járdán jött, ráadásul akkora svunggal, ami legalább 40-50 km/óra lehetett, mivel a lendületvételem alatt ért el hozzám a semmiből. Mindketten kiáltottunk, fékeztünk, a fejünk majdnem összeért, de nem sérült meg egyikünk sem - csak a bicajom első kereke, de az nagyon: a kerékagyhoz képest egy jó 45 fokos szögben elhajlott. A kosaram szintén megnyomódott. A pasas - egy cingár, párszál bajuszos fiatal fazon - egyből nekem támadt, hogy minek indultam el, neki zöld volt a (gyalogos)lámpa. Elnézést, vagy bocsánatot még véletlenül sem kért. Én azt magyaráztam neki, hogy nem lett volna semmi baj, ha 1. nem ekkora sebességgel jön és 2. nem a járdán, ami a gyalogosoké. Mire közölte, hogy ő dolgozik és nem ér rá, miközben én próbáltam valamennyire kiegyenesíteni a kerekemet, hogy legalább az útról le tudjak menni. Ebben sem segített, búcsúzóul még beszólt egyet, majd elporzott.
A stressz valahogy nem is akkor jött ki rajtam, akkor még csak arra koncentráltam, hogy összeszedjem a patikából, ami kell és közben buzgón csóváltam a fejemet, hogy mik vannak. Nagy kínkeservvel hazavergődtem a biciklivel, aminek a fékje is megsérült, és ezért extra erővel kellett tekerni, hogy haladjak. Nem volt lelkierőm egyből munkába menni, a totálkáros bicajjal nem is tudtam volna, úgyhogy haza kellett mennem letenni. Ahogy leültem a nappaliban, kijött a stressz: remegett a lábam, nem bírtam mozdulni, egyre az járt a fejemben, hogy mekkora mázli, hogy nem lett bajom és a hasamat egy karcolás se érte. Végül egy 40 perc múlva mégis összeszedtem magam és bementem dolgozni. Ezen az estén szintén sokáig nem tudtam elaludni - a nagy gondolkozásban pedig először éreztem meg, hogy mozog a kisbabám - alig észrevehetően még, de én már érzem.
És eljött a rettegett nap
Másnap korán reggel ébresztő volt mindenkinek. Mivel a gyerekeket 8:20 előtt nem lehet leadni az óvodában, mert zárva vannak, engem pedig az időpontom előtt egy órával, 8:30-ra hívtak a kórházba, hogy legyen idő elintézni az adminisztrációt is a vizsgálat előtt, ezért úgy döntöttünk, hogy én busszal előremegyek, a férjem meg jön utánam kocsival, ha leadta a gyerekeket. Szerencsére időben odaértem a busszal, az adminisztrációval meg 5 perc alatt végeztem, és további 5 perc alatt megtaláltam a vizsgálót is, ahol jelentkeznem kellett, úgyhogy írtam a férjemnek, hogy siessen, mert nincs előttem senki, a következő, akit szólítanak, biztosan én leszek. Persze Murphy nem így gondolta, mert pont akkor volt baleset az úton, úgyhogy az alapesetben 10-15 perces kocsiút végül 40 percig tartott a férjemnek, aki 9:10-re, kifulladva esett be.
Szerencsére az asszisztens tök jó fej volt, nem problémázott ezen egy percig sem, úgyhogy mikor megjött, együtt mentünk be. Gyorsan összefoglaltuk az elmúlt hetek aggódását és odaadtam az eddigi 3 vizsgálat papírjait is. A doktornő - egy ötvenes, madáralkatú kis nő - nem teketóriázott, mondta, hogy akkor feküdjek is fel az ágyra és nézzük meg, mi a helyzet. Volt vele egy medikus hallgató is, úgyhogy négyesben kuporodtunk le a képernyő elé. Az első perc néma csöndben telt - én a gyereket szuggeráltam, aki aktívan mozgott, a doktornő a méreteit próbálta befogni és szívhangot hallgatott. El is kezdte mondani, hogy hány hetesnek méri, meg hogy mennyi a szívhang, majd rátértünk a tarkóredőre és elhangzott a várva várt mondat: "tarkóredő 1,7, teljesen normális".
Hát egy hegynyi kő esett le a szívemről és akkorát sóhajtottam, mint egy fújtató - de azért még nem nyugodtam meg teljesen, úgyhogy gyorsan rákérdeztem, hogy ugye az orrcsont is ott van-e - szerencsére ott volt. Ezután szép komótosan elkezdte végignézni majdnemhogy centiről centire a gyereket - nagyon szuper volt a gép, amivel csinálta, minden kristálytisztán látszódott rajta az agykamráktól kezdve a talp lábujjain át - hihetetlen, hogy pár év alatt is mennyit fejlődött a technika! Persze rögtön belémbújt a kisördög, és próbáltam kisasolni, hogy fiú vagy lány-e a legifjabb gyermekem, és mintha láttam volna ott valamit a popsijánál, de nem mertem volna rá megesküdni, úgyhogy a vizsgálat végén megkérdeztem az orvostól:
"Tudom, hogy még túl korai, és nem lehet biztosra mondani, de esetleg van valami tipp a nemével kapcsolatban?" - mire a doktornő, akinek a vizsgálat közben már elmeséltük, hogy van két kisfiunk, és nagyon reménykedünk egy kislányban - lakonikusan csak annyit mondott: "Én úgy látom, hogy nagyobb eséllyel kisfiú"..... hát nem mondom, hogy nem ütött szíven a dolog.
Lám, milyen az emberi természet - ahogy a legnagyobb félelmem semmivé oszlott, azonnal fontossá vált újra a fiú-lány kérdés. Tudom, hogy hülyeség, és a lényeg az, hogy egészséges, de előttetek nem fogom letagadni, hogy azért csalódott voltam... annyi mindent elképzeltem az elmúlt években, amit majd a lányommal fogok együtt csinálni...és ezek a vágyálmok most hirtelen mind semmivé foszlottak. A férjem persze pont ellenkezőleg, teljesen felvillanyozódott a hírtől, hogy még egy fia lesz.
Ezután míg a medikus is nekiállt nézegetni a babát az ultrahanggal, a doktornő minden papírt kitöltött, újraszámolta a méretek alapján a fogantatás dátumát, - ez a szülési szabadság miatt lesz fontos - kitöltötte az igazolásokat a családtámogatási rendszer felé, felírta a vérvizsgálatot és mondta, hogy ha akarjuk, rögtön meg is tudjuk csináltatni itt a kórházban. Akartuk, úgyhogy amint végeztünk és kértünk időpontot a 22. heti ultrahangra, le is mentünk a földszintre. 2 perc alatt levették, még várakozni se kellett, szóval nagyon meg vagyok elégedve. A doktornő mondta, hogy ha bármi baj lenne, a hét végéig telefonálni fog nekem - ha viszont nincs baj, akkor csak a jövő hét elején hív fel az eredménnyel. Szóval azért egy picit még izgulok addig.
A méretek alapján viszont kedden kezdtem el a 13. hetet, szóval egy picit előrébb járok, mint eddig sejtettük. A születés várható dátuma még mindig augusztus 10. Ez azért vicces, mert másnap egy nagyon kedves barátnőm megírta, hogy terhes - és miután telefonon felhívtam, hogy pontosan 12 nappal előttem van kiírva!
Szerdára már csak a lakásvizit maradt - ez az átadás előtti utolsó bejárás volt, amikor az összeshibát szóvá lehet még tenni, és azokat (eléletileg) javítják az átadásra. Hát nagyon kiváncsi vagyok rá, mert a festés egy katasztrófa volt, azt a cég képviselője maga is modnta, hogy újra kell csinálni. Aznap délben elmentem megint jógára - szerencsém van, mert a munkahelyemen tartják ebédszünetben - és annyira jól esett megint! Az összes feszültség elmúlt belőlem. Ezen felbuzdulva délután felmentem a HR-re és bejelentettem a terhességet, majd a papírokat is borítékba tettem, és elküldtem a megfelelő helyekre. A közvetlen kolleganőmnek és a főnökeimnek viszont még nem szóltam - majd ha alkalom adódik, akkor ezt pótolom. Most pedig minden erőmmel a pénteki utazásra koncentrálok - drukkoljatok, hogy legyen hó!
Shadow
Előzmények
6. hét: A születésnapomon teszteltem pozitívat
Most, muszáj megnéznem! – gondolom, pedig még nem telt el a három perc, de már nem érdekel, úgyhogy dobogó szívvel veszem a kezembe, és emelem a szemem elé.
Tovább>>>
7. hét: A világ legjobb éttermébe vitt a férjem, én meg majdnem az ételre hánytam
Amikor kihozták a desszertet (gyümölcsrizst kértem friss gyümölcssalátával), azt hittem, hogy mindjárt ráokádok a tányérra.
Tovább>>>
8. hét: Jól rámijesztettek az ultrahangon
Megijesztett a szonográfus, amikor a vizsgálat végén azt mondta: "Látok itt még egy kis sárgatest-aktivitást, van itt egy második petesejt..."
Tovább>>>
9. hét: Miért csak 36-os kismamanadrágot árulnak?
Tapasztalataim alapján a kismamák nagy többsége NEM 34-36-os méret, és főleg nem a terhessége előrehaladtával. Ennek ellenére tényleg egyetlen nagyobb méretet sem találtam.
Tovább>>>
10. hét: Beparáztattak az ultrahangon
„Most már úgy vagyok vele, hogy mindegy, fiú-e vagy lány, csak egészséges legyen!”
Tovább>>>
11. hét: Hívták a szülésznőt, megjelent egy nagydarab férfi
Ami (nekem) eleinte furcsa volt, hogy Franciaországban a szülésznők sokszor férfiak.
Tovább>>>
