Az első szülésem után (előzmények itt) úgy gondoltam, egy darabig most nem akarok újra szülni. Bár abban biztos voltam, hogy szeretnék még gyereket, a férjemmel mégis úgy gondoltuk, legalább egy évet várni fogunk, mielőtt egyáltalán próbálkozni kezdenénk a kistesó-projekttel. Hát, erre mondják, hogy ember tervez, Isten végez: a kisfiam alig múlt féléves, nekem pedig épp öt napom maradt, mielőtt újra munkába álltam volna, mikor egy szombat reggelen teljesen váratlanul pozitívat teszteltem.
Az első sokk után (te jó ég, a két gyerek között 15 hónap lesz - hogy fogok tudni egyedül ellátni egy kicsit és egy még kisebbet??) egy jó hét kellett, hogy magamhoz térjek. Bár meglepetés-bébi volt, de nem sokat dilemmáztunk rajta, megtartsuk-e - ahogy a férjem mondani szokta: tervezett gyerek ő, csak korábban jött, mint vártuk. Az első vizsgálaton kiderült, hogy a terminus épp a születésnapomra esik - a doki poénkodott is rajta, de én nem vettem igazán komolyan, hogy tényleg aznap születhet - a 12. héten pedig azt is megtudtuk, hogy ismét kisfiút várunk.
A terhesség maga zavartalan volt - leszámítva, hogy úgy éreztem, valamiféle időcsapdába kerültem, ahol újra és újra ugyanaz játszódik le: bár még nagyon is elevenen élt bennem az előző terhességem és a szülés minden momentuma, de már újra ott állok a startvonalon egy terhesség minden nyűgével: a rosszullétekkel, az állandó pisilésekkel, a végtelen hosszúnak tűnő munkanapokkal, a titkolózással az első 12 hétben, majd a nagy és egyre nagyobb has cipelésével - mindez egy félévesből lassan 15 hónapossá cseperedő kisgyerekkel nehezítve. Mivel külföldön élünk, a férjemet nem számítva nulla segítséggel csináltam végig ezeket a hónapokat.
December elsején elértünk a 41. hét első napjához, de a ded semmi jelét nem adta, hogy szeretné végre megismerni a külvilágot. Ebédre kolbászos bablevest főztem a férjem kérésére, aki viccesen meg is jegyezte, hogy ez majd jól beindítja a szülést. Nem indítja azt már semmi, gondoltam magamban. Ekkor már hetek óta úgy éreztem, rám sosem kerül sor, és életem végéig hordoznom kell ezt a “terhet”. Ebben a szellemben - sose lesz már gyerek - még egy elkeseredett kilakoltatási kísérletet tettünk ebéd után, aztán elkísértem a férjemet a bölcsibe a kisfiunkért, mert hátha a séta végre kicsalogatja a kisebbiket is. A nagyobbik fiam nagyon fáradt volt, este hatkor kénytelenek voltunk letenni aludni. Nem számítottunk rá, hogy ennyire korán kidől, úgyhogy egyéb terv nem lévén, megvacsoráztunk, majd nekikezdtünk egy maratoni True detective-nézésnek.
Fél nyolc környékén hirtelen belémhasított valami, ami egészen olyan volt, mint egy fájás. Mivel filmet néztünk épp, csak megjegyeztem az időpontot, és nem törődtem vele különösebben (addigra már legalább négyszer hittem azt különböző alkalmakkal, hogy most megszülök, de a fájások mindig abbamaradtak). Körülbelül 25 perc múlva ismét jött egy fájás. Innentől nagyjából 20-25 percenként jöttek a fájások és rámtört a hasmenés is. Ekkor már kezdtem gyanítani, hogy ez nem vaklárma lesz, úgyhogy a sorozatnéző maratont megszakítva szóltam a férjemnek, hogy szerintem ez már AZ. A hírre hirtelen felugrott a kanapéról, először a telefonja után kutatott, hogy stoppert állítson rajta, aztán a filmet megállítva mindenféle logika nélkül elkezdett random rendet rakni a szobában, majd kiment a konyhába és töltött magának egy fél deci vörösbort. - Mi bajod van? - kérdeztem. - Nem hittem volna, hogy a másodiknál is ennyire izgulni fogok - mondta, és húzóra lehajtotta a bort.
Mivel a fájások elég ritkán jöttek, néztük tovább a filmet, csak a kanapé helyett átültem a hetekkel előre odakészített fit ball-ra. Ringatóztam a labdán - jól esett, a fájások csendesedtek. Koncentráltam a filmre, talán 1-2 fájás jött az egész epizód alatt. - Hát, ez megint jól felültetett minket - gondoltam, miután 40 perce jött az utolsó fájás, és azóta semmi. 22:20-kor a férjem javasolta, hogy feküdjünk le, de alighogy leszálltam a labdáról, őrületes fájdalom hasított belém. Négykézlábra ereszkedtem, és kb. két teljes percen keresztül nem bírtam ebből a pózból kiegyenesedni, annyira erős volt a fájdalom. A férjem ijedten rámnézett, aztán fel akart fektetni az ágyra, de én moccani se bírtam a négykézlábból, míg teljesen el nem múlt a görcs. Kibotorkáltam a mosdóba, és mintha csöpögött volna egy kis magzatvíz, de nem voltam biztos benne, mert 1. a hasamtól nem láttam honnan jön és 2. lehet, hogy csak vizelet volt, mert ha akartam, vissza tudtam tartani. Mire kijöttem, a férjem épp ágyneműt húzott fel a dadusnak meg nekünk. Kint ágyazott meg a nappaliban, távol a gyerekszobától, hogy ne zavarjuk fel a kicsit, ha esetleg kiabálok. Engem lefektetett, kérdezte, nem akarok-e pizsamát venni, de arra gondoltam, hogy csak összeáztatnám magzatvízzel, akkor meg már jobb, ha a háziruhám ázik el. Megpróbáltunk aludni, mert a fájások még mindig ritkán jöttek, mondván, nemsokára kelleni fog az erő. Meg is beszéltük, milyen jó, hogy most itthon vajúdok és nem a kórházban, mert ez az előző szülést alapul véve akár még órákig is eltarthat, és így azért sokkal kényelmesebb mindkettőnknek, mint egy kórházi ágyhoz szíjazva és egy műanyag széken görnyedve.
A férjem a fáradtság és a bor hatására elég hamar elaludt. Én is álmos voltam, de egyre sűrűbben jöttek a fájások - mikor kezdtem volna elaludni, mindig pont felébresztett egy. Az órát most nem néztem, inkább a sötétséget és a karácsonyi dekoráció fényeit figyeltem. Csönd volt és nyugalom, csak azok a fájások ne lettek volna… A férjem, akit felébresztettem a nyögéseimmel, azt mondta, kb. ötpercesek. A negyedik ilyen után újra átültem a labdára és továbbra is sűrűn látogattam a vécét. Hiába, hogy ez már a második szülésem volt, mivel az első úgy indult, hogy elfolyt a magzatvíz, most tanácstalan voltam, mit is kéne csinálni: induljunk a kórházba, vagy maradjunk még. Végül úgy döntöttem, a jól bevált recepthez fordulok: elmegyek lezuhanyozni, és majd meglátjuk, hogy a meleg víz hatására elmúlnak-e a fájások, vagy felerősödnek.
A zuhany nagyon jólesett, de a végére minden fájdalmam elmúlt, úgyhogy úgy döntöttem, visszafekszem és megpróbálok mégis elaludni. Amint a fejem a párnára tettem, azonnal jött megint egy fájás a semmiből. Egy darabig még szenvedtem az ágyon fekve, de éjfél után öt perccel úgy döntöttem, nem bírom tovább, és nem is merek itthon maradni, mert féltem, hogy innentől felgyorsulnak az események, és nem érünk időben a kórházba. Szólok a férjemnek, hogy telefonáljon a dadának, akivel előzetesen megbeszéltük, hogy ha éjszaka indul be a szülés, vigyáz a fiunkra, míg mi a kórházban leszünk. A férjem kétszer is megkérdezte, biztos vagyok-e benne, és elég kétkedve nézett rám, de azért csak telefonált, először a kórház szülészetére, hogy hamarosan érkezünk, aztán pedig a dadusnak, hogy jöjjön át.
A dadus először nem vette fel a telefont (éjfél elmúlt), kicsit be is paráztunk, hogy akkor most mi is legyen, mert nincs más, akit mozgósíthatnánk, de öt perc múlva szerencsére visszahívott minket, hogy már jön is - mivel a szomszéd házban lakik, nem kell sokat várni rá, öt perc alatt tényleg meg is jött, hálóköntösbe burkolózva. Én ezalatt felöltöztem, a férjem meg valamit magyarázott a dadusnak, de már nem jutottak el az agyamig a mondatok, csak arra koncentráltam, hogy el tudjak indulni.
Végül fél egykor szálltunk be a kocsiba. Sötét volt, akárcsak az első szülésemre menet, csak az utcai lámpák világítottak, embernek nyomát se lehetett látni. Hét perc alatt értünk a kórházhoz - kis vidéki kórház, de közel van hozzánk, és a szülészete tökéletesen fel van szerelve (labdák, kád a vízben vajúdáshoz, egyágyas szobák, szóval minden, ami szerintem fontos). A kiszállást még sikerült viszonylag rendben lebonyolítanom, de amint a kocsitől két méterre eltávolodtam, rámtört a következő fájás, és nem bírtam továbbmenni, meg kellett állnom. A férjem táskával a kezében próbált támogatni, miközben odakiabált egy kint cigarettázó embernek, hogy ugye erre van a szülészet bejárata. A pasas visszakiabált, hogy még menjünk tovább, de amikor látta, hogy kétrét görnyedve állok a betonon, megsajnált, és odajött hozzánk egy tolószékkel. Mivel a fájás még mindig tartott, egyesült erővel beletámogattak a székbe, aztán a - később kiderült, hogy mentős - férfi elkezdett betolni az épületbe, míg a férjem hozta a csomagokat. Bár mondtam neki, hogy mindent hozzon fel egyszerre, ő ragaszkodott hozzá, hogy most csak az én csomagomat hozza fel, a gyerek pakkja és a szoptatóspárna még ráér. Ebből aztán lett is később egy kis galiba, de akkor nem értem rá ezen tovább agyalni.
A mentős közben feltolt a szülészetre, ahol leültettek a váróterembe, míg kerítenek valakit, aki gondjaiba vesz. Kihasználva, hogy épp két fájás közt vagyok, gyorsan felhívtam a családomat telefonon, hogy már a kórházban vagyunk és valószínűleg itt tartanak. Tudom, hogy hajnali 3/4 egykor ez nem túl magától értetődő, de mivel már hetek óta tűkön ültek és a legszimplább hívásomat is azzal vették fel, hogy “Elkezdődött???”, úgy gondoltam, most nem hagyhatom, hogy ne értesüljenek az eseményekről. Ezután értem jött egy szülésznő, hogy átkísérjen a vajúdószobába, de mikor indultunk volna, megintcsak rám tört egy fájás, és bár szégyelltem magam, hogy nem bírok megtenni 15 métert, de muszáj volt kivárni, míg elmúlik. A szülésznő nagyon kedves volt, mondta, hogy tart, ameddig tart, akkor indulunk, ha elmúlt. Ez volt az első olyan különbség, ami borzasztóan pozitív volt az előző szülésemkor tapasztaltakhoz képest.
A vajúdóba érve átvett tőle egy másik bába, aki felrakta a ctg-t, és ismét egy fájást kivárva megvizsgált kézzel is. Nem hittem a fülemnek, mikor azt mondta, hogy ez bizony már 5-6 cm! A ctg közben mutatta a fájásokat, és a férjem, aki ott állt a fejemnél, mondta, hogy alkalmanként 140-150-et is mutat a gép. Hálistennek én nem láttam rá, de jobb is így, mert csak még jobban bepánikoltam volna, ha nem csak érzem, hogy borzasztóan fáj, hanem látom is, hogy mennyire kileng a mérő. A bába, aki egy szimpi fiatal csaj volt szépen kisminkelve (mintha csak buliba készült volna) és rövid fekete hajjal, amiben egy picike masni volt, közben átment a szülőszobába, hogy előkészítse számomra. Kértem, hogy hívja az anesztest is, mert az előző szülésemnél kicsit későn adták be az érzéstelenítőt - ezt most szerettem volna elkerülni.
Sajnos kiderült, hogy a kórház méretéből kifolyólag az anesztesek éjszaka nincsenek bent, de már telefonáltak az ügyeletesnek, aki “15-20 percen belül itt lesz”. Na, ebből lett jó háromnegyed óra, ami alatt - nagyon nem vagyok büszke rá - de sikerült előadnom némi sikítást a húzósabb fájásoknál. Tudtam, hogy ha végre megkapom a fájdalomcsillapítást, akkor hirtelen minden jobb lesz, és úgy vártam az orvost negyed kettőtől kettőig, mint a megváltót.
Lassan telt az idő, nagy volt a csend, az az igazi, mély fajta, mia csak éjszakánként tapasztalható - aludt a világ. A szülőszobában csak hárman voltunk: én, a bába és a férjem. Eleinte kérdezgettem, hogy itt van-e már az anesztes, mire mindig megnyugtattak, hogy hamarosan jön. Aztán mikor már több, mint fél óra eltelt, és a fájások már 2-3 percenként jöttek, az orvos meg még mindig sehol, kezdtem elveszíteni a türelmemet. Egyre jobban fájt, hiába próbáltam ellélegezni a fájásokat (a férjem és a bába felváltva lélegzett velem hűségesen), és kezdtem arra gondolni, hogy csak hitegetnek ezzel a “mindjárt jön” szöveggel, és most már úgy vannak vele, hogy ha ennyire előrehaladott az állapotom, megszülöm azt a gyereket epidurál nélkül is (tudom, túl sok magyar szüléstörténetet olvastam). Én viszont tudtam, hogy az erőm végén járok, és még a kitolásra is tartalékolni kell valamennyit, de ha ez így megy tovább, tutira nem marad semmi, amiből erőt meríthetnék. Plusz borzalmasan szégyelltem magam, hogy az erősebb, 150-180-as fájásokat csak sikítva bírom ki, és emiatt felébresztem az egész emeletet… Később hálistennek megtudtam, hogy egyrészt dupla ajtók vannak a szobákon, vagyis senki nem hallott semmit, ráadásul a férjem szerint csak öt olyan fájás volt, amikor sikítottam, a többinél meg nem (nekem sokkal többnek tűnt). A bába is tök rendes volt, folyton mondogatta, hogy engedjem ki, ha attól jobb, nem zavarok ezzel senkit, hozzá vannak ők szokva ehhez - ennek ellenére elég rosszul éreztem tőle magam, hogy nem tudok uralkodni magamon.
A jobb kezemnél a férjem állt, akinek a kezdetektől vasmarokkal szorítottam a kezét, a bal kezemnél meg a fekete hajú bába, akinek időnként szintén mentőövként kapaszkodtam a kezébe. A férjem segített a légzésnél, és időnként fújt a számba egy kis vízpermetes sprayt, mivel inni már nem ihattam semmit, de a vízpermet mégis megnyugtatta a teljesen kiszáradt számat. - Istenem, én soha többet nem szülök gyereket, nincs az a pénz, hogy ezt még egyszer végigcsináljam, csak ez az egy jöjjön ki és vége, soha többé, max. császárral, vagy azzal se, nem érdekel, ha nem lesz lányom, de én ezt még egyszer nem! - gondoltam végig egy szuszra, és közben erősen néztem a műtőlámpára nyomtatott márkanevet - meg nem tudnám mondani, mi volt az, pedig akkor vagy ezerszer végigolvastam azt az egy szót.
Végül jó háromnegyed óra várakozás után beesett végre az anesztes, egy idősebb férfi, aki szó nélkül, de szép alaposan készített elő mindent. Nekem meg kellett várnom, hogy egy fájás elmenjen, utána felültettek, de a felüléstől a gyerek lejjebb csúszhatott, amitől úgy éreztem, mindjárt szétszakadok és újabb fájás jön pillanatokon belül. Így azért nehéz volt megtartani a pozíciót, ad absurdum eldönteni, hogy ez most fájás lesz és ne szúrjanak, vagy már csak beképzelem. Végül azért sikerült beszúrni a helyi érzéstelenítést (nem volt kellemes, a férjem nyakába csimpaszkodva lógtam közben), és mikor azt hittem, már sínen vagyunk, közölték, hogy ja, ez még nem a péridural, hanem csak a helyi érzéstelenítő, azt majd még csak most fogják beszúrni. Éreztem, hogy jön a fájás, és nem fogom kibírni, de csodával határos módon - máig se tudom, honnan szedtem hozzá az erőt - sikerült kibírnom mozdulatlanul. Ez alkalommal olyan verziót adtak a fájdalomcsillapítóból, amiben magamnak tudtam szabályozni a csillapítás mértékét. Éltem is a lehetőséggel, és minden egyes alkalommal, mikor éreztem, hogy jön a fájás, bőszen megnyomtam a kapcsolót, a nyomaték kedvéért rögtön duplán. Sajnos az első két-három fájásnál ez mit sem ért - mint a bába magyarázta, kell 10-15 perc, hogy a cucc hasson - de aztán végre, VÉGRE éreztem a már ismerős megkönnyebbülést, és a “hirtelen levegőhöz jutok” érzését. Ezzel párhuzamosan azt is éreztem, hogy iszonyat álmos vagyok és most akkor én köszönöm szépen, de aludnék egy kicsit. Az anesztes orvos közben elköszönt, én nagyon megköszöntem neki, hogy segített és elnézést kértem tőle is a sikítozásom miatt, de nagyon korrekt volt, mondta, hogy már hozzászokott, és sok szerencsét kívánt a többihez.
A bába szintén eltűnt valahova, a férjemmel kettesben maradtunk. Nagyon sokat segített lelkileg, hogy végig ott volt mellettem, ha nincs velem, talán nem is bírom ki ezt a tortúrát - az erősebb fájások alatt ő tartotta bennem a lelket, ráadásul életmentő volt, hogy szoríthattam a kezét - de szerencsétlen folyton cserélni akarta, amit én rendkívül sérelmeztem. Hogy őszinte legyek, a vége felé a szülőszobán párszor rá is ripakodtam (mint később elmondta, ezek nem estek jól neki), hogy ne simogassa az arcomat, és ne érjen a hasamhoz, mert az nekem rossz.
Eltelt egy kis idő, talán 20 perc is, mire a bába visszajött egy csecsemősnővér társaságában, de nem bántam, mert így sikerült egy kis erőt gyűjtenem a továbbiakhoz. Éreztem, hogy közel a vége, és hogy a baba jönni akar. Ebben a szülésznő is megerősített, mert kiderült, hogy eddigre teljesen kitágultam.
Az első szülésem előtt sokat olvastam arról, hogy a kitolásnál úgy érzi az ember, mintha kakilnia kellene - hát én ezt akkor egy pillanatig sem éreztem, gondoltam is utána, hogy ez vagy városi legenda, vagy csak nem tudják mihez hasonlítani az érzetet, és leginkább ezzel tudják körülírni. Most viszont tényleg olyan érzésem volt, hogy mindjárt odacsinálok a szülőágyra - rendesen meg is rémültem, hogy ezek szerint nem jártam eleget a vécére otthon. Eleinte próbáltam visszatartani, de aztán eszembe villant, hogy ez a kitolást jelezheti. A bába mondta, hogy mivel a magzatvíz még nem ment el, ezért az első nyomásnál érezni fogom, hogy víz önt el, de ne ijedjek meg. És tényleg kibuggyant a nyomás közepén egy csomó magzatvíz, de csöppet sem volt ijesztő, inkább kellemes volt, ahogy eláraszt a meleg víz.
Ezután jött azonban a neheze: míg az első fiamat négy nyomásra sikerült megszülnöm, a kisebbiket valahogy a sokadikra sem. Egy idő után már nem is számoltam, hányadik nyomásnál tartok, míg el nem kezdett kibukkanni a feje. Bármilyen hülyén is hangzik, a következő nyomásnál konkrétan éreztem, hogy a gyerek arcának kiálló részei - homloka, orra, szája - végigsúrolják fent a hüvelyfalamat, ahogy csúszik kifelé a feje és azt is éreztem, hogy ezt nem lehet kibírni, én mentem szétrepedek. Annyira lefagytam ettől az érzéstől, hogy a gyerek feje visszacsúszott egy kicsit, így a következő nyomásnál ismét átélhettem ezt a rendkívül furcsa és egyben borzasztó fájdalmas érzést (az elsőnél semmi ilyenre nem emlékszm). Ezután viszont végre kint volt a feje, és éreztem, hogy a szülésznő irányba fordítja, majd az utolsó nyomásnál a vállánál fogva segít kihúzni - és hajnali 2:41-kor már ott is volt velünk, a maga remegő, síró, vöröslő valóságában. Akárcsak a bátyját, őt is rögtön megkaptam, a mellkasomra tették, úgy ahogy volt, csupaszon, míg a férjem elvágta a köldökzsinórt.
Az én kis bogárkám nagyon sírt - mint később kiderült, borzasztó éhes volt - én meg csak potyogtattam a könnyeimet és tök hülyén csak annyit tudtam ismételgetni, hogy - Semmi baj, minden rendben van, nagyon ügyes voltál manókám! - de ő csak sírt vigasztalhatatlanul, egészen addig, míg bő két órával később nem kaptam egy kis tápszert, amivel végre megtölthette a gyomrát - egyből be is vágott 30 ml-t és onnantól békésen aludt.
A férjem elment a kocsiban hagyott csomagért (itt lett meg a böjtje annak, hogy nem hoztuk fel az összes csomagot egyszerre, mert most a gyerek holmijai mind hidegek voltak és nem tudták felöltöztetni), így egyedül maradtam a kisfiammal meg a bábával.
A bába közben megmutatta a méhlepényt - az előző alkalommal túl izgatott voltam hozzá, hogy megnézzem - aztán mondta, hogy egy kis felületi varrást kell csinálnia a gáton, ami megrepedt, és ehhez érzéstelenítő injekciót fog adni. Maga az injekció sem volt igazán kellemetlen és a varrás sem tartott 5 percnél tovább, úgyhogy közben inkább a kisbabámat néztem meg alaposan - és akkor láttam, hogy az egyik füle lefittyedt, mintha eltörött volna (ez később szerencsére elmúlt). A csecsemősnővér elvette a gyereket, hogy lemérje - 3800 gramm lett - de mivel a ruhái még nem voltak ott, továbbra is meztelenül rajtam hagyták, csak egy kis sapkát tettek a fejére és adtak egy kis takarót a hátára. Az időközben felhozott ruháit melegítő alá rakták, hogy átmelegedjenek, a fényeket lecsavarták, és elmentek.
Hárman maradtunk. Annyira kifáradtunk, hogy nem igazán volt erőnk az ismerkedéshez - a férjem egy idő után átvette tőlem a gyereket, és végül a kezében tartva vele együtt elaludt a székén ülve, én pedig csak néztem őket, megkönnyebbülten és boldogan, hogy mégis véget ért ez a neverending terhesség, a szülést is túléltük és mindketten egészségesek vagyunk. Nincs ennél nagyobb boldogság… aztán félálomban még eszembe jutott, hogy mégiscsak a dokinak lett igaza, és ennél szebb születésnapi ajándékot, ha akartam volna, se kérhettem volna a sorstól.
shadow
