10. hét

A hányinger köszöni szépen, még mindig megvan. Próbálom pozitívan venni, hiszen jó jel, de azért most már nagyon kezd elegem lenni belőle. És hogy teljes legyen az örömöm, felzárkózott mellé még a reggeli hascsikarás is. Tudom, hogy a legtöbben pont, hogy székrekedéssel küzdenek a terhesség alatt - nekem ilyen problémám egyetlen egyszer volt, mikor vastablettát szedtem a szülés előtt egy jó hónappal, de egyébként sose. Arra gyanakszom, hogy ahogy nő a hasam, valami nyomja az epémet, és ez produkálja ezeket az enyhe epegörcs-szerű tüneteket. Remélem, súlyosbodni nem fog.

A folytonos émelygés miatt nagyon furcsa a viszonyom az ételekkel is - nem-terhesen például imádok teát inni, a pozitív teszt óta viszont szó szerint rá se bírok nézni. Ellenben a leveseket egyfolytában kívánom - milyen kár, hogy a francia nem leveses nemzet, így aztán hacsak nem főzök magamnak, akkor hiába is ácsingózom egy finom marhahúsleves után. Mostanában valahogy a marhahús kattant be, az az igazi nagymama-féle... Annyira jó lenne enni belőle egy nagy tányérral!  Pár napja el is küldtem a férjemet munkából hazajövet, hogy hozzon a vietnámi étteremből egy kis pho levest, végül is az már MAJDNEM olyan, mint a marhahúsleves (persze nem volt olyan). 

A másik becsípődésem, amit már múltkor is írtam: a hideg gyümölcslevek, illetve a friss, hideg narancs. Emellé a héten felzárkózott még a fagylalt utáni sóvárgás is. A múlt heti visszaérkezésünk éjszakáján annyira megkívántam egy pálcikás Magnumot, hogy azt nem is lehet szavakba önteni - azonban nem volt itthon semmi, ami akár csak nyomokban is hasonlított volna rá, és éjfél körül, egy hosszú utazás után valahogy nem volt hozzá kedvem, hogy boltba menjek miatta… Végül inkább lefeküdtem, hogy ne kínozzon a fagylalt nélküliség. Ezt pár nappal később ismét sikerült eljátszanom, kedd este azonban nem bírtam tovább, és amíg a férjem altatott, lesurrantam az éjjel-nappaliba azért a fagylaltért. Sajnos mint oly sokszor az életben, a vágy itt is erősebb volt, mint a beteljesülés, mert hiába szereztem meg az áhított jégkrémet, valahogy egyáltalán nem esett jól.

Vad álmok
 

Talán ez is okozta, hogy aznap éjszaka borzalmas rémálmom volt: a kezembe adtak egy kisbabát, látszólag olyan volt, mint egy pár hónapos csecsemő, de mikor kibugyoláltam a takaróból, amiben odaadták, kiderült, hogy bár keze-feje mozog, a gyerek pedig teli torokból sír, a teste  mindeközben egy játékbabáé. Annyira sokkoló volt a látvány és a hirtelen belém hasító félelem, hogy fel is ébredtem tőle, és percekig tartott, mire egyáltalán kikerültem a hatása alól. Emlékszem, hogy az előző két terhességem alatt is voltak néha elég vad álmaim, szívből remélem, hogy ez most az első és egyben utolsó is volt a mostani alatt, mert több ilyet valahogy nem szeretnék.

Őszintén belegondolva nem csoda, hogy rossz álmaim vannak a baba kapcsán, talán így akarnak utat törni az elfojtott gondolatok. A múlt heti naplóba nem írtam ugyan bele, de pont csütörtökön mentünk el a második hivatalos vizitre a francia nőgyógyászomhoz. A férjemmel kettesben mentünk - ha a munkája engedi, egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy ezekre a vizsgálatokra elkísérjen - ahol aztán általában könnyes szemmel és elérzékenyülve nézegeti az ultrahangképen legkisebb magzatát. Én egyáltalán nem bánom, hogy ott van velem - így legalább azonnal értesül ő is mindenről, másrészt pedig bármennyire is jól beszélek franciául, azért két pár fül mégis többet hall és ért meg, mint egy, úgyhogy szeretem, ha ketten hallgatjuk a dokit. 

Meg is kezdtük a mozizást, az orvos méregette a gyereket, a szívhangot, közben magyarázott, hogy hol a keze és a lába, a baba cukin „integetett”, és már pont a végén tartottunk, mikor a doki egyszer csak felkiáltott valami olyasmit, hogy

„De furcsa!”

Kis fáziskéséssel kérdeztük: talán valami baj van? Látszott, hogy legszívesebben visszaszívná ezt a kis elszólást, de végül nagy nehezen valami olyasmit válaszolt, hogy: semmi, semmi, és persze nem is kell ennek nagy jelentőséget tulajdonítani, mivel még csak a kilencedik hétben járunk, és még bármi történhet, de hát ő megmérte a tarkóredőt is, és hát az egy „kicsit nagyobb az átlagnál”. 

Bezzeganyán szocializálódott énem azonnal tudta, hogy ez semmi jót nem jelent, úgyhogy gyorsan vissza is kérdeztem, hogy akkor ez mit jelent, mire nagy nehezen kibökte, hogy hát ő most 2,5 mm-nek mérte - majd újra rákezdett a „de ez semmit nem jelent, majd meglátjuk, mi lesz” lemezre. A férjemnek persze fogalma se volt, hogy mi ez, vagy hogy miért fontos, úgyhogy ő rákérdezett, hogy akkor ez most baj? Mire a doki mondta neki, hogy a határérték 3 mm, amit a 11. hét 5. napjától a 13. hét 5. napjáig kell mérni - de én még csak a 9. hét 5. napján vagyok. És most ezen ne izguljunk, mert január végén fogom tölteni a 13. hét elejét, addigra úgyis kiderül.

Furcsa módon a kocsiban hazafelé még én nyugtattam a férjemet, hogy nem lesz semmi baj, mert én úgy érzem, minden rendben, az anyai megérzés pedig sosem téved. Nagy nehezen sikerült is megnyugtatni valamennyire, de azért látszott, hogy aggasztja a dolog - és aggasztja azóta is - tépelődései végére pedig arra jutott, hogy a következőt mondta:

„Most már úgy vagyok vele, hogy mindegy, fiú-e vagy lány, csak egészséges legyen!”

Hazaérve rögtön elővettük az előző két alkalommal készített ultrahangképeket (egy francia, egy budapesti ugyebár) és összehasonlítottuk a mostanival. Azonnal kiderült, hogy szépen nő a kis manóka, és semmiféle lemaradásban nincsen (a doki azt is mondta, hogy egy héttel kisebb, mint kéne, emiatt újra is számolta a fogantatás dátumát), sőt, pont, hogy tankönyvi értékeket hoz.

Másnap munka közben aztán megpróbáltam rákeresni, hogy a 9. héten mekkorának is kell lennie annak a tarkóredőnek. Ezt természetesen sehol nem találtam meg, mert mindenütt a 11-13. hét közötti értékeket írták, viszont anyai megérzés ide vagy oda, sikeresen beparáztattam magamat. 

Vasárnap beszéltem a családommal telefonon. Anyukám igyekezett megnyugtatni, eszembe idézve, hány olyan történetet hallottunk már, amiben még ennél durvábbakat is mondtak orvosok a terhességről, és végül nem lett semmi baja a gyereknek, illetve azt is mondta - amiben szintén igaza van - hogy az ember munka közben sokszor kiált fel valami apróság miatt, amiről aztán később kiderül, hogy totál félreértette. Hát nem tudom.

Az események hatására hétvégén semmihez nem volt kedvem, csak ténferegtem otthon (mindez az örökös hányingerrel súlyosbítva csodás volt). Hétfőn azonban muszáj volt új erőre kapnom, mert a két gyereket kellett külön-külön orvoshoz vinnem, ráadásul biciklivel. Felemelő érzés 30 kilóval tekerni! Szerencsére nem kellett (nagyon) messzire mennünk, de azért így is rendesen kifulladtam, mire a Naggyal az orvoshoz értünk. 

Leértékelés
 

A két időpont között volt egypár órám, amíg egyedül voltam, úgyhogy megpróbáltam egy pillantást vetni a leárazásokra. Franciaországban ugyanis a január és a július a leárazások hónapja - de itt ne valami kis akciózásra gondoljatok. A black friday meg az otthoni leárazások amiket korábban láttam, mikor még nem éltünk itt, ehhez képest bakfittyek voltak. A leárazások végére 70-90 százalékos engedménnyel lehet vinni mindent (ami addigra még marad természetesen). Ilyenkor mindenki rászabadul az üzletekre, ami nem is csoda, mert óriási összegeket lehet megspórolni, ha ekkor vásárolunk. 

A helyzet az, hogy tavasszal, ha minden jól megy, költözünk, és szeretném a nagyobb háztartási gépeket, bútorokat most megvenni, amíg féláron vagy az alatt adják. El is kezdtem tehát kanapékat és emeletes ágyat nézegetni a fiúknak (már több mint egy éve szeretnének, de eddig mindig leszereltük őket azzal, hogy majd az új lakásba). Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy ennyiféle variáció létezik emeletes ágyból, vagy épp kanapéból, úgyhogy két óra nézegetés után feladtam, és vettem helyette inkább cipőt meg átmeneti kabátot a gyerekeknek, természetesen online, mert arra még pont volt időm. 

Családi idő
 

Az utolsó orvosi időpont után, amivel épp uzsonnaidőben végeztünk, a Nagyot meghívtam egy óóriási palacsintára. Annyira ritkán jut rá lehetőség, hogy néha kettesben is tudjunk programot csinálni! Nagyon büszke voltam rá, hogy még csak ötéves múlt, de már késsel-villával eszik (az oviban tanulta egyébként a menzán), és mennyire jól viselkedett végig. Uzsi után felszedtük a Kicsit is, aki addig az oviban volt, és hármasban hazamentünk. A férjem sokáig dolgozott, úgyhogy miután végigjátszottuk az összes kedvenc játékukat, betettük a Dzsungel könyvének zenéjét és énekelve táncoltunk rá. Szuper volt!

Másnap még arra is jutott időm, hogy elmenjek jógára. December közepe óta nem voltam órán az ünnepek meg a családlátogatás miatt. Nagyon jólesett és nagyon meg is nyugtatott, a negatív gondolatokat sikerült elengednem (majdnem) teljesen. A jógaoktatóval természetesen beszéltem az óra előtt, elmondtam neki, hogy mi a helyzet, és kikértem a véleményét, így is végigcsinálhatom-e az órát. Rögtön mondta, hogy mik azok a gyakorlatok, amiket kerülnöm kell, és megígérte, hogy szól, ha esetleg olyan gyakorlat jönne, ami nekem nem ajánlott. Úgy vettem észre, hogy eléggé kijöttem ez alatt a pár hét alatt a formámból, és nem elsősorban a terhesség miatt. Jól el is fáradtam a végére, mára pedig már egy kis izomlázat is érzek a karjaimban és a vállamban.

Betegség
 

És hogy a mai nap se teljen nyugodtan, szegény nagyobbikom lebetegedett. Már a hétvége óta köhögött, de láza nem volt, reggel viszont sírt, hogy fáj a hasa és ő így nem bír oviba menni, úgyhogy végül itthon maradtam vele, ő pedig egész nap Anna Peti Gergőt olvastatott velem - pedig azt hittem, ez a mese már egy jó éve lecsengett, és többet nem fogja kérni. Délután voltunk orvosnál, valószínűleg vírusfertőzése van. Már előre látom, hogy bármennyire is igyekszem, a hétvégére én is lerobbanok majd. Drukkoljatok, hogy ne így legyen!

Shadow

Előzmények

6. hét: A születésnapomon teszteltem pozitívat
Most, muszáj megnéznem! – gondolom, pedig még nem telt el a három perc, de már nem érdekel, úgyhogy dobogó szívvel veszem a kezembe, és emelem a szemem elé.
Tovább>>>

7. hét: A világ legjobb éttermébe vitt a férjem, én meg majdnem az ételre hánytam
Amikor kihozták a desszertet (gyümölcsrizst kértem friss gyümölcssalátával), azt hittem, hogy mindjárt ráokádok a tányérra.
Tovább>>>

8. hét: Jól rámijesztettek az ultrahangon
Megijesztett a szonográfus, amikor a vizsgálat végén azt mondta:  "Látok itt még egy kis sárgatest-aktivitást, van itt egy második petesejt..."
Tovább>>>

9. hét: Miért csak 36-os kismamanadrágot árulnak?
Tapasztalataim alapján a kismamák nagy többsége NEM 34-36-os méret, és főleg nem a terhessége előrehaladtával. Ennek ellenére tényleg egyetlen nagyobb méretet sem találtam.
Tovább>>>