A szülinapi tesztelés és örömködés után a nap többi része már a normál kerékvágásban zajlott – az ebédet hál’istennek már előző nap megfőztem, csak melegíteni kell, a tortát már péntek este elhoztam, az ajándékokat még a héten becsomagoltam. Miután a gyerekek is ettek valamennyit a paprikás csirkéből, jöhetett a torta a Kicsinek – akinek az enyémmel egy napon van a szülinapja, így ez a nap pár éve most már leginkább róla szól.

A gyerekek extázisban bontották az ajándékokat – nem tudom, nálatok hogy megy, de nálunk az ötéves Nagy is kapott egy könyvet, hogy ne érezze rosszul magát. Talán jövőre már nem lesz erre szükség, de eddig még nem igazán tudta elfogadni, hogy ő ne kapjon semmit, csak a testvére, hisztit pedig nem akartam. Miután kiörömködték magukat, én is megkaptam az ő ajándékaikat – idén igazán kitettek magukért! A férjem elvitte a fiúkat a plázában székelő Mikuláshoz, és a fotósokkal csináltatott róluk néhány Mikulásos, meg szimplán családi fotót is hármukról. A nagyobbik fiam, aki be volt vonva a cselszövésbe, segített neki ajándékot választani is, ami egy érdekes masszázspárna lett (azóta az egész család, including kids masszíroztatja vele különböző testrészeit) és a férjem még azt is elintézte, hogy kettesben elmehessünk egy romantikus vacsorára a világ egyik legjobbnak tartott éttermébe.

És ez most szó szerint értendő. Az élet ugyanis úgy hozta, hogy jó pár évvel ezelőtt véletlenül a francia gasztronómia fővárosába sodort minket - de ennek ellenére még soha nem mentünk el a város egyik legfőbb nevezetességének számító, a francia haute cuisine legjobbjának tartott éttermébe. Körülöttem a - szintén külföldi - kollegák egyre-másra mentek el legalább egyszer a „Mester” valamelyik szentélyébe, mi azonban valahogy még sosem éreztük szükségét és/vagy engedhettük meg magunknak, hogy ellátogassunk valamelyik éttermébe. 

Mikor kijöttünk ide, még fiatalok és csórók voltunk, az albérlethez való kauciót is úgy kellett kölcsönkérnünk a szüleimtől. Aztán először ezt kellett visszaadni, utána a lakást kellett berendezni, aztán terhes lettem, utána kocsit vettünk - és így tovább. Valahogy mindig volt jobb helye annak a pénznek, amit az éttermezésre szántunk volna. Az elmúlt években azonban egyre-másra hallgattam meg magyar és más nemzetiségű ismerőseinktől is, hogy "elmentünk a Bocuse"-be, legutóbb épp egy olyan fiútól, aki a feleségét vitte házassági évfordulót és a második gyerekük "bejelentkezését" ünnepelni. Aznap este morogtam is egy sort otthon a férjemnek, hogy "bezzeg mi soha nem megyünk sehova, pedig mások", de úgy láttam, épp egyik fülén be, a másikon meg kiment az infő. Mint utólag kiderült, nem így volt: már egy hónappal az este előtt lefoglalta az asztalt. 

Azt tudni kell, hogy a Bocuse név a franciák számára egy intézmény. Paul Bocuse, aki a dinasztia felvirágoztatója volt, nemrég halt meg, a temetését élőben közvetítette több francia tévé, és több híres ember vett részt rajta, mintha egy államfőt kísértek volna utolsó útjára. A Bocuse-családnak több étterme van a városban és azon kívül, de saját piacterük, iskolájuk, gyakorló éttermük, stb. is. Az, hogy valaki itt él, és még soha egyetlen Bocuse étteremben sem evett, kb. olyan, mintha valaki Szegeden élve vagy oda látogatva soha nem kóstolta volna még meg a szegedi halászlevet. Szóval most mi is átestünk a tűzkeresztségen. 

A nyolc étterem közül a férjem egy olyat választott, amit az összes francia ismerőse, akit megkérdezett, fenntartások nélkül ajánlott. Ez valójában egy régi villa, ami korábban a Lumiere-fivérek lakhelye volt, és amit pár éve vett meg a lánc, és alakított át mai igényeknek megfelelően - de megőrizve a hely régi, 1800-as évek végi báját. Három emeleten összesen négy nagyobbacska terem van, és pár exkluzív különterem (az egyikbe beosontam, és mivel üres volt, jól körül is néztem). 

Jólesett kettesben kimozdulni és elmenni valahova, kiöltözve, beparfümözve, gyerekek nélkül. Rájuk egy nagyon kedves magyar ismerősünk vigyázott, míg mi nem voltunk otthon - indulás előtt még megfürdettük és megvacsoráztattuk őket, így rá már "csak" az altatás maradt... Sajnos pont, mikor hozzánk ért, és a csengetésre az ajtóhoz rohantunk, majd leálltunk vele az előszobában váltani pár szót, a fiúk kihasználták, hogy egyedül maradtak, és a kád szélére készített nyomós szappan egész tartalmát a vízbe keverték... Ennek eredményeképp jobban ragadtak, mikor kiszálltak, mint mikor beültek, hiába a zuhanyozás, a fürdő pedig, mondanom se kell, habfürdőben úszott). 

Az étterembe érve pont szemtanúi voltunk, ahogy egy disztingvált negyvenes párost, akik előttünk érkeztek, épp elutasítottak, mert nem volt foglalásuk - rendkívül dörzsöltnek éreztem magam, hogy minket viszont széles mosollyal vezettek az emeleti teremben lévő asztalunkhoz (azért abban a két másodpercben, míg csekkolták az adatokat, bennem volt a frász, hogy a végén minket is kitesznek és végül a sarki McDonald'sban ehetünk).  

Az alkoholokról ez alkalommal le kellett mondanom, de a pincérnő, aki aperitifet javasolt, nagyon kedvesen ajánlotta, hogy ha terhes vagyok is, azért az aperitif-ről ne mondjak le, inkább igyak gyümölcslevet, mint aperitif. Egy olyan sárgabarack nektárt hozott végül, ami tényleg nektár volt, a szó legjobb értelmében. A férjem a ház üdvözlőitalát választotta... Utána nekiálltunk átnézni az étlapot. Összesen két oldal volt, de így sem tudtunk választani... Az az igazság, hogy az elmúlt években eléggé elfranciásodtunk, mint meg is beszéltük egymással. Végül a klasszikus foie gras, a hízott kacsamáj mellett döntött, én gesztenyekrém levest kértem, utána pedig kacsát ettünk mindketten, más-más módon elkészítve.

Az ételek tényleg nagyon finomak voltak, de én azért megvallom, nem voltam tőlük annyira elájulva – ennél jobbat is ettem már sokkal kevésbé felkapott helyeken. A desszertre pedig (sajnos) a hányinger is utolért. Egész héten, mióta csak kiderült a vacsora, azon imádkoztam, hogy csak szombatig tartson ki a "jó" állapotom, mielőtt átlépek a kismamalét első harmadának állandó, gyötrelmes hányingerrel terhelt időszakába. Az előző két terhességem alatt mindkétszer a 13-15. hétig szenvedtem ettől a konstans hányingertől - pokollá tette a napjaimat.

És persze, hogy nem bírt még egy félórát várni ! Úgyhogy mikor kihozták a desszertet (gyümölcsrizst kértem friss gyümölcssalátával), azt hittem, hogy mindjárt ráokádok a tányérra. Óriási lelkierővel mégis a kezembe fogtam a kanalat, és a számba vettem egy falatot – szerencsére nem jött vissza. Apránként, kavargó gyomorral ettem meg a gyümölcsrizst és a tetején lévő gyümölcsöknek kb. a felét – többet, ha az életem múlt volna, se bírtam volna leerőltetni. Talán jobb is, mivel a második-harmadik falatnál észrevettem, hogy valami likőrszerűséggel öntötték le, ami nem szerepelt az ételleírásban.

Ezután már csak húsz percet kellett várnunk a – várakozásaimmal ellentétben - hálistennek nem olyan borsos számlára, és már mehettünk is haza. Tíz után már otthon is voltunk, és miután a bébiszitter elment, mindketten, szinte hullaként zuhantunk az ágyba, és aludtunk el. A hányinger addigra szerencsére elmúlt – de csak azért, hogy a rákövetkező héten újult erővel csaphasson le…

Shadow

Előzmények...



A születésnapomon teszteltem pozitívat
Most, muszáj megnéznem! – gondolom, pedig még nem telt el a három perc, de már nem érdekel, úgyhogy dobogó szívvel veszem a kezembe, és emelem a szemem elé.
Tovább>>>