13. hét

Elmosta az eső a szánkózást
 

A naplót most egy kis visszatekintéssel kezdem még a múlt hétre, a Kicsi ugyanis színielőadáson szerepelt csütörtökön este, miután az írásomat már elküldtem. 

Egy kis francia mesét adtak elő a középsős csoportjával a tortáról, ami elindult világot látni, míg a gazdasszony kitette hűlni az ablakba, és aki mindenféle állatokkal találkozott, akik mind meg akarták enni - de végül csak a róka volt elég ravasz hozzá, hogy be is kapja. Az óvó néni teljesen egyedül hozta tető alá az egészet, meglepetésnek a szülők számára - jelmezektől a betanításon át mindent maga csinált - pedig 29 gyerek van az osztályában. Le a kalappal előtte.

A Kicsi játszotta az állatok közül a Medvét - iszonyatosan ügyes és persze cuki volt - de mindezt én csak videóról láthattam, mert még bőven a munkában ültem, amikor ők már az előadást tartották. Mivel tudtam, hogy nem fogok tudni az este hatos időpontra elmenni, megkérdeztem az óvó nénit, esetleg nem nézhetném-e meg a „délelőtti”, a többi ovis csoportnak tartott előadást, de azt mondta, hogy sajnos nincs rá lehetőség... Ezek azok az alkalmak, amikor nem szeretek dolgozó anya lenni - pedig egyébként meg nagyon, de fáj a szívem, hogy én ilyenkor nem lehetek ott. Szerencsére a gyerek nem hiányolt, elég volt neki, hogy az apja és a tesója ott vannak a közönségben, otthon pedig büszkén mutatta a felvételeket, és játszotta-énekelte el a testvérével az egészet újra, csak nekem. 

Irány szánkózni!
 

A péntek már nagyrészt a szánkózásra való készülődéssel telt - egy órával előbb eljöttem a munkából, hogy össze tudjak mindent pakolni. Szerencsére sikerült időben elkészülni, sőt, odaérni is, és bár azt hittük, hogy majd könnyedén alszanak el a fiúk az út után (a kocsiban hálistennek nem aludtak), végül annyira felpörögtek az új helytől és attól, hogy ők egy külön kihúzhatós kanapén alszanak, hogy fél 11-ig tartott, mire végre sikerült elaltatni őket. Emiatt másnap kicsit később keltünk, mint terveztem - de nem bántam, mert a hálószoba ablakából ez a mesés kép fogadott ébredéskor. 

A reggeli után azonnal átöltöztünk és irány a szánkópálya! Kicsit féltünk, hogy lesz-e hó, mert a szállásnál egy szem se volt - de ahogy haladtunk felfelé a hegyen, egyre több helyen láttuk az út mellett a kupacokat. A pályához érve a Nagy, meglátva a sok havat, izgatott

„El se hiszem!”

kiáltásokkal nyugtázta, hogy tényleg havat lát. Miután megvettük a jegyünket, és megtaláltuk a szánkókat, nekiálltak a csúszkálásnak - én inkább csak fotóztam őket, hogy emlékünk is legyen a napról - meg egy picit féltem is, nehogy megüssem a hasam. 

A Nagy imádta minden pillanatát a Kalandnak, és az első, még az apjával közös szánkózás után már csakis egyedül volt hajlandó csúszkálni a kis mini bobjában. A Kicsi nem volt ilyen lelkes, kellett neki a símaszk, különben takarta az arcát a kezével, és egyedül nem is mert lemenni, de azért alapvetően neki is tetszett a dolog. Egy bő órája szánkózhattak, közben én is letettem a gépet és már a 2-3. csúszásomnál tartottam nagy röhögések közepette, mert folyton kifaroltam, mikor elkezdett esni - az eső. Eleinte csak csöpögött, de aztán úgy igazán rákezdett. A pályafelügyelő egy darabig még hagyta a lelkesebbeket, de aztán szólt, hogy sajnos be kell rekeszteni a bulit, mert vizes hóban nem biztonságos szánkózni, és mindenkit leterelt a pályáról. 

A Nagy kipirult arccal, csillogó szemmel jött, és mondta, hogy ő esőben is szívesen folytatja, de én kérlelhetetlenül betereltem őket az ebédlőbe, és elővettem a rágcsálnivalókat, amiket pakoltam. Ebédnek kevés volt ugyan, de gondoltam, hátha eláll közben az eső és folytathatjuk a szánkózást. Sajnos nem így lett... Ez eső még csak jelét sem mutatta, hogy el akarna állni. 11 fok volt (fenn a hegyen, ezer méter felett! Hello, klímaváltozás!) úgyhogy beláttuk, hogy ez így nem fog menni. A szánkós pasas mondta, hogy kedd-szerdára lehűlés jön, jöjjünk vissza akkor - hát kösz, de ahhoz kicsit messze van. Jobb híján elindultunk ebédet keresni - miközben az eső csak esett szakadatlanul, a maradék havat is elolvasztva és lehetetlenné téve bármilyen szabadtéri programot.

Furcsamód így sem telt rosszul a délután, pedig izgultam, hogy mi lesz, ha be leszünk zárva a szállásra, de egyrészt elment az idő az ebéddel, aztán meg nagyon békésen kártyáztunk, színeztünk, mesét néztünk, sőt, még arra is jutott időm, hogy a jövendő konyhát tervezgessem, és a férjem véleményét is kikérjem a kérdésben - szeretem, ha együtt gondolkodunk, mert mindig tök jó ötleteket ad, vagy csak megerősít abban, hogy ő is úgy gondolja, ahogy én. Másnap próbáltunk új pályát keresni, 80 km-rel odébb volt is egy ígéretes, de mielőtt elindultunk volna, azért odatelefonáltunk, mert az időjárás ott sem tűnt kifejezettem hidegnek. Sajnos ki is derült, hogy ott is esik az eső és nem ajánlják, hogy emiatt ekkora utat megtegyünk.

Így szegény fiúk nagyon csalódottan vették tudomásul, hogy már biztosan nem tudunk szánkózni a hétvégén, és muszáj hazamenni. Nagyon sajnáltam őket, hogy nekik csak ennyi jutott a télből, és hogy valószínűleg mi is búcsút inthetünk gyerekkorunk havas teleinek. Ettől függetlenül valahogy mégsem volt hiányérzetem, mert jól esett kimozdulni otthonról, kicsit másutt lenni és „semmit” csinálni – tudjátok, hogy van az, hiába a hétvége, ha folyton találsz valamit, amit otthon rendbe kell tenni/meg kell javítani/el kell pakolni/stb. nem beszélve az ebédfőzésről, takarításról, kötelező körökről. Így viszont végre tudtam pihenni. Talán ennek is köszönhető, hogy egyre többször érzem és éreztem akkor is a baba mozgását - tudom, furcsának tűnhet, hogy már a 13-14. hétnél érzem, de tényleg így van. Ha nem harmadik gyerek lenne, lehet, észre se venném, de így azért már van rutinom benne. Még nagyon gyenge, leginkább olyan, mint egy csiklandozás belülről, de határozottan nem bélmozgás. Egyébként mindkét fiamnál a 13. héttől éreztem a mozgásukat. Nálatok ez hogy volt?

Nem sokáig tartott a pihenés...
 

Hétfőn aztán rám szakadt a munka. Ezen a héten reggeles vagyok, a korai kelés amúgy is megvisel, de a terhességgel karöltve meg aztán pláne - minden nap úgy érzem, hogy még bőven nem aludtam eleget, pedig isten látja lelkem, hogy minden este legkésőbb 10-kor bezuhanok az ágyba. A héten ráadásul kifejezetten sok volt a meló is, egy perc üresjárat sem akadt. Kora délután telefonált az orvos a kórházból: szerencsére jó hírt mondott, 1/10.000-hez a vérvizsgálatos arány, így nincs szükség további vizsgálatra, csak ha akarjuk (és külön fizetjük). 

Hazafelé viszont kilyukadt a biciklim kereke - mostanában valahogy nincs szerencsém a közlekedéssel, az egyes számú bicaj ugye az emlékezetes rolleres eset miatt ment tönkre, a kettes számú pedig a síruha múlt heti beszerzésénél is rendetlenkedett már, akkor az első kerék eresztett le, de azt még a férjem megcsinálta vasárnap, most viszont a hátsó lyukadt ki. Így bizonytalan ideig járhatok gyalog, mert sajnálok három villamosmegálló miatt bérletet venni vagy jegyet lyukasztani, bliccelni utálok, kocsiba ülni meg pláne, vagyis marad a bő negyedórás séta minden reggel és délután. Egyetlen hátulütője van: az első öt perc után folyton rám jön a hányinger és az öklendezés (úgy tűnik, a baba nem díjazza a sétát).

Hízok szépen, módszeresen
 

Pedig a séta épp kapóra jön, mert a combomon aggasztóan kezdenek nőni a zsírpárnák, szóval direkt jó lesz egy kis mozgás a jógán kívül is...  Múltkor ugyanis egészen megrémültem a fürdőszobai tükörbe nézve, az pedig, hogy a doktornő a súly beírásánál múlt héten „beszólt” pedig már csak a hab volt a tortán (konkrétan azt mondta:

„Látom, a Madame nem fukarkodott jól tartani magát”

mikor mondtam neki, hogy mennyit híztam az első három hónapban (három kilót amúgy. Férjem kommentje: látszik, hogy nem látta, mekkora volt a terhesség előtt a melled és mekkora most, akkor nem mondana ilyeneket). 

Nem vagyok egy nagy méregetős, egyik terhességem alatt se voltam, de azért az ember lánya csak rááll az otthoni mérlegre, főleg az ilyen megjegyzések után. Így tehát tegnap megmértem magam és a múltkori 61,5 kg helyett már 62,3 kg-t mutatott a mérleg - az induló 58,5 helyett. Kíváncsiságból ránéztem a terhességi BMI kalkulátorra és aszerint ez kb. egy-másfél kilóval több, mint ebben a szakaszban kéne. Hát nem tudom... Tény, hogy nem fogyókúrázom, de nem is zabálok kettő helyett. Viszont az is igaz, hogy itt a francia nők szinte alig híznak (nem tudom, hogy csinálják), olyan helyes pocakjuk van, de közben még a 8. hónapban is simán felvesznek egy combcsizmát miniszoknyával. Nekem ez még sosem sikerült, addigra már mindig bálnának éreztem magam, és örültem, hogy elrejthetem hájaimat egy bő szoknyában.

A franciák csak négy hónapnyi szülési szabadságot kapnak - de azért lehet ügyeskedni

És ha már számok: azt hiszem, itt az ideje, hogy kicsit bővebben is írjak a francia szülési szabadságról, illetve annak kiadásáról. A múltkor már írtam, hogy a fogantatás, illetve az abból kalkulált szülés dátumának megállapítása azért fontos, mert ehhez igazítják a szülési szabadságot is. Az én esetemnél maradva ez előreláthatólag augusztus 10-e lesz (ha végül mégsem akkor születik a gyerek, a szabadságot akkor is ehhez igazítják, nincs utólagos módosítás). Az első és második gyereknél 16 hét (négy hónap) az úgynevezett anyasági szabadság – hat hét a szülés előtt és tíz hét utána (ikreknél 32, hármasikreknél meg 46 hét amúgy).

Természetesen nem Franciaországban lennénk, ha nem lenne erre is kiskapu, ráadásul kettő is:

1. lehet kérni úgynevezett patológiás terhesszabadságot - ennek ideje maximum két hét, és csak közvetlenül az anyasági szabadság előtt lehet kikérni – így a hat hétből máris nyolc lesz. Nyilván csak orvosi igazolással működik a dolog, de nem kell hozzá igazi patologikus tüneteket produkálni, ahogy hallom, simán kiadják a kismamának szimpla fáradtságra hivatkozva is. Olyan viszont nincs, mint az otthoni „veszélyeztetett terhesség”, hogy hónapokig otthon ülünk. Terhesen is dolgozni kell és csak különösen indokolt esetben írnak ki betegszabira - ami anyagilag nem igazán éri meg hosszú távon, nem is sokan élnek vele. 

2. A második kiskapu pont visszafelé működik: ha jól érzed magad, kérheted, hogy a hat hetet szülés előtt rövidítsék le két-három héttel, és ezeket a heteket a szülés UTÁNI periódushoz adják hozzá. Így adott esetben csak egy hónappal-három héttel a szülés előtt mehetsz szabira - viszont tíz hét helyett tizenhárom hétig maradhatsz otthon a gyerekkel. Én ezt a második terhességemnél csináltam, nyilván ehhez is orvosi igazolás kell.

Harmadik gyereknél azonban mindez megváltozik, mert a szűkmarkúan mért 16 hét helyett már a varázslatos 26 héttel számolhatnak a kismamák. Ez az én esetemben azt jelenti, hogy június közepén hagyhatom abba a munkát és december közepén kéne újra felvennem. De ki az, aki karácsony előtt akar visszajönni melózni? Hát én biztosan nem, úgyhogy bokros teendőim közepette sikerült 15 percet szakítanom rá, hogy átnézzem az előttem álló fél évet, és kimatekozzam, hogy a meglévő túlóráimmal, ünnepnapokkal, kiskapukkal, iskolai szünetekkel és fizetett szabadnapokkal hogyan húzhatnám ki január elsejéig az otthonlétet. Szépen ki is kalkuláltam, hogy ha minden jól megy, már „csak” 73 munkanapot kell még ledolgoznom a szülési szabi kezdetéig, és január elejéig maradhatok majd otthon. Csak aztán mondják is rá az áment a felsőbb körök! Hogy utána mi lesz, még nem tudom, de valószínűleg élni fogok az úgynevezett „szülői szabadsággal”, ez lehet részmunkaidővel kombinált otthonlét vagy teljes otthonlét, amit mindkét szülő kérhet, maximum 18 hónapon át, a gyerek 3 éves koráig bezárólag. 

Shadow

Előzmények

6. hét: A születésnapomon teszteltem pozitívat
Most, muszáj megnéznem! – gondolom, pedig még nem telt el a három perc, de már nem érdekel, úgyhogy dobogó szívvel veszem a kezembe, és emelem a szemem elé.
Tovább>>>

7. hét: A világ legjobb éttermébe vitt a férjem, én meg majdnem az ételre hánytam
Amikor kihozták a desszertet (gyümölcsrizst kértem friss gyümölcssalátával), azt hittem, hogy mindjárt ráokádok a tányérra.
Tovább>>>

8. hét: Jól rámijesztettek az ultrahangon
Megijesztett a szonográfus, amikor a vizsgálat végén azt mondta:  "Látok itt még egy kis sárgatest-aktivitást, van itt egy második petesejt..."
Tovább>>>

9. hét: Miért csak 36-os kismamanadrágot árulnak?
Tapasztalataim alapján a kismamák nagy többsége NEM 34-36-os méret, és főleg nem a terhessége előrehaladtával. Ennek ellenére tényleg egyetlen nagyobb méretet sem találtam.
Tovább>>>

10. hét: Beparáztattak az ultrahangon
„Most már úgy vagyok vele, hogy mindegy, fiú-e vagy lány, csak egészséges legyen!”
Tovább>>>

11. hét: Hívták a szülésznőt, megjelent egy nagydarab férfi
Ami (nekem) eleinte furcsa volt, hogy Franciaországban a szülésznők sokszor férfiak.
Tovább>>>

12. hét: Elütötték a járdán a terhes kismamát
Szánkózás, utcai baleset és orvosi vizsgálatok a 12. héten. A járdán jött belém a rolleres.
Tovább>>>