15. hét

Ez a hét eléggé rohanósra, mondhatni fejvesztettre sikeredett - de kezdjük az elején. Péntek reggel, miután leadtam a gyerekeket az oviban, egy nagyon kedves kanadai barátnőmmel találkoztam reggeli, gyerekmentes kávézásra. Nagyon vártam már, hogy dumcsizzunk kicsit, de már a gyerekeket az oviba kísérve éreztem, hogy görcsöl a hasam, mintha menstruálni kezdenék. Nem tetszett ez az érzés, de nem volt már időm, hogy a találkozó előtt hazamenjek, lemondani meg nem akartam, így is hetek óta szervezzük, úgyhogy inkább elindultam a kávézóba. 

Beavattam a főnökömet
 

Az eső csak esett vigasztalanul, a hely pedig még zárva volt, mikor odaértem, így 10-15 percet álldogálhattam az esőben (még szerencse, hogy volt ernyőm). Közben sikerült ráparáznom a görcsre, ami álldogálás közben persze nem nagyon akart elmúlni. A kávézás végül jól sikerült - a babának egy nutellás palacsintával kedveskedtem - de a görcs, illetve a rossz érzés ezalatt sem akart elmúlni. A munkahelyemen gyorsan csekkoltam is magam a mosdóban - addigra már vérzést vizionáltam, de szerencsére semmi sem volt - viszont az egész közérzetem nagyon rossz volt, és a görcsölés sem akart múlni. Így aztán, bár nem vagyok az a lógós fajta, de mivel amúgy is péntek volt, és az általános rossz közérzethez már szédülés is csatlakozott, kettő után elkaptam a főnökömet, és megkértem, hogy kivételesen engedjen el, mert nem érzem jól magam. És ha már a szuperelfoglalt embert sikerült elkapnom egy szóra, úgy döntöttem, itt az alkalom, hogy beavassam a terhesség tényébe is.

A főnököm egy roppant vicces fickó és az első reakciója ez volt a hírre:

„Nahát, az első két alkalomból nem tanultál, harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?”

Nyilván poénnak szánta (pár hónapja a téma kapcsán már kifejtette, hogy szerinte egy gyerek bőven elég, neki is csak annyi van), de azért egy kicsit mégis rosszulesett (hülye terheshormonok, mindent sokkal inkább a lelkemre veszek!) Mindenesetre ezután gyorsan áttértünk a logisztikára, hogy mettől meddig kell helyettesíteni, és ki lehetne erre alkalmas, stb. Végül majd egy óra múlva hazaindultam, otthon pedig a délután megmaradt részét ágyban fekve töltöttem, és igyekeztem összeszedni magam - a görcsök szerencsére elmúltak, a férjem elment a gyerekekért és foglalkozott is velük este. Szombaton is gyenge voltam, és még a migrén is rám jött, hiába az ágynyugalom, úgyhogy a nap nagy részét fejfájástól szenvedve, „ágyban” töltöttem - de ti is tudjátok, hogy van az, amikor anya elvileg pihen, ám közben 86-szor ugrik fel, mert nélküle megáll az élet. És csakhogy teljes legyen a kép, a Kicsi éjszaka belázasodott, és rákezdett a jó kis szörtyögős, hurutos köhögésre. Mikor máskor, mint utazás előtt négy nappal? 

Irány a télből a tavasz!
 

Ugyanis utazunk! Mégpedig kettős apropóból: egyrészt mert a gyerekeknek síszünet lesz, és az utóbbi két évben, mióta a Nagy óvodás lett, rászoktunk, hogy ebből a két hétből egyet valami napfényesebb vidéken töltsünk. Eddig voltunk Portugáliában és Madeirán, és mindkét kirándulás nagyon jól sikerült. Annyira feldobja az embert, ha a hónapok óta tartó hideg és szürkeség után egy kis tavaszt lélegezhet be! Napfény és sarjadó zöld, virágok mindenütt, és egy kis tavaszi szellő... Annyira feltölt energiával, hogy a nehézségek ellenére is (amikből a kisgyerekes külföldi túrákon mindig akad elég) úgy érzem, megérte az az egy hét.

Idén ráadásul különleges módon utazunk: az elmúlt két évben mindig velünk jött a húgom is, segíteni a gyerekekkel, és hogy a boldog szülők is elmehessenek legalább egy estére kettesben. A gyerekek imádják, és szerencsére ő is őket, úgyhogy ez már szinte „rutin”, hogy ő is jön velünk. A tavalyi Madeira után apukám is vérszemet kapott: félig viccesen, félig komolyan mondta, hogy legközelebb vigyük el őt is. Véletlenül úgy esett, hogy pont idén tavasszal lesz hatvanéves, nekem pedig az jutott eszembe, hogy ez az út lehetne akár a szülinapi ajándéka is. Főleg, hogy a szülinapján nem leszünk Magyarországon, így viszont előrehozva ugyan, de meg tudnánk együtt ünnepelni. És ha már lúd, legyen kövér: mindkét tesómat beizzítottam, hogy jöjjenek ők is, az ajándék út pedig legyen közös ajándék. Így aztán végül összesen tízen - a szüleim, a két tesóm csatolt részeikkel, illetve mi négyen - fogunk elutazni a Kanári-szigetekre. A gyerekek már nagyon várják, egyrészt az utazást, másrészt a nagycsaládot, mert tudják, hogy így mindig lesz valaki, aki csak velük foglalkozik.

Ezért aztán még nyáron, mikor otthon voltunk, mindenkivel minden részletet lebeszéltem, megvettem a jegyeket és lefoglaltam a szállást. Úgyhogy migrén ide vagy oda, muszáj volt elkezdenem pakolni, ami nem is olyan egyszerű mutatvány esetünkben, főleg, hogy még sosem jártam ott, ahova megyünk, és a februári időjárás eléggé változékony, még arrafelé is. 

Mivel az esetek nagy részében fapadossal repülünk, már megszoktuk, hogy a négyünk cuccát két kézipoggyászos bőröndbe szuszakoljuk bele, ami mellé még viszünk egy hátizsákot, meg én a táskámat, és kész. A pakolási metódusomat így már mondhatni tökélyre fejlesztettem (a csúcs egyébként az volt, mikor télen a mínuszokban a férjemmel kettesben megjártuk az USA-t úgy, hogy ugyanezt a két kisbőröndöt vittük 14 napra, aminek programjában a három különböző város bejárásán kívül szerepelt egy esküvő is az arra szánt öltönnyel és az én kétféle ruhámmal + hozzáillő cipőkkel együtt - úgy, hogy az egyik bőrönd odafelé üres volt. Az ismerőseink azóta is hitetlenkedve emlegetik az esetet.)

A vasárnap a Kicsi ápolásával és rendrakással telt - a férjem megpróbálta a Nagyot lecsábítani a játszóra, de nem volt hajlandó menni, a Kicsit meg én nem engedtem - ő lázrózsákkal az arcán pihengetett (egy darabig) a kanapén. A pakolás így nem nagyon haladt - a nélkülözhetetlennek ítélt tárgyak kupaca ugyan szépen nőtt, de túl fáradtnak éreztem magam ahhoz, hogy el is pakoljam őket a csomagokba. Korán le is feküdtem, hátha elmúlik a migrénem - de mindez hiú ábránd volt csupán! Éjszaka a Kicsi átjött és szólt, hogy szívjuk le az orrát, mert be van dugulva, ami übercuki volt tőle, én viszont utána két órán át éberen bámultam a plafont, és nem bírtam visszaaludni a lüktető fejfájástól, úgyhogy reggel úgy döntöttem, ez nem az a nap, mikor meg tudnám váltani a világot a munkában, ezért beteget jelentettem, és kiírattam magam az orvossal. Két napra kaptam tőle betegszabit - ami pont elég volt arra, hogy végezzek a pakolással és a takarítással.

Vannak azok a napok, amikor inkább a lakásból se kéne kilépni
 

Kedden aztán volt egy kis - vagyis inkább nagy - kavarodás reggel. Vannak olyan napok, amikor az ember egyszerűen már reggel megérzi, hogy ez nem az ő napja lesz, ezer apró jelből. Kezdődött azzal, hogy a nappaliban lévő csillár egyszerűen fogta magát és fél nyolc után leszakadt - ezer szerencse, hogy épp nem volt ott senki. Mindenesetre ezt jelnek vettük arra, hogy már nagyon itt az ideje a költözésnek (az biztos, hogy mi már nagyon mennénk, de ezek szerint a lakás is szabadulna már tőlünk). 

A gyerekek meg voltak őrülve, és nem voltak hajlandóak reggelizni. Egyszerre kellett volna a két gyereket két külön helyre vinnem - a Nagyot a logopédushoz, a Kicsit a pszichológushoz. Ezek azok az alkalmak, amikor bármennyire is gondosan szervezem a programot, nem tudok egyszerre két helyen jelen lenni. Első körben nyilván a férjemet kértem, hogy segítsem be, de neki hiperfontos értekezlete volt, ami pont ugyanakkor kezdődött, mint a Nagy logopédusa. Próbáltam valamelyik időpontot átrakatni, de egyiket se lehetett. Lemondani nem akartam, segítséget kevesebb mint egy órára reggel 9:30-kor nem találok, még pénzért se. 

Végül a férjem átszervezte a meetingjét, de ilyenkor a következő prédikációkat hallgathatom meg tőle: 

A) ezt ő már tényleg nem teheti meg, ki fogják rúgni, ha folyton ellóg és nincs bent időben/nincs bent a meetingen 

B) nem hiányozhat ennyit, mert akkor nem jövünk ki a hónap végén

C) tiszta fölösleges a gyerekeket ennyi helyre járatni, nincs nekik semmi bajuk, csak beképzelem 

D) bezzeg, ha Magyarországon élnénk, volna segítségünk (ami természetesen csak részben igaz). A fentiek opcionálisan variálhatóak is egymással, attól függ, épp milyen kedve van. Persze végül mindig kötélnek áll, de nem szeretem, hogy úgy tesz, mintha szívességet tenne ilyenkor. 

10:15-kor aztán döbbenten szembesültünk vele (pont egyszerre értünk az oviba), hogy lemondták a gyerekek aznapi ebédjét, mert azt hitték, nem jönnek, és így nem tudnak bent ebédelni. Ezer szerencse, hogy a betegszabi miatt amúgy is otthon voltam, így tudtam értük menni délre, és itthon gyors ebédet ütöttem össze. Nagyon élvezték, hogy kivételesen itthon ehetnek, utána egy óriási színezőn kezdtünk dolgozni (az ebédszünet két óra hosszan tart), majd kettőkor visszavittem őket. Így azonban kettétört a napom, és nem tudtam rendbe szedni a lakást kedves családom tiszteletére (hozzánk jönnek ugyanis, és innen utazunk közösen tovább). Szóval rohamtempóban takarítottam, húztam az ágyneműket, vasaltam a száraz ruhát, pakoltam a konyhát és még folytathatnám. De szerencsére sikerült majdnem mindent időben befejeznem - viszont este tízre a derekam teljesen beállt. 

Tudom, hogy nem lett volna szabad, de túlhajtottam magam - aminek másnap délelőtt meg is lett a böjtje, mert megint jöttek, ugyanazok a görcsök. Ezeket a sorokat egyébként már a repülőtérről írom, ahova szerencsésen eljutottunk mind a tízen, és már a becsekkolásra várunk. Kívánjatok nekünk sok napsütést, és egy szuper, stresszmentes hetet!

Shadow

Előzmények:

6. hét: A születésnapomon teszteltem pozitívat
Most, muszáj megnéznem! – gondolom, pedig még nem telt el a három perc, de már nem érdekel, úgyhogy dobogó szívvel veszem a kezembe, és emelem a szemem elé.
Tovább>>>

7. hét: A világ legjobb éttermébe vitt a férjem, én meg majdnem az ételre hánytam
Amikor kihozták a desszertet (gyümölcsrizst kértem friss gyümölcssalátával), azt hittem, hogy mindjárt ráokádok a tányérra.
Tovább>>>

8. hét: Jól rámijesztettek az ultrahangon
Megijesztett a szonográfus, amikor a vizsgálat végén azt mondta:  "Látok itt még egy kis sárgatest-aktivitást, van itt egy második petesejt..."
Tovább>>>

9. hét: Miért csak 36-os kismamanadrágot árulnak?
Tapasztalataim alapján a kismamák nagy többsége NEM 34-36-os méret, és főleg nem a terhessége előrehaladtával. Ennek ellenére tényleg egyetlen nagyobb méretet sem találtam.
Tovább>>>

10. hét: Beparáztattak az ultrahangon
„Most már úgy vagyok vele, hogy mindegy, fiú-e vagy lány, csak egészséges legyen!”
Tovább>>>

11. hét: Hívták a szülésznőt, megjelent egy nagydarab férfi
Ami (nekem) eleinte furcsa volt, hogy Franciaországban a szülésznők sokszor férfiak.
Tovább>>>

12. hét: Elütötték a járdán a terhes kismamát
Szánkózás, utcai baleset és orvosi vizsgálatok a 12. héten. A járdán jött belém a rolleres.
Tovább>>>

13. hét: Beszólt a doktornő a súlyom miatt
„Látom, a Madame nem fukarkodott jól tartani magát” - mondta a doktornő, pedig csak három kilót híztam...
Tovább>>>

14. hét: Hiba volt terhesen a másik gyerekemet cipelni
Megfogadtam, hogy többet ilyet nem teszek, mert eléggé ijesztő volt ez az egész.
Tovább>>>