11. hét 

Haladunk előre a várva várt, jövő hét keddi vizsgálat felé - amit nemcsak azért várok egyre jobban, mert szeretném, ha már véget érne ez a bizonytalanság, hanem azért is, mert egyre nehezebben sikerül inkognitóban maradnom a munkahelyemen. 

Egyre nehezebb a munkahelyi álcázás  

A hétfőnként érkező terheskörlevél szerint „a méhed folyamatosan nő, most egy kisebb sárgadinnyének megfelelő méretű”. És tényleg! Mintha egy nagyobb grapefruitot vagy kisebb sárgadinnyét dugott volna valaki a hasam bőre alá - kétoldalt lapos, középen viszont jól észrevehető. 

Így aztán egyre nehézkesebb az öltözködés és ruhaválasztás. A melltartó zavar a legjobban, ha tehetném, egész nap anélkül járkálnék (itthon meg is teszem), de nehézkes az is, hogy ne lehessen rögtön kiszúrni, mi a helyzet has-tájékon (hiába a pulcsis időszak, egyes pulcsikban már látszik). Eddig még senki nem tett fel kellemetlen kérdéseket, mint ahogy a második terhességemnél ez már a 10. hét tájékán megtörtént... Akkor is tök kellemetlen volt, hogy mit mondjak, mert hazudni utálok, részletezni viszont nem szerettem volna még a helyzetet.

Most is hasonló a helyzet: mindenképp meg akarom várni a keddi vizsgálatot, és addig még nem szeretném bejelenteni az állapotomat se a főnökeimnek, se a HR-nek (bár sok időm már nem maradt, mert a 14. hét végéig legkésőbb értesíteni kell a munkáltatót és a családtámogatásért felelős intézményt, ha nem akarom elveszíteni a gyerekek és a szülés után járó juttatásokat). Úgyhogy már csak ezért (is) nagyon várom a jövő hetet.

Kórházválasztás

Közben kiválasztottam a kórházat is, ahol szülni fogok (a vizsgálat miatt sürgős volt). Egy darabig vacilláltam a magánkórház és az állami között (szolgáltatásban mindkettő pont ugyanazt tudja, csak a magánban kérhetsz luxusdolgokat is - nyilván ezeket a biztosító nem fizeti, csak az orvosi költségeket), végül ugyanoda iratkoztam fel, ahol az elsőm is született, egy nagyobb állami kórházba. 

Ez egy tök érdekes dolog a franciáknál, hogy vannak úgynevezett „felkapott” kórházak, és mindenki oda akar bekerülni. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy sokszor még nem is terhes az érintett, de már odatelefonál és feliratkozik a listára „mit veszíthetek” alapon, majd maximum lemondja, vagy arrébb teteti a dátumot, ha tényleg terhes lesz. Emiatt a „jobb” kórházakba általában szinte lehetetlen bekerülni, hacsak nincs nagy szerencséje az embernek - bár meg kell mondjam, hogy a francia kollegáim által a leginkább sztárolt, a város legfelkapottabb szülészetére én akkor se mennék, ha hívnának, annyira kiesik és annyira nem szimpi.

Az első terhességemnél viszont ezt még nem tudtuk, szépen jártunk a magán-nőgyógyászhoz, aki aztán az 5. (!) hónapban közölte, hogy ő már nem tud tovább követni, mert csak eddig szokott (wtf?), menjünk és keressünk kórházat. Akkor tudtam meg ezt az egész rendszert, előtte erről senki se szólt, pedig több orvosnál is jártam. Persze a „menő” helyek addigra már beteltek a szülés hónapjára, így maradt a franciák által nem annyira preferált „resztli”. Bár véletlenül kerültem ehhez a kórházhoz, de aztán maximálisan meg voltam vele elégedve minden szinten. Tavaly ráadásul teljesen fel is újították, úgyhogy szerintem jó helyen leszünk. 

Orvost vagy szülésznőt úgysem lehet választani a szüléshez, azt kapod, aki épp ott van - így aztán nem kell agyalni a hálapénzen, ajándékon se. És ami (nekem) eleinte furcsa volt, hogy a szülésznők sokszor férfiak. Ami nagyon vicces, mert franciául sage femme-nak (szó szerint: bölcs asszonynak) hívják a szülészt, vagyis mikor mondták, hogy hívják a sage femme-ot és megjelent egy nagydarab férfi, én bizony jókorát néztem.

A legjobb figyelemelterelés a vásárlás

Nem mondom, hogy az időpontra várva csak úgy repülnek a napok, de a múlt heti „semmihez-sincs-kedvem-úgyis-minden-felesleges” hangulat után most végre sikerült valami sokkal kellemesebb témára terelni a gondolataimat: a vásárlásra és lakberendezésre. Tegye fel a kezét, aki nőként a két fenti opció közül legalább az egyikbe nem tud totál belefeledkezni! Hát még, ha ötvözni kell a kettőt! 

A múltkor fél szóban már említettem, hogy tavasszal új lakásba költözünk - az első saját lakásunkba. A franciáknál - mint a legtöbb helyen Nyugat-Európában - nem prioritás, hogy saját ingatlannal rendelkezzenek, a nagy többség inkább egész életében bérel (esete válogatja, hogy azért, mert nem tud saját ingatlant venni, vagy azért, mert így sosincs problémája - ha valamiért nem megfelelő többé az adott lakás, esetleg fel kéne újítani, inkább újat keres helyette). És hát ott lebegett a levegőben az is, hogy mi van, ha egy nap továbbállunk innen. 

Az elmúlt hét évben épp ezért mi is mindig bérelt lakásokban laktunk, szám szerint háromban. A férjem azonban évek óta mondogatja, hogy ő már nem akar mást gazdagítani az albérlet díjával, akkor inkább tegyük saját lakásba ezt a pénzt, amit pedig tekintsünk  befektetésnek. Hosszú idő kellett neki, de végül rádumált - nem mellesleg azért, mert tényleg szuperkedvező feltételekkel tudtunk lakást venni és hitelt felvenni.

Nade visszatérve a bútorokra: a cuccainkat általában vittük magunkkal (itt van egy olyan furcsaság, hogy az átlag albérlet teljesen bútorozatlan, ÁMDE a konyhába betesznek egy mosogatót alatta szekrénykével. Semmi mást, csak ezt, viszont ehhez minden alkalommal hozzá kell „szabni” a konyhát, mert elvitetni vagy nem kérni nem lehet). 

Talán nem meglepő, hogy a folyton változó kondíciók miatt (és spórolásból, illetve környezettudatosságból is) a cuccaink nagy részét (bútorok, háztartási gépek, szőnyegek, stb.) mind használtan vettük, másodkézből - nyilván normálisan kinéző és működő darabokat választva. Ennyi év után viszont úgy döntöttem, hogy ha már saját lakásba költözünk, és nem kell többé alkalmazkodnom a hülye mosogatós feltételhez sem, hát én most olyan konyhát rittyentek, amilyet mindig is akartam - ennek részeként pedig a ma már 9-10 éves gépeket is kicserélem.

A férjem emellett új ágy után pampogott (a mostanit még én vettem lánykoromban, ő pedig ki nem állhatja), a fiúk emeletes ágyra áhítoztak már több mint egy éve. A nagynénémtől megörökölt és ide is magunkkal hozott, egyébként szuper kanapénk pedig sajnos a számtalan ugrálás és vendégeskedés után idén nyár végén megadta magát, így közösen eldöntöttük, hogy az új lakásba abból is újat veszünk. 

Volt tehát mit beszerezni! Mivel az időnek szűkében vagyunk, illetve vásárolni is csak a gyerekekkel tudunk menni, és ismerem a férjemet annyira, hogy tudjam, a második nagyobb boltnál fogja kijelenteni, hogy ő ezt unja, igyekeztem mindent a neten előre lecsekkolni, összeszedni, hogy a helyszínen  már csak azt kelljen eldönteni: A vagy B. 

A konyhai gépekkel szerencsém volt: a cégemnek valamiért VIP hozzáférése van három nagy márka termékeihez, óriási kedvezményekkel. Mosogatógépet, tűzhelyet és főzőlapot így náluk vettem, online, hogy a lábamat se kelljen mozdítani – és az alapból sem kevés kedvezményhez még megdobtak egy plusz 10 százalékos extrával is, mert valami baj volt a rendszerükkel, az okozott kellemetlenséget pedig így kompenzálták.

A következő nagy falat a kanapé kiválasztása volt. A neten való böngészés közben egy olasz boltba is belebotlottam, ahol szebbnél szebb darabokat találtam. Ki is választottam egyet, így szombaton családostul felkerekedtünk ebéd után és elmentünk az egyik üzletükbe. Nem tudom, másutt is divat-e mostanában vagy csak ebben a boltban, de a kanapék legalább fele elektromos funkcióval felszerelt volt - vagyis a fej- és lábtartót egy távirányítóval lehetett mozgatni. Mondanom se kell, hogy a fiúk (férjemet is beleértve) ezt felfedezvén két perc alatt fejtették meg a távirányító működését, és onnantól kezdve az üzlet összes kanapéján végigpróbálták a tudományukat. Én a harmadik kanapé után feladtam, hogy rájuk szóljak, csak azt kértem tőlük, hogy a cipőjüket lógassák le, és ne koszolják össze a kárpitot (amit egyébként be is tartottak). Az eladóval konzultálva végül leszűkítettük a kört két impozáns darabra  - nyilván nem ezek lettek végül a kiválasztottak, mert ahogy próbálgattuk, mindegyikben találtunk valamit, ami nem tetszett. 

A fiúk eddigra unták el a „liftezést”, úgyhogy elővettem nekik a három, előre bekészített mesekönyvet. A Naggyal működött is a dolog, és szépen elmerült Brúnó kalandjaiban, a Kicsi viszont öt perc múlva ezt is megunta. Szerencsére (?) eddigre sikerült két másik darabot kiválasztanunk, és az eladó is szívesen válaszolt az összes bugyuta kérdésünkre, és már MAJDNEM sikerült dűlőre jutni, hogy A vagy B, mikor a Kicsi közölte, hogy kakilnia kell. Most. 

Hálistennek a kanapés fazon (valószínűleg ő is apuka volt), rögtön mondta, hogy hol találjuk a mosdót, ami meglepően kulturált, ámde iszonyat magas volt, ráadásul az az amerikai fajta, aminek a deszka közepén egy lyuk van (sose értettem, miért). Úgyhogy vécépapírral leterítve a lyukat és környezetét szegény, szűkítőhöz szokott négyévest nagy nehezen ráemelve a trónusra, ő pedig  folyamatosan belém kapaszkodva ejtettük meg a dolgot, csekély 8 perc alatt. Nem mondom, hogy jót tett akár a hányingeremnek, akár az - egyre jobban formálódó - terheshasamnak, de a lényeg, hogy túlestünk rajta.

Mire kijöttünk a mosdóból, a férjem már a papírok kitöltésénél tartott (szerencse, hogy a kárpit színét még az eset előtt ki tudtam választani), és még azt is sikerült letárgyalni, hogy már csak az új lakásba szállítsák ki, áprilisban. Úgyhogy most boldog gazdái lettünk egy szemérmetlenül drága (ámde féláron beszerzett!) óriási kanapénak (legnagyobb örömömre elektromos funkció nélkül. Szerintem a fiúk két hét alatt tették volna taccsra). 

Hazatérve nem maradt más, mint az emeletes ágy beszerzése - ezt is jelentős akcióval sikerült megejteni - és még arra is maradt idő, hogy a saját jövőbeni ágyunkat megrendeljem. Ez utóbbi olyan jól sikerült, hogy kedd reggel már értesítettek is, a csomag megérkezett, válasszak kiszállítási időpontot. Én naiv azt hittem, hogy egy-két hétbe is beletelik (legalábbis ezt reméltem, mert a lakásunk nem igazán van felszerelve nagyméretű dobozok huzamosabb ideig való tárolására) és így „csak” február-márciusban kell majd kerülgetni. 

A kiszállítók azonban nem így gondolták, úgyhogy szerda reggel 9 után már csöngettek is. Hálisten a férjem délelőttre home office-t vett ki, én meg délutános voltam, így kettesben lebattyogtunk, hogy átvegyük a küldeményt. 

Sírva röhögtünk a végére

A kiszállítós pasi a teherautóból végül egy óriási (tényleg az volt, a magyar méretnek kb. másfélszerese) raklapot szedett le, amire keresztbe még egy második deszkaépítmény is rá volt szögelve. Ezen pihent három doboz: az ágyrács, az ágyfej és egy harmadik, körbetekerve fekete nejlonnal. Megdöbbenésünket kihasználva a raklapmonstrumot már oda is tolta a kapuhoz, és iparkodott vissza a kocsihoz. Miközben azon agyaltam, hogy mi a halált fogunk mi csinálni ezzel a raklapszörnnyel, ő már csukta is a teherautó hátulját és igyekezett egérutat nyerni - mire gyorsan megráztam a férjemet, hogy menjen már utána és mondja neki, hogy a raklapot vigye magával! 

De a pasi már a menekülés útján volt, és azt mondta, hogy sajnos nem teheti, hagyjuk csak az utcán, majd összeszedik. Hát ezt erősen kétlem - gondoltam, miközben lefejtettem a műanyagot a dobozokról, hogy a férjem be tudja hordani az udvarra. Hál'istennek egyik se volt extrém nehéz, egymaga elbírta őket (a gondnok, aki végignézte az egész jelenetet, és szerintem állati jól szórakozott rajtunk, az utolsó darabnál felajánlotta, hogy használjuk az ő tilitoliját, de addigra már mindegy volt). Miután mindhárom dobozt elcipelte a liftig (én az ajtókat tartottam) jött a nehézség, hogy az idomtalan dobozokat valahogy betuszakoljuk a liftbe.

Az első még be is ment viszonylag könnyen, a második azonban túl nagy volt, és folyton a lift mennyezetét emelgette. Akkor már sírtunk a röhögéstől mindketten, annyira komikus volt az egész helyzet. Végül két adagban, de sikerült betuszkolni őket, és felszállítani a negyedikre. Közben könnyesre röhögtük magunkat a helyzet abszurditása miatt. A férjem ezután visszament, hogy elrendezze a raklapot, majd szétszedtük a nagy étkezőasztalt, amit alig használunk, és annak a helyére beraktuk a dobozokat. Úgyhogy két hónappal korábban ugyan, mint vártam, de most már hivatalosan is elkezdődött a visszaszámlálás a költözésig.

Shadow

Előzmények

6. hét: A születésnapomon teszteltem pozitívat
Most, muszáj megnéznem! – gondolom, pedig még nem telt el a három perc, de már nem érdekel, úgyhogy dobogó szívvel veszem a kezembe, és emelem a szemem elé.
Tovább>>>

7. hét: A világ legjobb éttermébe vitt a férjem, én meg majdnem az ételre hánytam
Amikor kihozták a desszertet (gyümölcsrizst kértem friss gyümölcssalátával), azt hittem, hogy mindjárt ráokádok a tányérra.
Tovább>>>

8. hét: Jól rámijesztettek az ultrahangon
Megijesztett a szonográfus, amikor a vizsgálat végén azt mondta:  "Látok itt még egy kis sárgatest-aktivitást, van itt egy második petesejt..."
Tovább>>>

9. hét: Miért csak 36-os kismamanadrágot árulnak?
Tapasztalataim alapján a kismamák nagy többsége NEM 34-36-os méret, és főleg nem a terhessége előrehaladtával. Ennek ellenére tényleg egyetlen nagyobb méretet sem találtam.
Tovább>>>

10. hét: Beparáztattak az ultrahangon
„Most már úgy vagyok vele, hogy mindegy, fiú-e vagy lány, csak egészséges legyen!”
Tovább>>>