14. hét

Csütörtökön, míg a gyerekek az oviban uzsonnáztak, végre sikerült leülnöm a Nagy óvó bácsijával, aki már egy jó hete szeretett volna velem elbeszélgetni (erről egy másik posztban bővebben lesz szó). A megbeszélés kissé hosszabbra nyúlt, mint gondoltam, és már épp mondtam volna neki, hogy mennem kell összeszedni a fiúkat, mikor egyszer csak megjelent a férjem a Kicsivel a kezében és integetett be a tanári szoba ablakán (tudta, hogy ott leszek, mert előre mondtam neki, hogy aznap lesz a megbeszélés). 

A férjem alaposan meglepett  
 

Jól meglepődtem, de így legalább nem kellett félbeszakítani a csevejt, mert láttam, hogy ő rendezi a gyerekeket - amíg én bent beszélgettem, addig ők kint játszóztak. Hazaérve aztán újabb meglepetés várt, méghozzá jókora: a férjem aznap nem ment be dolgozni, hanem home office-t kért, és két meeting között kitakarította az egész lakást, amihez nekem nem volt lelkierőm az elmúlt hetekben. Fürdőszoba-vécé-konyha csillogott-ragyogott, minden elpakolva a közös terekben, és az előszoba sem nézett ki végre úgy, mint egy háborús övezet. Szeretek erre hazaérni!

Mint kiderült, először csak a biciklimet akarta megjavítani délelőtt, hogy ne kelljen tovább gyalogolnom, de elég hamar rájött, hogy miután ezzel elment a fél délelőttje (ki kellett cserélni az egész első kereket, amit előbb meg kellett venni a boltban), már nem sok értelme van bemennie, inkább itthonról bonyolítja a dolgokat, és akkor már rendet is rak. Így végül a bicajom is elkészült és a lakás is csilli-villi lett. Este a gyerekekkel Mumint néztünk esti mese gyanánt - gyerekkoromban nagyon szerettem, és gondoltam, most már elég nagyok hozzá, hogy megismerjék. Nagyon tetszett nekik, én meg nosztalgiáztam mellettük...annyira békés volt az egész este, kint sötét és hideg, bent nevetés és puha fények... ha nem lenne túl nyálas, mondhatnám, hogy igazi családi idillbe csöppent volna, aki épp akkor beállít hozzánk.

Anya, lecsúszott a hajam a szemembe!
 

Pénteken siettem haza a munkából, mert időpontunk volt a fodrászatba. A Nagy ugyanis előző hétvégén kijelentette: „Anya, folyton lecsúszik a hajam a szemembe!” és tényleg időszerű volt már nekik egy kis fazonigazítás, úgyhogy mindkét gyereknek kértem időpontot. Minden flottul is ment (a Nagy hálisten csak magyarul kérdezte meg, hogy miért kopasz a fodrász bácsi), majd a vágás után rábeszéltek, hogy még menjünk át a szomszédos játszótérre. Eléggé kezdett sötétedni, de gondoltam húsz percet még hadd rohangáljanak, úgyis péntek van. Sajnos a Kicsi nem viselkedett jól, úgyhogy a harmadik szólás után elindultunk hazafelé - ami természetesen nem tetszett neki, és elkezdett hisztizni. Ezek azok a pillanatok, amikor nem tudom, mit kéne tennem vele... hagyni, hogy bömbölje ki magát? Engedni, hogy húzassa magát?

Végül úgy döntöttem, hogy öt perc álldogálás után a haladásunkat megkönnyítendő, egyszerűen felveszem és hozom magammal, míg lenyugszik. Hiba volt! Alig tettünk meg ötven métert, mikor az alhasamban egyszer csak egy óriási,  leginkább ránduláshoz hasonló érzést éreztem - a legkisebb határozottan jelezte, hogy ez neki NEM tetszik (pont azon az oldalon helyezkedett el, ahol a Kicsit is a derekamra téve hoztam). Meg kellett állnom, annyira hirtelen és durva volt az érzés... A Kicsit rögtön letettem, szerencsére addigra már kezdett megnyugodni, úgyhogy mindkét gyerek kezét megfogva újra elindultunk, és pár lépés után jobb lett. De megfogadtam, hogy többet ilyet nem teszek, mert eléggé ijesztő volt ez az egész. 

Egyszerűen nem bírok teát inni
 

Másnap reggel aztán rosszul ébredtem. Fájt a torkom, az orrom be volt dugulva, hasogatott a fejem. Az előttem álló hétvége borzasztó hosszúnak tűnt... A torokfájás miatt megkértem a férjemet, csináljon egy mézes teát nekem reggelire, hátha az segít. Én imádom a teát, bármennyit meg tudnék inni belőle, sokkal inkább, mint a kávét, amit nyolc éven át egyáltalán nem is ittam, és csak az utóbbi évek állandó hajnali munkakezdése szoktatott rá újra. Ám amióta elkezdődött ez a mostani terhesség, képtelen vagyok meginni a teát, még a gondolatától is rosszul vagyok, felfordul a gyomrom egyetlen kortytól is. Képzelhetitek mekkora szívás ez pont nekem, a teaimádónak! De hát az élet nem habos torta, úgyhogy az utóbbi több mint tíz hétben egy csepp teát sem ittam. Ám mivel a rosszullétek mostanra majdnemhogy elmúltak (az egész napos mindenképp, most már csak akkor jön rám a hányinger, ha elkezdek enni vagy ha sokáig nem eszem), gondoltam, megpróbálom újra, pláne a torokfájás miatt. 

Meg is ittam, nagyon jól is esett testemnek-lelkemnek, és már nyugtáztam is magamban, hogy akkor vééégre visszatérhetünk a szokott kerékvágásba, amikor elfogott a hányinger, és hosszas szenvedés után egy hirtelen hányásban csúcsosodott ki. Hogy tényleg a teától-e, vagy az időközben migrénné fejlődő fejfájástól, azt nem bírtam eldönteni - de a főzést ezek után a férjemre hagytam, én meg a kanapén darvadozva felügyeltem a gyerekeket. 

Délután a fiúk lovagolni mentek (szeptember óta járnak és imádják), én pedig kihasználtam az alkalmat, és beugrottam a lovardához közeli nagy barkácsáruházba. Sok mindent akartam megnézni, képbe kerülni jó pár dologgal kapcsolatban, még a költözés előtt. Festés, csempézés a konyhában ugyanis a mi dolgunk lesz, és nekem fogalmam sincs, hogy pl. a gipszkarton falra lehet-e csempét rakni, nem szakad-e le (ha van bárkinek tapasztalata, ne tartsa magában!). A vasárnap is nyugisan telt rendrakással, pakolással, játszóterezéssel, délután pedig a gyerekeknek az apjuk megmutatta a Végtelen történetet. Bár szerintem még várhatott volna vele, de nem akartam elrontani az áhítatot, amivel a gyerekek nézték, és ha már így esett, inkább én is leültem nézni velük gyerekkorom egyik kedvenc meséjét. Szó szerint szájtátva figyelték és utána sokat beszélgettünk róla, mi az a Semmi, ami elnyeli Fantáziaországot. Természetesen el is játszották maguk között a leginkább megkapó jeleneteket, annyira cukik voltak!

És hogy a terhességről is essen pár szó...
 

A héten nagy események nem voltak a babával. Időnként ráhallgatok szívhangfigyelővel, ha elkezdem belelovallni magam a "biztos baj van" hangulatomba, de szerencsére mindig minden rendben, a kis szív szépen dobog. 

Kedden volt jelenésem a kórházban, azt hittem, hogy egy ultrahang nélküli vizsgálat lesz, de kiderült, hogy csak a dossziémat akarták összeállítani. A franciáknál a dosszié, sőt, A Dosszié az szent, anélkül senki és semmi sem létezhet, és minél vastagabb (értsd: több benne a papír) annál jobb. 10:15-re volt időpontom, de már 10-kor ott voltam, és vártam a soromat. 10:50-kor, mikor már a nyolcadik, utánam érkező anyuka ment be, kezdtem türelmetlen lenni, és megkérdeztem a titkárságon, hogy tudnak-e róla, hogy itt vagyok. Megnyugtattak, hogy igen, úgyhogy vártam tovább. 

Egy órával az időpontom után jött egy nagyon kedves fiatal szülésznő, aki elnézést kért a késésért, majd bekísért egy szobába, ahol ugyan egy ujjal se nyúlt hozzám, de a világon mindent kikérdezett az előző terhességeimről, a mostaniról, betegségekről, műtétekről, családi előzményekről stb. Miután így szép nagyra hizlaltuk a dossziét, engedélyezték, hogy elmenjek, de még kezembe nyomtak egy vérvételes beutalót, a toxoplazma miatt. Gondoltam (és javasolták is), hogy mint a múltkor, most is a kórházi laborban csináltassam meg a vérvételt, hiszen olyan gyorsak. 11:53-kor caplattam le a laborba, addigra kb. 10-en ültek a teremben. Sebaj, gyorsan pörgetik a dolgot, hamar lecseng ez a pár ember. Mint kiderült, egyetlen asszisztens ült benn, aki 40 perc alatt 5 emberrel végzett. Fél egy felé járt az idő, kezdtem érezni az obligát hányingert az éhségtől, úgyhogy a mindig nálam lévő puffasztott rizsből próbáltam stikában enni. Ekkor láttam meg egy táblát, mely tájékoztatott, hogy a vérvétel fél egy és egy között ebédszünet miatt szünetel. 

Na, akkor pattant el bennem valami végleg és döntöttem úgy, hogy majd egy másik napon megcsináltatom a toxo-vizsgálatot a közeli magánlaborban. Így még nem sokszor jártam egyébként, általában flottul és gyorsan megy a rendelés, a várakozás ritka madár errefelé. Úgy tűnik, ma rossz napot fogtam ki. Még szerencse, hogy a terhességi kötelező vizsgálatokra szánt idő a munkaidőbe beleszámít, így bár a munkából jól elkéstem, de legalább senki se szólt miatta...

Shadow

Előzmények

6. hét: A születésnapomon teszteltem pozitívat
Most, muszáj megnéznem! – gondolom, pedig még nem telt el a három perc, de már nem érdekel, úgyhogy dobogó szívvel veszem a kezembe, és emelem a szemem elé.
Tovább>>>

7. hét: A világ legjobb éttermébe vitt a férjem, én meg majdnem az ételre hánytam
Amikor kihozták a desszertet (gyümölcsrizst kértem friss gyümölcssalátával), azt hittem, hogy mindjárt ráokádok a tányérra.
Tovább>>>

8. hét: Jól rámijesztettek az ultrahangon
Megijesztett a szonográfus, amikor a vizsgálat végén azt mondta:  "Látok itt még egy kis sárgatest-aktivitást, van itt egy második petesejt..."
Tovább>>>

9. hét: Miért csak 36-os kismamanadrágot árulnak?
Tapasztalataim alapján a kismamák nagy többsége NEM 34-36-os méret, és főleg nem a terhessége előrehaladtával. Ennek ellenére tényleg egyetlen nagyobb méretet sem találtam.
Tovább>>>

10. hét: Beparáztattak az ultrahangon
„Most már úgy vagyok vele, hogy mindegy, fiú-e vagy lány, csak egészséges legyen!”
Tovább>>>

11. hét: Hívták a szülésznőt, megjelent egy nagydarab férfi
Ami (nekem) eleinte furcsa volt, hogy Franciaországban a szülésznők sokszor férfiak.
Tovább>>>

12. hét: Elütötték a járdán a terhes kismamát
Szánkózás, utcai baleset és orvosi vizsgálatok a 12. héten. A járdán jött belém a rolleres.
Tovább>>>

13. hét: Beszólt a doktornő a súlyom miatt
„Látom, a Madame nem fukarkodott jól tartani magát” - mondta a doktornő, pedig csak három kilót híztam...
Tovább>>>