21. hét

Mire ez a naplóbejegyzés megjelenik, már a 19. napunkat nyomjuk a karanténban. Bár az első pár hét nem volt vészes, a 15-16. napra eljutottunk arra a pontra (legalábbis mi ketten, felnőttek), hogy teljesen betompultunk... Az idő egy a végtelenségig nyújtható masszává vált, semminek sincs tétje, minden súlytalanná vált. Az egész olyan, mint egy végtelenül hosszan tartó lebegés... Stand by-ra tettek minket és minden, korábban fontosnak tűnő tevékenységünket is. Ezzel párhuzamosan (vagy épp ezért) egyre nő a motiválatlanságunk - szó szerint semmihez sincs kedvem. Főleg nem a gyerekek tanításához.

Míg a Kicsi óvó nénije által küldött feladatok és mailek világosak, és könnyen megvalósíthatóak vele, a Nagynak az óvó bácsi által küldött videók - bár nagyon mutatósak - egyáltalán nem segítenek érdemben. Nála ezek a feladatok nem arról szólnak, hogy üssük el az időt, amíg tart a karantén, és amíg véget nem ér a nagycsoport. Kőkeményen haladni kéne az anyaggal - olvasás, írás, írott betűk tanulása, hogy elsőbe már úgy menjen, hogy felismeri és beazonosítja a betűket, mindegyiket le tudja írni zsinórírással és össze tudja olvasni őket. Pont ezek azok a részek, amik egész napos gyakorlást igényelnének, több részre elosztva. Ez egy osztályban simán meg is oldható, de egyedül, úgy, hogy nem akarunk egész nap ezzel foglalkozni, nehezen. A napi kötelező köröket azért természetesen megfutjuk, és én megteszem, ami tőlem telik, de minden más a „majd holnap megcsinálom” kategóriába esik. Ráadásul állandóan álmosnak érzem magam - hogy ez a bezártság miatt van-e, vagy amúgy is ebben a szakaszában lennék a terhességnek, már sose derül ki.

Kivirágoztunk
 

Azért még ha a normál tempómnál lassabban és nyögvenyelősebben is - de hétvégén is sikerült haladni a pakolással: átválogattam a gyógyszereket, kiszedtem a lejártakat és leadtuk a patikában. Átpakoltunk egy-két fiókot is, az irodaszereket bedobozoltam. Kiszortíroztuk a gyerekek játékait, egyes darabokat (sportszerek, playmobilok) bedobozoltunk és a szekrény újrarendezése után elsüllyesztettük őket. Így szellősebb lett a gyerekszoba és a játékok között sem gázolunk bokáig. A ruháikat szintén kiszortíroztam - a leharcoltabb, de még jó darabokat félretettem egy nehéz sorsú ismerősnek, a jobbakat a Nagytól a Kicsinek, a Kicsitől meg a Babának passzoltam tovább és légmentesen zárható csomagokba tettem őket. Furcsa volt belegondolni, hogy hamarosan egy másik, ma még ismeretlen kisfiú fogja ezeket hordani... Közben titkon azért motoszkált bennem, hátha nagy meglepetés ér majd a hétfői ultrahangon, és fölöslegesen rakosgatom el őket, de aztán el is hessegettem ezt a gondolatot. 

Férjem a teraszon szorgoskodott: vett a boltban virágokat, és felfrissítette velük a terasz dekorációját (nagyon szeret kertészkedni, de most már évek óta csak a teraszon élheti ki magát). Nekem is hozott meglepetésként két csokor rózsát - egyet vörös, egyet barack színben és a kettőt összekeverve gyönyörű szép dekorunk lett a nappaliban, azóta is öröm ránézni! Azt mondta, hogy a két csokor összesen két euróba került leértékelve - úgy tűnik, a virág is azok közé a termékek közé került, amiknek a karantén alatt nincs keletje, ezért kiárusítják. És hogy mennyire ismer, az abból is látszik, hogy csak nekem hozott egy adag friss zöldhagymát is, hagy érezzem a tavasz öö „lehelletét”. Mert az már erősen itt van - az ablakból kinézve nárciszokat, aranyesőt és fehér kis bogyós virágos bokrokat látni... Kár, hogy csak fentről nézhetem őket.

Stresszlevezetésnek pedig bevezettük a mindennapi táncot - a fiúk kedvence egyelőre a nagysikerű klasszikus, a „Repül a bálna”, amire körbe-körbe rohangásznak, én pedig a The Hives Hate to say I told you so című számát teszem be, ha már nagyon elegem van. Sokat segít.

Végre megint babamozi!
 

Hétfőn reggel aztán elindultunk a várva-várt kórházi vizitre. Egész hétvégén ez volt az egyetlen dolog, ami motivált - hogy hamarosan újra láthatom a Legkisebbet. 

Bár mehettem volna egyedül is kocsival, végül úgy döntöttünk, hogy négyesben megyünk, hadd mozduljanak ki a gyerekek is egy kicsit. Nagyon fel voltak dobva, pedig mondtuk nekik, hogy csak egy rövid útra megyünk. Mivel már több mint két hete nem voltam a lakásunktól messzebb, mint 500 méter, érdeklődve néztem az ablakból az ismerős környéket, a megszokott utcákat. Furcsán üres a város - bár lézengtek emberek az utcán, de a legtöbb üzlet totál zárva volt, lehúzott redőnyök mindenütt. A patikában a pénztáros maszkban, az utcán is többen hordták. Az egyetlen fix pont, ami nem változott, az utcasarkon üldögélő idős hajléktalan volt. Az egész olyan volt, mint valami katasztrófafilm díszlete.

A kb. tízperces út után engem kitettek a kórház előtt, a fiúk meg az apjukkal a kórházi parkoló felé mentek (a terv az volt, hogy a mellette lévő erdős sávon futkároznak majd kicsit, amíg én bent vagyok). Alaposan felszerelkeztem - a kezemen latex gumikesztyű, maszkom ugyan nincs, de sál az arcom előtt. A kórházban mindenkin maszk volt, de más óvintézkedésnek nyomát se láttam, beteg alig-alig járt. Először a vérvételes helyiségbe mentem - direkt ezért is érkeztünk egy órával az időpontom előtt, mert nem tudtuk, sokan lesznek-e. Egyetlen ember sem volt, hátraballagva rögtön hívtak is be. Levették a vért a toxoplazmához, majd mondták, hogy itt a pohár a vizelethez. Ezzel kicsit megszenvedtem, de 9:55-re már így is a második emelet felé tartottam - útközben elhaladtam egy nagy kék ajtó előtt, amin a vészjósló COVID-19 ZÓNA felirat díszelgett. 

Az időpontom csak 10:30-ra szólt, de mivel senki nem volt előttem, 10 órakor már szólítottak is be - ugyanaz a madárcsontú, alacsony kis doktornő volt, aki a múltkor is vizsgált. Végignéztük a papírjaimat, kérdezte, van-e panaszom, érzem-e a babát, aztán már feküdhettem is fel az ágyra. Megkérdeztem, bánná-e, ha készítenék egy videót a vizsgálatról, mert a férjem nagyon szeretett volna részt venni, de sajnos valakinek a gyerekekre is vigyáznia kell, úgyhogy csak a videóval vigasztalódhat. Nem tiltakozott, ezért kimerítő felvételt készítettem a leendő apukának (aki aztán otthon párás szemmel nézte végig a konyhaasztalnál ülve, a pulóvere ujjával többször is gyanúsan a szemét dörzsölgetve az ő Legkisebbjét.) 

Szerencsére a doktornő mindent rendben talált, a szervek és a méretek is rendben vannak (517 gramm és 25 cm lett a verdikt). Kérdezte, hogy akarom-e tudni a nemét - mondtam, hogy persze... és hát kételynek, reménykedésnek többé semmi helye, mert ez a baba bizony FIÚ. Most már nem voltam csalódott, mint az első alkalommal, csak a Nagyot sajnáltam, hogy tényleg nem lesz hugicája. 

És nem kell tovább titkolni, elmondtuk a fiúknak is
 

Mindennel együtt 40 percet töltöttem bent, addig a fiúk tényleg az erdő szélén szaladgáltak. Hazatérve aztán leültettük őket, és végre nekik is elmondtuk a Nagy Hírt. A távol lévő családtagok kedvéért videót is csináltunk a nagy pillanatról, úgyhogy most visszanézve, szó szerint tolmácsolhatom a jelenetet: 

Én: Fiúk, tudjátok, hogy miért voltunk ma a kórházban? Anyát megvizsgálta a doktor néni, mert egy kicsit nagy a hasa mostanában. Biztos észrevettétek ti is.

(Nagy: - Igen).

- És tudjátok mit mondott, mi van benne?

(Nagy: Mi?)

- Kisbaba van benne! 

Egy másodperces néma csönd után mindketten egy halk "ÁÁÁÁ"-val és a legőszintébb, szívből fakadó, gödröcskés mosolyukkal reagálták le a dolgot. Az öklüket mindketten a szájuk elé emelték zavarukban, de annyira örültek neki, hogy azt nem is lehet írásban visszaadni... Iszonyatosan édesek voltak. Végül a Kicsi volt az, aki elsőként odafutott hozzám, és magától átölelte a hasamat, de a Nagy is csak egy másodperccel lemaradva követte óriási „EGY LÁÁÁÁNY” csatakiáltással. 

- Nem lány, kis szívem, a doktor néni azt mondta, hogy kisfiú! - amire egy enyhén csalódott „óóó” volt a válasz. A Kicsi viszont nagyon örült a hírnek, rögtön felderült az arca. 

- Úgy fogom hívni, hogy Janka! - közölte ezután a Nagy.

- Akkor is, ha kisfiú? - kérdezte tőle a férjem. A kreatív névadásnak azonban ezzel nem volt vége... aznap a Nagy még ajánlotta a Minyon, illetve a Gru neveket is. A Kicsi a nagypapája nevét favorizálta, szerinte úgy kéne hívni, mint a papát. Ezután megmutattam nekik az ultrahangon készült képeket, és elmagyaráztuk, hogy a baba még bent van a pocakomban, azért olyan sötétek a képek. Szétnevették magukat rajta, mikor az egyik képen az apjuk megmutatta, hol van a kistesó kukija.

Azóta vége-hossza nincs a babás játékoknak. Sokat simogatják a hasamat, hallgatóznak a fülüket odatapasztva, szoktak beszélni, kívánni vagy üzenni neki, megölelni, néha puszit adni. Az orvosos táskájukkal érkezve felváltva vizsgálnak, a Nagy a hasamat is felvágta, hogy megszülethessen. Este, mikor a fogmosás-pisi köröket futottuk már, a Kicsi szólt, hogy ő szeretne elköszönni a Babától is. Mondtam, hogy simogassa meg a hasamat, mert a Baba most már alszik bent. Erre a Kicsi:

- De akkor ő nem is mos fogat?

Mondtam neki, hogy nem, mert a kisbabáknak még nincs foga. Ez elgondolkoztatta, de csak addig, míg a Nagy fogát elkezdtem mosni, mert rögtön utána jött a következő kérdés:

- És akkor pizsamát sem vesz? 

Úgy érzem, van némi kavarodás még ebben a témában, mert azt is reklamálták, hogy miért nem született még meg. Bár mondtuk nekik, hogy csak nyáron, a Nagy szülinapja előtt egy kicsivel fog megszületni a Baba, de a Kicsi valamiért mégis azt hitte, hogy estére, legkésőbb másnapra már meg is születik. Tegnap este a Nagy már így köszönt el tőle:

- Ha majd megnősz, én meg öreg leszek, adok majd neked sok-sok csokit, meg nyalókát meg csokifagyit, és reggel, ha felébredsz, olvasok majd neked a könyvből. Meg este is, mikor elalszol.

Sokat kérdeznek is róla, a múltkor például azt, hogy eszik a Baba, ha a hasamban van. Próbáltam nekik elmagyarázni, aztán bevillant a Nicsak, ki beszél azon jelenete, ahol a baba megrángatja a köldözsinórt, és szól, hogy kér egy kis almalét. Gondoltam, megmutatom nekik is, hátha így jobban értik. Sikerült is megtalálnom a filmet, és elámulva nézték azt a jelenetsort, sőt, annyira megtetszett nekik, hogy az egész filmet végig kellett nézni. Féltem, hogy lesz benne olyan rész, ami nem gyereknek való, úgyhogy végignéztem velük - a terheshormonok dolgoznak, mert még meg is könnyeztem néhol.

Ijesztő keményedés
 

Terhesfronton amúgy sok új hír nincs. A mérleg szerint már 66,4 kg-nál tartok, ami a terhességi BMI kalkulátor szerint a súlyomhoz képest a görbe teteje - de a „még belefér” kategória.

Egyik este filmet néztünk a férjemmel, amikor éreztem, hogy fáj a derekam. Furcsa volt, mert aznap nem dolgoztam agyon magam, és már legalább fél órája fekve voltam. Aztán fájdalmas keményedéseket kezdtem érezni a hasam aljában... Eléggé ráparáztam. Közben eszembe jutott, hogy mikor a Nagyot vártam, ugyanezeket éreztem, volt, hogy naponta, és már a 14. héttől, folyamatosan. Mindig megijedtem, hogy koraszülés, aztán hál'istennek soha nem történt semmi, sőt, még túl is hordtam a végén. Ez egy kicsit megnyugtatott, de még másfél-két órán át tartott, mire elmúltak a keményedések. 

Shadow

Előzmények:

6. hét: A születésnapomon teszteltem pozitívat
Most, muszáj megnéznem! – gondolom, pedig még nem telt el a három perc, de már nem érdekel, úgyhogy dobogó szívvel veszem a kezembe, és emelem a szemem elé.
Tovább>>>

7. hét: A világ legjobb éttermébe vitt a férjem, én meg majdnem az ételre hánytam
Amikor kihozták a desszertet (gyümölcsrizst kértem friss gyümölcssalátával), azt hittem, hogy mindjárt ráokádok a tányérra.
Tovább>>>

8. hét: Jól rámijesztettek az ultrahangon
Megijesztett a szonográfus, amikor a vizsgálat végén azt mondta:  "Látok itt még egy kis sárgatest-aktivitást, van itt egy második petesejt..."
Tovább>>>

9. hét: Miért csak 36-os kismamanadrágot árulnak?
Tapasztalataim alapján a kismamák nagy többsége NEM 34-36-os méret, és főleg nem a terhessége előrehaladtával. Ennek ellenére tényleg egyetlen nagyobb méretet sem találtam.
Tovább>>>

10. hét: Beparáztattak az ultrahangon
„Most már úgy vagyok vele, hogy mindegy, fiú-e vagy lány, csak egészséges legyen!”
Tovább>>>

11. hét: Hívták a szülésznőt, megjelent egy nagydarab férfi
Ami (nekem) eleinte furcsa volt, hogy Franciaországban a szülésznők sokszor férfiak.
Tovább>>>

12. hét: Elütötték a járdán a terhes kismamát
Szánkózás, utcai baleset és orvosi vizsgálatok a 12. héten. A járdán jött belém a rolleres.
Tovább>>>

13. hét: Beszólt a doktornő a súlyom miatt
„Látom, a Madame nem fukarkodott jól tartani magát” - mondta a doktornő, pedig csak három kilót híztam...
Tovább>>>

14. hét: Hiba volt terhesen a másik gyerekemet cipelni
Megfogadtam, hogy többet ilyet nem teszek, mert eléggé ijesztő volt ez az egész.
Tovább>>>

15. hét: Terhes vagy? Hát harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?
A főnököm egy roppant vicces fickó és az első reakciója ez volt a hírre:  „Nahát, az első két alkalomból nem tanultál, harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?”
Tovább>>>

16. hét: Naná, hogy a nyaralás alatt lett beteg a gyerek!
A repülés és a hotelbe jutás szerencsére már simán zajlott, majd jött a második – nem várt – fordulat: a Nagy éjszaka belázasodott.
Tovább>>>

17. hét: Nem fogadhatsz orvost a szüléshez, de hálapénz sincs
Kórházat lehet választani, és ott ahhoz kerülsz, aki épp ott van. Így aztán rögtön kiküszöbölődik a kell-e hálapénz és fogadjak-e szülésznőt/orvost kérdéskör is.
Tovább>>>

18. hét: Gáz, hogy terhesen nincs kedvem a szexhez?
Még mindig semmi kedvem a dologhoz - az a filmekben látott „a terhes nő majd lekaparja a falat” érzés egyáltalán nincs meg bennem.
Tovább>>>

19. hét: Karantén: nem tudom, hogy fogjuk tudni kibírni
Terhesen, két kisgyerekkel, Franciaországban. Még csak néhány napja tart a karantén, fogalmam nincs, hogy fogjuk kibírni.
Tovább>>>

20. hét: Összezárva a család: azt hittem, állandóan veszekedni fogunk...
Meg is beszéltük a férjemmel egyik este, hogy mindketten azt hittük, rengeteget fogunk veszekedni, ehhez képest meg még az átlagosnál is kevesebb köztünk a vita.
Tovább>>>