8. hét
Nem gondoltam volna, hogy egyszer még hivatalos terhesnapló-szerzővé lépek elő a Bezzeganyán, de ha már az élet így hozta, akkor engedjétek meg, hogy egy kicsit bemutatkozzam, mielőtt belevágnék.
33 éves vagyok, két kisfiam van, egyikük öt-, másikuk négyéves múlt. Lassan hét éve élünk Franciaországban, ahova munka miatt kerültünk ki a férjemmel. Mindkét gyermekünk már itt, kint született (a szüléstörténetüket itt és itt írtam meg). Lassan tíz éve vagyok lelkes (bár leginkább read only) olvasója a Bezzeganyának, illetve elődjének, a Porontynak, aztán a kettő közötti zavaros időkben az ÁÁ-nak.
Tisztán emlékszem, hogy egy különösen uncsi ügyeleti napon botlottam bele Másutt terhesnaplójába, aki akkor várta a második kislányát, és valahogy ott ragadtam - pedig akkor még a közelében sem jártam a családalapításnak. Ennek ellenére valahogy behúzott a téma, és alig voltam még 25 éves, már lelkesen olvasgattam órákon át a kommentszekciót, a Babagyárat, a különböző teherbeesési praktikákat, vagy hogy milyen babakocsit érdemes venni, hogyan és milyen szüléstervet kell írni, mi az a híres protokoll, az oxitocin vagy épp a kötődő nevelés, hogyan kell szoptatni, Rita jótanácsait, a lilabugyi díjat meg a cukrostakonyt.
És persze rengeteg emberi történetet, amiből borzasztó sokat tanultam a férfi-nő, szülő-gyerek kapcsolatokról. Mire odáig jutottam évekkel később, hogy tényleg terhes lettem, már mindent tudtam - gondoltam én. Aztán jött a valóság, a francia terhesrendszer, amiről fogalmam se volt, és a GYEREK, mi meg ott álltunk ketten a férjemmel, és alig mertünk hozzáérni, vagy épp rendesen bepelenkázni. Szerencsére az első fiunk suttogói értelemben egy igazi Kisangyal volt, és türelmesen tűrte összes béna és félbéna próbálkozásunkat, hogy három hónapos korára este héttől reggel hétig aludjon, mindent megegyen, amit elébe teszünk, és a világ legaranyosabb, legbarátkozósabb kisbabája legyen. "Megoldottuk!" - gondoltuk mi, és roppant rutinos, belevaló szülőnek éreztük magunkat.
De az élet nagy rendező, így alig volt a Nagy hat hónapos, mikor meglepetésszerűen kopogtatott a Kicsi. A férjem mindig azt mondja, hogy terveztük őt is, csak egy kicsit későbbre - a gyerekeink között ugyanis csak 15 hónap a korkülönbség. Nem szoktam véka alá rejteni, hogy az első 3 év nagyon-nagyon nehéz volt - nem mellesleg azért, mert a Kicsi aztán megtanított minket kesztyűbe dudálni, minden téren. Borzasztó nehéz természete van mind a mai napig - erről később talán még írok részletesebben, de most legyen elég annyi, hogy bár azt hittük, tapasztalt, rutinos szülők vagyunk, és ugye fél kézzel is, sikerült neki bizonyítania, hogy ez nem így van. Talán nem csoda, hogy ezután egy időre felfüggesztettük a további gyerektémát, és a túlélésre koncentráltunk.
Végül egy bő éve éreztem először úgy (a férjem már korábban), hogy most már szeretnénk újra babázni, és talán elbírnánk mégis egy harmadikkal. Sajnos akkor nem jött össze a dolog - a 9. hét elején művi befejezésre volt szükség. Mindkettőnket megviselt lelkileg, úgyhogy ismét félretettük a dolgot, és az életünk egyéb területeire koncentráltunk. Idén ősszel újra belevágtunk, és (fingers crossed) úgy tűnik, hogy ez alkalommal nem ismétlődik meg a tavalyi eseménysor.
A kérdés most már csak az, hogy hányadik hétben járunk... Hát, erre kicsit nehéz válaszolni. A ciklusfigyelő szerint most hétfőn kezdtem a 9. hetet, az eddigi két ultrahang alapján viszont még csak a nyolcadikat. Ami biztos, hogy a két egymástól független orvos, a francia és a magyar is augusztus 10-et mondott a születés dátumára. A francia orvosom, akihez a második babámmal jártam, az előzőnél is napra pontosan megmondta a dátumot, úgyhogy hiszek neki.
Az ünnepekre hazautaztunk a családhoz Magyarországra, úgyhogy elmentünk egy itteni ultrahang specialistához is, csak hogy magunkat is megnyugtassuk, nincs semmi baj, minden rendben. A férjem nagyon izgult (rám csak a rendelőben ragadt át), de szerencsére jó híreket kaptunk: minden rendben van, gyönyörű szépen nő a kicsi, aki jó helyen ágyazódott be, és erős szívhangja van. Azért jól rám is ijesztett a szonográfus, mikor a vizsgálat végén azt mondta:
"Látok itt még egy kis sárgatest-aktivitást, van itt egy második petesejt..."
Mondom: mi van??? Dehát csak egy szívhangot hallottunk - mire az orvos hamiskásan rám nézett, és azt mondta: hát ezek könnyen lehettek volna ikrek is.... Azért gyorsan rákérdeztem, hogy erre ugye már nincs esély, ő pedig gyorsan megnyugtatott, hogy nincs.
A vizsgálat után beugrottunk a rendelőtől 100 méterre lévő cukrászdába, ahol gyorsan kértünk két islert (hogy ez mennyire hiányzik Franciaországban!), nem mellesleg azért is, mert ismét rám tört a hányinger. Ami ugyanis a legjobban megviselt eddig még mindig az első trimeszterben, az az állandó, masszív hányinger. Hányni egyszer se tudtam/tudok, de az émelygés és szédülés egész napos... Az egyetlen, általam eddig felfedezett gyógymód rá az, ha majdnemhogy folyamatosan eszem - ami nyilván nem kivitelezhető, így próbálok határt szabni neki. Most azonban úgy éreztem, hogy rám fér egy kis uzsonna - a leendő apuka pedig úgy megkönnyebbült, hogy minden rendben van, hogy a nagy izgalomra még egy pogácsát is bedobott.
És bár az első alkalommal a 13. hét elejéig, a másodiknál pedig a 10-ig vártunk a bejelentéssel a családnak, a mostani körülmények között úgy döntöttünk, hogy talán nem rizikózunk sokat, ha őket is beavatjuk (főleg, hogy a következő hónapokban nem tervezünk jönni, telefonon pedig nem akarunk ilyen hírt megosztani). Az én szüleimnek már karácsonykor elmondtuk (mivel náluk lakunk, eléggé nehezen tudtam volna rejtegetni az egész napos rosszulléteket előttük).
Számomra az előző két alkalommal is fontos volt, hogy ne csak úgy megmondjuk, hanem egy kis játékba vagy viccbe csomagoljuk az egészet. Szeretem látni a meglepetést és az őszinte érzelmeket az emberek arcán, sokat jelent nekem érzelmileg. Sosem felejtem el például Apukám arcán az örömöt, mikor az első unokáját bejelentettük neki, vagy az anyósomét, mikor a másodikat megtudta. Így most is igyekeztem ötletesen megosztani velük a nagy hírt.
A következő dolgot találtam ki: minden évben készítek naptárakat a családnak az év közben készült fotóinkból, és ebbe be szoktam jegyezni a szerkesztőprogrammal a főbb ünnepeinket, szülinapokat, házassági évfordulókat is. Miután vége lett a nagy karácsonyi traktának, és csak a szűk család maradt, leültünk beszélgetni. Ekkor megkérdeztem, hogy tetszik nekik az ajándékba kapott naptár - mindenki buzgón mondta, hogy nagyon.
"Sajnos egy kis hiba csúszott bele" - mondtam én - "van ugyanis egy születésnap, ami kimaradt belőle." - "Na, kié?" - kérdezték ők. "Egy augusztusi születésnap" - mondtam én titokzatosan. Láttam, hogy hirtelen mindenki elkezd gondolkozni, kinek is van akkor a születésnapja...de nem jönnek rá. "Dehát senkinek sincs akkor" - protestáltak. "MÉG nincs... - somolyogtam.... mire a húgom egyszerre csak kapcsolt, és utána mindenkinek leesett a tantusz. Volt nagy öröm, apukám jót nevetett, de anyukám és a többiek is alig bírtak a mosolyukkal.
Az anyósoméknak szilveszter után mondtuk el, ott a férjem állt elő a hírrel, ők is nagyon örültek. Most már csak egyetlen dolog az, ami izgatja őket: a legifjabb unoka neme...
Shadow
Előzmények
6. hét: A születésnapomon teszteltem pozitívat
Most, muszáj megnéznem! – gondolom, pedig még nem telt el a három perc, de már nem érdekel, úgyhogy dobogó szívvel veszem a kezembe, és emelem a szemem elé.
Tovább>>>
7. hét: A világ legjobb éttermébe vitt a férjem, én meg majdnem az ételre hánytam
Amikor kihozták a desszertet (gyümölcsrizst kértem friss gyümölcssalátával), azt hittem, hogy mindjárt ráokádok a tányérra.
Tovább>>>
A szerző első két gyermekének születéstörténetét itt találod:
24 órán át hagytak vajúdni a francia szülészeten>>>
A születésnapomon érkezett a második gyermekem>>>
