Előzmények: a férjemmel együtt már több mint másfél éve élünk Franciaország egy vidéki városában. Munka miatt költöztünk ki nem sokkal az esküvőnk után, és mivel mindketten szerettünk volna már gyereket, nem vártunk sokat a dologgal, négy hónap próbálkozás után pedig össze is jött a bébi.

A terhesgondozást Franciaországban csináltam végig, bár Magyarországra hazalátogatva mindig elmentem az ottani nőgyógyászomhoz is, aki azt jósolta, hogy a 36-38. hétre várhatjuk a babát.

Augusztus 30-a, szombat reggel. 41+négy naposan még mindig nem született meg a francia nő-gyógyászom által csak viccesen „made in France”-bébinek hívott gyerek, aki miatt annyit izgultam a terhesség elejétől kezdve, először azon aggódva, hogy elveszítem, majd a második trimesztertől attól félve, hogy koraszülött lesz. A félelmem nem volt alaptalan: a terhesség kezdetétől fogva végig folyamatos kontrakcióim voltak, sokszor nagyon fájdalmasak, ezért tulajdonképpen végigparáztam a kilenc hónapot. Na, de mostanra kiderült, van humorérzéke a gyereknek: nemhogy korán, de még a terminus után jóval sem akart megérkezni. Már minden létező házipraktikát kipróbáltunk a szülésindításra, kivéve a bábakoktélt, de ha ma sem adja jelét, hogy magától elindulna, akkor azon a sor, mivel a férjemnek kedd reggel külföldre kell utaznia hosszú időre, és ha addig nem szülök meg, akkor nem lehet velem a szülésen.

Ebéd után a férjem meg is csinálja nekem a koktélt, én meg felhajtom. Borzalmas íze van, de nagyjából másfél óra után már jelentkezik is az első hatás, irtózatos hasmenés formájában: nagyjából minden kijön belőlem. Utána sokáig semmi, csak kósza fájdogálások, derékfájás, meg szörnyű hányinger és szédülés. Megbánom, hogy megittam a löttyöt, mert nagyon rosszul vagyok. Nagyjából este fél nyolc tájban újabb kört teszek a vécére. Üldögélek, mire egyszer csak egy hatalmas, rúgáshoz hasonló rándulást érzek a hasamban, majd elkezd folyni belőlem valami. Először csak nagyon kevéske, csöpögéshez hasonló, nem is tudom eldönteni, hogy ez már „az”-e. A biztonság kedvéért elkezdek zuhanyozni, de ahogy kiszállok a zuhany alól és törölközöm, egyszerre csak igen erősen elkezd folyni belőlem valami, és EZ már biztos, hogy magzatvíz. Enyhén rózsaszínes és nagyon bőségesen folyik.

Szólok a férjemnek, aki úgy pattan fel az ágyunkból, ahol addig félálomban feküdt, mint a nikkelbolha, és pánikolva kezd fel-alá rohangálni a lakásban - rögtön telefonálni és indulni akar, de lebeszélem, mert még mindig nem vagyok biztos benne, hogy ez az, inkább megkérem, hogy töltse fel a szülésre összeválogatott zenéimet a telefonomra. Utána elküldöm zuhanyozni, és írok a húgomnak (egyelőre csak neki) hogy ez talán már az.

A víz folyogat folyamatosan, elég fura érzés, épp, mintha bepisilnék, csak nem a megszokott helyről jön, viszont meleg és bőséges. A szobánkban járkálva nézem, ahogy egyre sötétebb lesz. A fájások jönnek, de egyáltalán nem érzem olyan vészesnek őket, mint vártam, esküszöm a terhesség alatt jobban fájtak a kontrakciók. A férjem közben felhívja mindkettőnk családját és a szülészetet is.

21:50-kor érkezünk a kórházba - a sürgősségi bejárathoz megyünk, ahogy kérték. Rögtön megmutatkozik a francia szervezettség, mert bár indulás előtt telefonáltunk, mikor érkezünk, senki nem vár minket a beígért tolókocsival. A recepciós végül nagy nyögvenyelősen elirányít a megfelelő irányba, mi meg még jó sokáig keresgéljük a liftet folydogáló magzatvízzel, lábam közt egy vastag törölközővel a sötét folyosókon, mire feltalálunk a szülészetre. Itt egy fiatal szülésznő megvizsgál, és megállapítja, hogy valóban elfolyt a magzatvíz, de a méhszáj teljesen zárt, ezért átvisz minket az egyes számú vajúdóba, ami valójában egy egyágyas szoba a nővérek szobájával szinte szemben.

Ráraknak a ctg-re, amit itt monitoringnak hívnak, de alig telik el öt perc, egyszer csak elkezd sípolni a gép, én meg olyan lórúgás fájdalmat érzek, hogy azt hiszem, lefordulok az ágyról. Kb. 10 másodpercen belül tele lesz a szoba emberekkel (nekem legalábbis úgy tűnik), a számba valami spray-ből spriccelnek, egy pasas pedig a hasamat nyomkodja. Mint kiderül, a baba valamiféle „sok-kot” kapott bent, és ezért jelzett a gép. Mondják, hogy adnak oxigént, de végül vagy elfelejtik, vagy csak nem tartják szükségesnek - mindenesetre a 10-kor csatlakoztatott ctg-t éjfél után 10 perccel szedik le rólam - akkor is csak azért, mert szólunk, hogy nagyon kell pisilnem. Gondolom ezt is elfelejtették, mert eredetileg arról volt szó, hogy csak egy órát van rajtam. Ezután kapok egy adag infúzióval kevert „fájásrendszerezőt”, amitől nem történik az égvilágon semmi, a fájásaim ugyanúgy 10 percesek maradnak, mint a ctg-zés alatt, átlag 50-60 százalékos méhtevékenységgel.

Hajnali egykor megkérem, hogy sétálhassak a folyóson, mert gyanítom, hogy a sok fekvés miatt nem megy úgy a tágulás, ahogy kéne (még mindig teljesen zárt vagyok). Míg a férjem leragad beszélgetni egy gyakornok sráccal a szülészetről, én egy másik kismamával váltásban sétálgatok fel-alá a folyosón. A szülésznők épp vacsoráznak, nagy a vigasság a szobájukban, de egyébként csend van és az a fajta sötétség, ami szinte beburkolja az embert, mint egy nagy, meleg takaró. Visszamegyek a szobámba, ahol a zenéimet kezdem hallgatni és közben csípőmozgásokat végezni, ahogy a felkészítőn tanították.

Nem sokkal később visszajön a szülésznő, hogy megint monitorra rakjon, és megvizsgáljon. A zenés táncnak meglett hatása, már egy ujjnyira kinyíltam! Nem sokkal ezután a ctg-zés közben olyan brutál fájások törnek rám hirtelen (a méhtevékenység is 100 százaléknál, vagy sokszor afölött jár), hogy szinte sírok a fájdalomtól és csak tekergek az ágyon, mint egy giliszta, a férjem kezét szorongatva. Végül sok-sok francia mellébeszélés után kapok valamilyen morfinszármazékot infúzióban, de addigra már zombiállapotban vagyok a fájdalomtól és a kialvatlanságtól, azt sem tudom, mi van körülöttem, csak a fájdalom gócpontját érzem a méhemben.

Hajnali ötkor a nyugtató hatására éber álomba merülök, a férjem mellettem a kiszéken, félig a párnámra dőlve szintén. Fél nyolc-nyolc között ébredünk az éber kómából, és hívjuk az aktuális szülészt, hogy vizsgáljon meg. Az eredmény lesújtó: hiába a brutál fájások, még mindig csak egyujjnyira vagyok kitágulva. Ismét rákötnek két órára a hülye monitoringra, délelőtt 10-ig nem mehetek sehová, fektetnek. A férjem elmegy reggeliért, de én azt sem kaphatok, mert ha be kell adni a gerincérzéstelenítőt, akkor nem lehet tele a gyomrom, úgyhogy vizet is csak módjával ihatok. Miután a férjem visszajön a reggeliből, felkelhetek, és egy órán keresztül félkómához hasonló állapotban rójuk a folyosókat. Fogy az erőm, de bizakodom, hogy a séta segít tovább tágulni. A férjemet végül fél 12-kor hazaküldöm aludni, mert látom, hogy mindjárt leesik a feje. Legalább neki legyen ereje a többihez.

12:00. Egyedül maradok. Délben megvizsgál egy újabb szülésznő, és konstatálja, hogy 14-15 óra után még mindig csak egyujjnyi a tágulás. Nagyon csalódott vagyok és bosszús is, úgyhogy rákérdezek, meddig várunk még, ha az elmúlt 15 órában egyetlen ujjnyit sikerült csupán tágulni. A nő válasza - melyet jószándékúnak álcázott, valódi francia flegmával ad elő - a következő: „ó, kedveském, a természetet nem lehet siettetni”. Azt hiszem, menten agyvérzést kapok, hiszen pontosan tudom, hogy módjában állna gyorsítani a folyamaton, eleget olvastam hozzá a bezzeganyás szüléstörténeteket, de persze francia ő is, nem akar adni, mert az pluszfeladat lenne. Továbbra is udvariasan rákérdezek, hogy azért esetleg van-e valami időbeli határ, ameddig várakozunk, mire mondja, hogy nincs. Újabb hosszas kérdezősködés után kiböki, hogy na, jó, ha 24 órán belül sem tágulok tovább, mint egy ujjnyi, akkor „kézbe veszi a dolgokat”. Ekkor már látszik, hogy bosszantja az okvetetlenkedésem, de miután arra is rákérdezek, hogy ez a „kézbe vesszük” konkrétumban mit jelent, esetleg császárt-e, újabb hímezés-hámozás után kiderül, hogy hát azt nem, majd esetleg adnak egy kis fájáserősítőt, de szigorúan csak 24 óra elteltével.

Teljesen kétségbeesem. A 24 óra elteltéig még jó esetben is 8 órám van hátra, én annyit nem bírok ki ilyen állapotban, ilyen fájásokkal, így is olyan vagyok, mint egy élőhalott. A nő megint ctg-re köt és otthagy, többet nem is látom viszont. Egy óra ctg-zés után bejön a kedves szülész-gyakornoksrác, aki már reggel óta foglalkozik velem (kb. ő az egyetlen, aki időnként rám néz), megkérdezi, hogy vagyok. A fekvésre ítéltség miatt nem túl jól, egyre durvább fájások jönnek, a nagyságukat nem látom (a gép épp a fejem fölött van), de nagyon fájnak, csendesen el is sírom magam, pedig nem szokásom sírdogálni. A srác is látja, hogy valami nem oké, ezért kiszabadít a monitoring fogságából egy brutális fájás közepén, amit az ágyamon sajtkukacként tekeregve szenvedek végig. Miután megkérdezem, megengedi, hogy inkább sétáljak, hátha az segít. Végül ismét csak zenére táncolok az ablaknak támaszkodva, mert járkálni már nincs erőm, a párkánynak támaszkodva viszont tudom csinálni a csípőmozgásokat, és amikor fájás jön, jobban el tudom viselni a légzéstechnikával kevert csípőriszával, mint az ágyon fekve.

Délután fél kettőkor nem bírom tovább - mivel tegnap este 10-kor ettem utoljára egy kis kekszet, megeszem egy szelet csokit. Utána telefonálok a férjemnek, hogy jöjjön lassan vissza - álmából keltem, úgyhogy még másfél órába telik, mire megérkezik. Akkor már nagyon dühös vagyok rá, őt hibáztatom mindenért, hisz végül is ő a férfi, miért nem áll a sarkára, hogy csináljanak már velem valamit. Látja, hogy bajom van, megpróbál a lelkemre beszélni, hogy ne haragudjak rá, de én továbbra is haragszomrádot játszok - ám a nagy ellenállást hamar megtöri egy alattomos fájás, mert nem bírok már a saját lábamon állni, így kénytelen vagyok a férjembe kapaszkodni.

Fél négy - innentől kezdenek összefolyni a dolgok. A fájások annyira borzasztóak, hogy elkezdek zokogni, és azt magyarázom a férjemnek, hogy nem bírom tovább, csináljon valamit, szedjék ki a gyereket, mert én meghalok, tényleg nem bírom tovább. Az eszemmel tudom, hogy nem kéne sírni és butaság, mert elveszi az erőmet, de a testemnek nem tudok parancsolni, szinte a lábamra sem bírok nehezedni, nem bírom el a saját súlyomat. A férjem próbál az ágyra fektetni, de az csak rosszabb, még állva a legviselhetőbb, így viszont neki kell tartania a derekamnál, míg én a falra borulok, mert a lábaim nem tartanak meg. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen hisztit vágok le, mindig is visszafogott nő voltam, de most nem megy. A helyzet közben kezd elfajulni, ismét benéz a gyakornoksrác, aki a látottakat felmérve elmegy megkérdezni az egyik szülésznőt, hogy esetleg beállíthatnak-e a zuhany alá. Engedély megadva, mehetek zuhanyozni.

A férjem és a srác beállítanak egy széket a zuhanyhoz, de addigra olyan fájások törnek rám, hogy a hálóinget sem tudom levenni magamról. Az első 10 másodperc a meleg víz alatt szinte megváltás, ám alig telik el ez a pár másodperc, máris jön egy újabb fájás, ami annyira megvisel, hogy - bármennyire is vissza akarom fojtani - egyszerűen muszáj kiabálnom fájdalmamban. Bár akkor ez nem teljesen jut el az agyamig, de a kicsi fürdőszoba, aminek a fala ráadásul a folyosóval határos, borzasztóan visszhangozhat… Próbálom visszafojtani a kiabálást, nagyon szégyellem, hogy nem megy, de egyre jobban fáj, és másképp nem bírnám ki. A férjem kihoz a fürdőből, akkor már sikítozok szinte, mire egy emberként rohan be a gyakornok és két másik szülész-férfi (a franciáknál sok a férfi bába). A fürdőszobából közben víz folyik a vajúdószobám padlójára (éljenek a kabinfürdőszobák), az egyik szülész rádob egy lepedőt, hogy ne csússzunk el a tócsán, én közben a férjem nyakán lógok, mert tartani továbbra sem tudom magam.

Az egyik férfi-bába, akinek hegyes szakálla van, megvizsgál, és íme, az örvendetes diagnózis: három ujjnyira kitágultam, jöhet az epidurál. VÉGRE! Bár mostanra már annyira elvakít a fájdalom, hogy örülni sem tudok a jó hírnek. A férjem támogat át a szemben lévő szülőszobába, az egyik bába pedig elmegy anesztest keresni, aki beadja a gerincérzéstelenítést. A szobában felültetnek az ágyra, a férjemet kiküldik, „míg beadják a szurit”. Mint később megtudom, ő a váróteremben izgulja végig azt a negyven percet, amit én végigüvöltök (sajnos még a váróban is hallani lehetett a kiabálásom) és Facebookon értesít mindenkit a legújabb fejleményekről. Közben én próbálok arra koncentrálni, hogy légzésgyakorlatokkal a fájások alatt kibírjam valahogy, az egyik bábaférfi ugyanis „megfenyeget”, hogy ha nem hagyom abba a mozgást és az üvöltést, nem adják be az epidurált. Sírva magyarázom neki franciatudásom romjait összekaparva, hogy nem akarok én mozogni meg üvöltözni, de nagyon fáj és közben folyton az elnézését kérem.

Megjön végre az anesztes, egy mogorva ötvenes arab fickó, aki a szokásos francia nemtörődömséggel és „ráérünk-arra-még” stílusban sétál be, ám amikor egy újabb fájás miatt megint elkezdek sikítozni, hirtelen baromi sürgőssé válik neki, hogy beadja a cuccot, és mihamarabb megszabaduljon a „bolond üvöltözős nő”-től. Sajnos még a fürge tempója is kb. fél óra rákészülést igényel (bele se merek gondolni, mennyi ideig szöszmötölt volna egyébként), a hegyes szakállú bába sürgeti, hogy két fájás közt adja már be az epidurált. Természetesen pont akkor akarja beadni, amikor épp fájás jön. A bábaférfi közben rám kiabál, hogy hagyjam abba a remegést és a mozgást (már háromszor igazított be pozícióba - hát görnyeszt, kezek a térdeken, lábak egy kis sámlin, az ágy szélén ülve) és nem szabad, hogy a kezemmel az ágy szélébe kapaszkodjak, pedig úgy könnyebb lenne elviselni a fájásokat. De nem, a kezeket szépen a térden kell tartani, és mozdulatlanul ülni legalább 20 percig, míg az epidurált beadják és hat.

Magam is tudom, hogy a mozdulatlanság most tényleg fontos, ha ugyanis megmozdulok, miközben a gerincemet szúrják, akár le is bénulhatok. Minden erőmet megfeszítve koncentrálok, hogy ne mozogjak, de a fájások kérlelhetetlenek, teljesen elborítják a testemet, úgyhogy sikítok, ismét. Az anesztes káromkodik, de végre beadja a szurit, én meg remegve próbálok nem mozdulni közben. Sokat segít, hogy a másik bába-férfi próbál lelket önteni belém és velem együtt csinálja a légzést. Nélküle nem tudnám végigcsinálni a mozdulatlanságot, ez biztos. Egyszerre érzem, hogy zsibbad a lábam, és a fájdalom lassan csökkenni kezd. Felültetnek az ágyra, és van pár percem fájás nélkül - mintha hirtelen a víz alól felbukkanva levegőhöz jutnék, olyan érzés. Közben megvizsgálnak, és a hegyes szakállú elhűlve közli, hogy azalatt a 30 perc alatt, míg az epidurált beadták, újabb 3 centire tágultam. Látom a szemén, hogy hirtelen már nem hisztiként tekint a sikítozásomra, hanem a gyors tágulás kellemetlen mellékhatásaként.

Visszaengedik a férjemet, ők meg elmennek, ketten maradunk. A férjem átveszi a barna hajú bába szerepét, és most vele lélegzem. Öt óra körül jár az idő, várjuk, hogy tovább táguljak. Ismét bejön a gyakornok srác, lótuszpozícióba igazítja a lábaimat, az ágyat meg úgy állítja, hogy szinte ülök, így segítve rá a gravitációval a tágulásra. Az epidurál is hat, a légzésekkel így már egész viselhető a dolog.

Este hét óra. Műszakváltás van, magyarázza a srác, ha most nem szülök meg, akkor ő már nem láthatja a babánkat, de azt is mondja, hogy ha nem húzódik sokáig a dolog, akkor megvárja, mert szeretné ő is látni. Ismét megvizsgálnak, és kiderül, hogy már 9 centire tágultam, vagyis egyetlen centi, és kezdődhet a kitolás. Sajnos a fájdalomcsillapító hatása kezd kimenni, eléggé fájnak a dolgok, szorítom a férjem kezét, mintha az életem múlna rajta. Közben megtörténik a műszakváltás, a férfi bábák helyett most egy szülésznő lesz az, aki felügyel rám. Szerinte kilenc-tíz előtt ebből nem lesz baba, úgyhogy el is megy valahova. Hát én ezt nem hiszem, mert már eléggé érzem, hogy nyomnom kell, úgyhogy bő negyedóra múlva vissza is hívatom a férjemmel.

A nő megjön, de nem akarja elhinni, hogy nyomnom kell, úgyhogy csak átfordítja a lábaimat úgy, hogy a két lábam egymás felett van egy vonalban, én meg félig oldalt fekszem. Ez jó pozíció, magyarázza, gyorsítja a folyamatot - igaza is lesz, mert újabb 10 perc múlva érzem, hogy most már valóban nyomnom kell. Megint elugrasztom a férjemet, hogy keresse meg a nőt, aki bosszúsan vissza is jön, de mikor megvizsgál, látja, hogy nem vaklárma, tényleg jön a gyerek. Gyorsan behív egy doktornőt, aki a bal oldalamon egy kis sámlira áll és elmondja, hogy ő csak felügyel, hogy minden rendben történik-e, de nem fog semmit csinálni, csak ha valami vész van. A férjemet átállítják a bal oldalamról a jobbra, látom rajta, hogy vörösödik az arca és egyfolytában folynak a könnyei. Félig öntudatlanul arra gondolok, miért sír, amikor még hátravan a neheze, majd akkor sírjon, ha már itt van az a gyerek.

Újabb csöveket meg érzékelőket, vérnyomásmérőt kötnek rám. A szülésznő a lábam között vezényel, hogyan nyomjak és vegyek levegőt. Igyekszem úgy csinálni, ahogy kéri, a kis doktornővel biztatnak, hogy szuperül megy, ezt többször is elmondják. Úgy érzem, jobban is mehetne, de nincs már erőm, egyszerűen a végére értem az összes tartalékomnak. A gyerek visszacsúszik. Ezt háromszor játsszuk el, közben már iszonyúan nyom a fejével, úgyhogy próbálok én is nyomni, hogy hamarabb szabaduljak ebből a helyzetből. Negyedik próbálkozásra tényleg minden maradék erőmet beleadom, a nők biztatnak, a férjem is, és egyszerre érzem, hogy nagyon nagy valamit préselek ki magamból, de sikerül, kint van a feje! Utána még két kis nyomás és kijön a test is, 20:17-kor kicsusszan, szinte nyomni se kell, és nem látom még, de már hallom a sírását, látom, hogy ott az a kis csomagocska, az lesz a miénk. Rám teszik a gyereket, én a férjemre nézek, akinek csak folynak a könnyei, és szívja az orrát és nekem is könnyes lesz a szemem, úgyhogy csak bénán bámuljuk egymást könnyes szemekkel, miközben a baba a mellkasomon tekereg - tudom, giccses, de ez most tényleg egy olyan pillanat, mint a filmekben.

A szülésznő is hagy minket egy kicsit, a gyereket se tépik ki rögtön a kezünkből, van talán tíz percünk, ami csak a miénk, amikor csak ismerkedünk egymással. Nézem a kisfiam arcát, és az jut eszembe, hogy egyáltalán nem olyan, amilyennek előre elképzeltem, de mégis úgy érzem, nem is lehet más, épp ilyennek kell lennie. Egyszerre ismerős és ismeretlen ez a kis manóarc, ami elmélyülten nézeget, én meg csak annyit bírok ismételgetni, hogy „Szia…hát megjöttél?” A kis vörös arcocska bizakodva néz vissza rám, és bevackolja magát a mellkasomon a takaró alá, amit ráterítettek. Utána az apja elviszi egy nővérrel, engem meg elkezdenek összevarrni. Fura, mert nem is emlékszem, hogy vágtak volna, se a fájdalom nem rémlik, se az, hogy szóltak volna (utólag a férjem elmeséli, hogy az utolsó pillanatban kellett vágniuk, a szülésznő káromkodott is egyet, de flottul vágott, majd húzta ki a gyereket a vállánál fogva, én meg azért nem éreztem semmit, mert a sámlin álló doktornő rögtön adagolta is a fájdalomcsillapítást).

A varrás amúgy nem fáj, kicsit kellemetlen, de viselhető. A szülésznő elmagyarázza, hogy mit miért csinál, és hogy ez kicsi vágás, nem kellett sokat vágni. Oké, most már úgyis mindegy.

A férjem közben visszajön a gyerekkel, 3420 gramm, mondja büszkén, és én nem tudom elhinni, hogy tényleg belőlem jött ki most az előbb… alig merem megfogni. És szentimentális vagy sem, de azóta is minden nap olyan érzésem van, mikor ránézek, hogy ezt a gyereket ajándékba kaptam, mert az nem lehet, hogy belőlem ilyen csodálatos, gyönyörű kisbaba jött elő.

shadow

A Szüléstörténet.hu már a Facebookon is megtalálható. Tetszik?