16. hét

A nyaralásnak tapasztalataim szerint mindenki kétszer örül: egyszer, amikor megérkezik, és egyszer, amikor hazaindulhat. Minden nyaralásban eljön az a pont, amikor már mindenki alig várja, hogy hazatérhessen – ez a férjemnél általában három-négy nap, a gyerekeimnél öt - nekem meg még soha nem sikerült eljutnom odáig. Na, jó, ez nem teljesen igaz, mert ha a gyerekek nélkül megyek, akkor a harmadik napon kezdenek hiányozni, és mennék már haza hozzájuk – de most ez a helyzet szerencsére nem állt fenn. A másik, ami szinte mindig bejön: hazaérve fáradtabbak vagyunk, mint mikor elindultunk. Na, ez most is így van – a csontjaimban érzem az ólmos fáradtságot. Az idei „telelés” egyébként a korábbiakhoz képest kissé rendhagyóra sikeredett, több okból is. 

Együtt vagy külön?

Először is ekkora csapattal még nem mentünk teljesen ismeretlen, senki által nem bejárt helyre. A reptérre két adagban mentünk, én apukámmal és a fiúkkal az első körben, a többiek a másodikban. A reggeli készülődés a csöpp lakásban egymás kerülgetésével, a vendégek kiszolgálásával, a fiúk hajkurászásával, az utolsó pillanatban totálisan eltűnt, ámde az utazáshoz rendkívül szükséges és nélkülözhetetlen tárgyak felkutatásával telt. Talán nem csoda, hogy mire a kocsiba beszálltunk, már eléggé stresszes voltam, a gondolataim a minden megvan-e, mindenki odaér-e időben tengelyen mozogtak és persze, hogy a hasam is elkezdett megint görcsölni. 

Indulás előtt próbáltam a szívhangfigyelővel megnézni a babát, de nem volt sok időm keresgélni, úgyhogy egy enyhe kis dobogásfoszlány után be is rekesztettem a témát – persze a görcsök megjelenése után már átkoztam magamat, hogy miért nem hallgattam rá jobban, biztos nincs rendben valami. A görcsök és a kellemetlen feszítő érzés – kicsit olyan volt, mintha valami ki akarna belőlem pottyanni alul, és az feszítene - végül ismét elmúltak, igaz, már csak a repülőn, amikor mindannyian elfoglaltuk a helyünket, és volt idő lenyugodni, cseverészni. 

A repülés és a hotelbe jutás szerencsére már simán zajlott, majd jött a második – nem várt – fordulat: a Nagy éjszaka belázasodott. Valamilyen szinten azért várható volt, hiszen a Kicsi négy nappal korábban ugyanezt produkálta, és olyan még nemigen fordult elő, hogy ne kapták volna el egymás betegségét. Épp ezért indulás előtt egy nappal elmentem a háziorvoshoz, és írattam fel vele lázcsillapítót és antibiotikumot is, mert a Nagynak általában mindig a füle gyullad be ilyen esetekben. Úgyhogy miután a fél patikát és az orrszívót is magammal hoztam a hotelbe, és tudtam, hogy kb. két nap alatt úgyis átmegy majd rajta ez az egész, mint az öccsén is, nem izgultam igazán, csak sajnáltam szegényt, hogy pont az első napon betegszik le. 

A nyaralás alatti beteg gyerek-ápolás nem szerepelt a programban

Ez persze eléggé felforgatta a programunkat is, mivel a lázas beteggel mindig maradnia kellett valakinek, még ha csak az étteremig mentünk is, az egyik, direkt a gyerekek kedvéért tervezett programot pedig le kellett mondani. Én még életemben nem játszottam szerintem ennyi memóriakártyát, Fekete Pétert és egyéb mesekártyás játékot, mint abban a két napban, amíg a fiam lázasan az ágyat nyomta. Még szerencse, hogy apukám sokszor „feláldozta” magát, és helyettem is beszállt a játékba. 

Az évszázad homokvihara

Az időjárás sem volt igazán kegyes hozzánk: a remélt jó idő és napsütés helyett a második naptól felhős, erősen szeles idő volt, vagyis a fürdésről lemondhattunk – az elején még nem tudtuk, de vasárnapra kiderült, hogy ez a rossz idő már a Szaharából érkező, a sajtó által apokaliptikusnak keresztelt, még az űrből is látható homokvihar előszele volt, mely pont a mi szigetünkön tetőzött. Még a helyiek is azt mondták, hogy az elmúlt húsz évben nem volt ilyen durva vihar.

Eredetileg be akartuk járni a szigetet autóval, de a tervezett kétnapos túrát végül egynaposra rövidítettük, remélve, hogy addigra a kis beteg is jobban lesz. Így is lett. Amit viszont nem tudhattunk, hogy a homokvihar ezzel egy időben érkezik majd meg. 

Én még ilyet soha életemben nem láttam, egészen extrém élmény volt ennyire közelről látni a természet erejét és szilajságát. Az ember apró pontnak érzi magát a mindenségben, miközben akkora széllökések próbálják elvinni, aminek hétrét görnyedve is alig bír ellentartani, az eget pedig fenyegetően narancssárgára festi a rengeteg homok, ami egy másodperc alatt belepi mindenünket. A szél süvített, facsarta a pálmafákat, fújta a hajunkat istenesen – őszintén megvallom, a hajam annyira összeragadt, hogy semmiféle fésűvel nem lehetett kibontani, úgyhogy azóta is lófarokban hordom, és imádkozom, hogy otthon sikerüljön valahogy kibontanom. 

Mindenkinek nagyon tetszett, hogy véletlenül ilyen kalandba csöppentünk, csak a húgom rémüldözött szokásához híven, és a Nagy erősködött, hogy ő inkább haza akar menni. A szigetből azonban szinte semmit sem lehetett látni – a homokvihar olyan, mintha ködben autózna az ember, 25 méterig, ha látni, utána már semmit. Én így sem bántam a dolgot, mert egészen elképesztő fotókat sikerült készítenem a viharban.

Azért volt másfél nap nyár is

Az utolsó napra végre megjavult az idő, így egy szép és nyugodt, medencézéssel, strandolással töltött napunk is volt - a gyerekek nagyon élvezték, lelkesen építették a tengerparton a homokhegyeket és homokvárakat, amibe a társaság felnőtt férfitagjai önfeledten szálltak be. Az ég azúrkék volt, a víz hideg ugyan, de kellemes, a szellő pedig langymeleg, sőt, egy kicsit még le is pirultunk, én pedig a pocakomat is megnapoztattam egy picit, mikor a nap már nem sütött olyan erősen. Csak az bosszantott, hogy mindez az utolsó napra és az indulás előtti délelőttre korlátozódott.

És persze volt sok röhögés, nagy esti beszélgetések, kártyapartik, fagylaltozások, sőt, még pár lopott óra is, amikor sikerült elolvasnom végre a karácsony óta félretett könyvemet, a Szolgálólány meséjének folytatását. A babóka mindeközben nem nagyon adott jelet magáról – csupán az indulás előtti utolsó este éreztem minimális mozgást a hasamban. A terhességi hírlevél szerint legkisebb magzatom már 13 cm és 100 grammnál is több lehet a súlya – talán az a három kis rúgás ennek is volt köszönhető. Az biztos, hogy a hasam látványosan megnőtt, mint a húgom által készített képeken is látszik. Ugyanis rávettem szegényt, hogy a férjem helyett most ő fotózza a pocakot, ami olyan jól sikerült, hogy miniterhesfotózásnak is beillett volna.

És volt sok fejfájás, éjszakai nemalvás és egymás felébresztése, a különböző bioritmusokból és életkori sajátosságokból fakadó súrlódás – bár meg kell mondanom, annál kevesebb, mint ahogy korábban gondoltam. Csütörtökön végül a gyerekekkel együtt kikísértük a Magyarországra tartó csapatot, akiket legközelebb már csak nyáron látunk majd – a szüleim kivételével, akik áprilisban ismét jönnek hozzánk, hogy besegítsenek majd a költözésbe.

Shadow

Előzmények:

6. hét: A születésnapomon teszteltem pozitívat
Most, muszáj megnéznem! – gondolom, pedig még nem telt el a három perc, de már nem érdekel, úgyhogy dobogó szívvel veszem a kezembe, és emelem a szemem elé.
Tovább>>>

7. hét: A világ legjobb éttermébe vitt a férjem, én meg majdnem az ételre hánytam
Amikor kihozták a desszertet (gyümölcsrizst kértem friss gyümölcssalátával), azt hittem, hogy mindjárt ráokádok a tányérra.
Tovább>>>

8. hét: Jól rámijesztettek az ultrahangon
Megijesztett a szonográfus, amikor a vizsgálat végén azt mondta:  "Látok itt még egy kis sárgatest-aktivitást, van itt egy második petesejt..."
Tovább>>>

9. hét: Miért csak 36-os kismamanadrágot árulnak?
Tapasztalataim alapján a kismamák nagy többsége NEM 34-36-os méret, és főleg nem a terhessége előrehaladtával. Ennek ellenére tényleg egyetlen nagyobb méretet sem találtam.
Tovább>>>

10. hét: Beparáztattak az ultrahangon
„Most már úgy vagyok vele, hogy mindegy, fiú-e vagy lány, csak egészséges legyen!”
Tovább>>>

11. hét: Hívták a szülésznőt, megjelent egy nagydarab férfi
Ami (nekem) eleinte furcsa volt, hogy Franciaországban a szülésznők sokszor férfiak.
Tovább>>>

12. hét: Elütötték a járdán a terhes kismamát
Szánkózás, utcai baleset és orvosi vizsgálatok a 12. héten. A járdán jött belém a rolleres.
Tovább>>>

13. hét: Beszólt a doktornő a súlyom miatt
„Látom, a Madame nem fukarkodott jól tartani magát” - mondta a doktornő, pedig csak három kilót híztam...
Tovább>>>

14. hét: Hiba volt terhesen a másik gyerekemet cipelni
Megfogadtam, hogy többet ilyet nem teszek, mert eléggé ijesztő volt ez az egész.
Tovább>>>

15. hét: Terhes vagy? Hát harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?
A főnököm egy roppant vicces fickó és az első reakciója ez volt a hírre:  „Nahát, az első két alkalomból nem tanultál, harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?”
Tovább>>>