18. hét 

Ismét eltelt egy hét apró-cseprő dolgokkal. Bár vizsgálat megint nem volt, viszont most már időnként egyre erőteljesebben érzem a benti „mozgolódást”, úgyhogy nem izgulok. A baba egyelőre tartja az eddigi ritmusát - este 9-10 körül szoktam érezni, hogy mocorog - bár a múltkor lebukott, mert éjszaka nem bírtam aludni, és hajnali 2-3 között éreztem, hogy óriási zsírégető tornát csapott, hogy csak úgy remegett bele a hasam. Ja, és a végtelennek tűnő irodai órák vége felé is előszeretettel fejezi ki nemtetszését a hosszas ülő póz miatt - mintha csak azt mondaná: „Anya, most már TÉNYLEG elég volt, menjünk már innen haza!”

Terhesnyűgök
 

Hát abból van bőven! Furcsa dolog amúgy, hogy most már hetek óta iszonyatosan kívánom a vörösbort. Nem mintha a terhesség előtt akkora borfogyasztó lettem volna, de hét év francia lét után teljesen magától értetődővé vált, hogy egy-egy különösen fárasztó munkanap, vagy ha a gyerekek az átlagosnál is jobban leszívnak, este a férjemmel kettesben, (de ha a főnököm kikészített, akkor akár egyedül is) elkortyolgassunk egy-egy pohár bort. Persze a terhességgel ennek már régóta vége, és eddig nem is hiányzott igazán, de most valahogy rám tört az a... tudjátok, nem is az ital utáni sóvárgás, hanem az ÍZ utáni. Hogy elmerengjek az esti csöndben a bor felett... Hogy egy kicsit becsípjünk tőle. Volt már ilyen sóvárgásom a második gyerekkel – emlékszem, a nyári hőségben ölni tudtam volna egy pohár hideg sörért - és természetesen nem ihattam egy kortyot sem. Tartok tőle, hogy ez idén nyáron is így lesz - de az biztos, hogy ha a kicsi megszületik, akkor tejszaporítás örve alatt igenis megiszom augusztusban egy-két doboz jól behűtött tejszaporító sört. 

Tejről szólván pedig: az elmúlt hetekben a jobb mellemből elkezdett csöpögni az anyatej. Még februárban mondtam is a bábáknak, akik csak mindentudóan bólogattak, és mondták, hogy hát igen, ez teljesen természetes. Mire rákérdeztem, hogy najó, de már a 14. héten? (őszintén szólva én arra gondoltam, hogy talán túl magas a prolaktin szintem) Mire mondták, hogy igen, és ne aggódjak, nincs semmi bajom. És a dolog azóta se maradt abba - nem zavaró, mivel nem túl sok, alig egy-két csepp, úgyhogy még melltartóbetét sem kell miatta, de este mindig látom, hogy megint ott van.

Esküvőre készülünk
 

A hétvégén sok dolgunk volt, de a legfontosabb mind közül, hogy videót kellett készítenünk egy nagyon régi barátnőnk közeli esküvőjére, amit áprilisban tartanak majd, és a meghívott barátok az alkalomra egy egészen különleges videót készítenek az ifjú párnak. Hogy ne kelljen túl sokat magyarázni, ideteszek egy példát: 

A menyasszony tesója mindenkit arra kért, hogy az összegyűrt papírgalacsinokra azt írja rá, mi a boldog házasság titka aka „jótanácsok a házassághoz” stílusban. Férjemmel sokáig gondolkoztunk rajta (najó, főleg én), hogy mit is írhatnánk....türelem? elfogadás? kompromisszumkészség? bizalom? Mind igaz, de annyira elcsépeltek... Végül azt találtuk ki, hogy két videót készítünk: az egyiken kettesben vagyunk és a papírunkra csak annyit írunk: „sok nevetés” és bolondul vigyorgunk rajta. A másikat a fiúkkal csináltuk, ők két papírt kaptak a kezükbe (hogy még véletlenül se legyen veszekedés, ki bontja ki!) és a következőt írtuk rájuk: „Három fiú” - majd az utolsó pillanatban én is odaugrottam és mögéjük állva az egyre tekintélyesebb pocakomra mutattam. Őszintén kíváncsi vagyok, mit hoznak ki majd mindebből a videóban.

Semmi kedvem a szexhez
 

Tudom, hogy ez egy érzékeny, sokak számára tabu téma, de már régóta gondolkozom rajta, hogy egyszer erről is írok, sőt, az első trimeszterben már majdnem meg is tettem, csak aztán idő hiányában elmaradt. Akkor ugyanis (ha emlékeztek rá), szinte 0-24 durva hányingerem és émelygésem volt. Talán nem meglepő, hogy ennek fényében egy halvány gondolat erejéig se foglalkoztam a kérdéssel, mert örültem, hogy élek, és hogy nem hányom le a férjemet. Nem mondom, hogy túl boldog volt tőle, de elfogadta. Ámde most már a hányingernek egy ideje vége van, viszont nekem még mindig semmi kedvem a dologhoz - az a filmekben látott „a terhes nő majd lekaparja a falat” érzés egyáltalán nincs meg bennem. Sőt. Egy porcikám se kívánja mostanában az intimitást. 

Gondolkoztam rajta, hogy miért van ez így, és több okot is találtam... Egyrészt egyáltalán nem érzem magam vonzónak. A melleim túl nagyok és fájnak, a hasam egyre jobban domborodik, a fenekemen és a combjaimon egyre csak nő a háj. Úgyhogy csábító és titokzatos szirén helyett inkább lepukkant és kövér tramplinak érzem magam, ez pedig már alapból elveszi az (egyébként teljesen normális) önbizalmamat. Aztán ehhez jön a fáradtság... Napközben ezerrel pörgök minden fronton, úgyhogy a legtöbb este már kilenc után húz az ágy, és annyira fáradt vagyok, hogy ezt az egészet csupán felesleges és ennélfogva kihagyható nyűgnek érzem. Lehet, ha egész nap otthon unatkoznék, akkor nem így lenne, és alig várnám, hogy a férjem hazaérjen, de a munka-költözés-szervezés-gyerekekért rohanás-iskolaelőkészítés-ésatöbbi sürgős ügy totál leszív, és a nap végére csak egyetlen vágyam van: hogy mindenki hagyjon békén és a szoptatóspárnámat magamhoz ölelve alhassak. 

Harmadrészt ha nagyon őszinte akarok lenni: nem kívánom az érintést. Ahogy haladok előre az időben, valahogy egyre inkább befelé fordulok. Tudom, hogy a szülés még messze van, és akkor szokott ez a „ne is érjetek hozzám” érzés eljönni, de én már most is inkább úgy érzem, hogy a nagyvilágon belül egy saját kis buborékban létezem, ahova csak én és a baba férünk be, és ez annyira intim dolog, hogy egy harmadik személynek már nincs hely. Végül pedig fizikailag sem okoz semmilyen örömöt a dolog... Valahogy pont úgy fekszik a gyerek, hogy nagyon mélyen van, bikinivonal tájékban, és ez zavar. Egy szónak is száz a vége: egy porcikám se kívánja a dolgot - amit a férjem nyilván sérelmez. Mint a múltkor kifejtette: ő nem hiszi el, hogy ez normális, szerinte a legtöbb nő nem ilyen a terhesség alatt. Úgyhogy anélkül, hogy bárki is kiteregetné a magánéletét, kérlek mondjátok meg: tényleg én vagyok rosszul bekötve? Vagy másokkal is így van abban a bizonyos kilenc hónapban, csak épp senki nem beszél róla, mert magánügynek tartja? Őszintén kíváncsi vagyok. Gyanítom amúgy, hogy nem én járok egyedül ebben a cipőben, egy barátnőmmel való beszélgetés során ugyanis felvetettem a témát (szerinted írhatok-e róla stílusban) és hasonló tapasztalatokról számolt be. 

Majdnem elájultam a buszmegállóban
 

Egyik nap munka előtt sikerült eljutnom a gyógyszertárba, és a múltkori jótanácsoknak köszönhetően beszereztem először is vasszirupot a fáradtságra, majd végignézve a bolt vagy harmincféle terhességi csíkra való olaját, választottam egyet, ami jónak tűnt. Ma fogom kipróbálni, remélem, tényleg használ. A gyógyszertári vizitet véletlenül sikerült a hét legmelegebb napjára időzíteni - húsz fok volt, én meg télikabátban, pakkokkal megpakolva álldogáltam a buszra várva a megállóban (szék nem volt, csak a földbe szúrt tábla). Elkövettem azt a hibát, hogy reggel, a városba induláskor csak egy banánt ettem és egy szem csokis kekszet, úgyhogy délre már halálosan éhes voltam. Mindez kombinálva a meleggel és a sok cekkerrel teljesen levitte a vérnyomásomat? Vércukromat? Mindenesetre azt hittem, mindjárt elájulok... Nagyon rosszul voltam. 

Általában mindig van a táskámba betéve két szem keksz, puffasztott rizs vagy valami, de most hiába túrtam végig, semmi sem volt benne. Úgyhogy nekiálltam végignézni az utcában lévő boltokat a busztábla mellől - hiszen ez a boulangerie-k országa! - és bár a város hemzseg a pékségektől, furcsamód ameddig csak elláttam, most egyetlen darab boltot, szendvicsezőt, pékséget nem találtam. Már az összeesés határán álltam, amikor még egy néni is megtalált, és az idősekre oly jellemző módon nekiállt beszélgetni a megállóban. Szerencsére ebben a pillanatban felleltem a táskámban egy kis kocka csokoládét, amit valahol kávéhoz kaptam, és így sikerült életet vernem magamba, míg meg nem jött a busz - de megfogadtam, hogy többet ilyet nem teszek, mert el is ájulhattam volna. A buszon ülve elolvastam Katz naplóját – mondhatom, igazán átéreztem az éhségről írt sorait!

Támad a koronavírus
 

És végül, az egész hetet meghatározó történés: a koronavírus. Azt hiszem, nem kell különösebben összefoglalnom, hogy áll a helyzet: bár sok jelét mi még nem tapasztaljuk, de a statisztika szerint nem jól. A férjem munkahelyén már múlt héten elkezdtek a válsághelyzetre készülni és tervet kovácsolni, hogyan tudnak az emberek távmunkában dolgozni. Ő annyira ráparázott, hogy tegnap a boltban feltankolt kézfertőtlenítőből, fertőtlenítő kendőből, szappanból. Az én cégemnél viszont az óvintézkedések kimerültek abban, hogy kitámasztották az ajtókat, nehogy meg kelljen fogni a kilincseket, és kiraktak egy tájékoztatót a mosdókba a helyes kézmosásról. Vészterv arra, hogy mi lesz, ha bezárnak az iskolák, eddig még nem került elém... Pedig ma este valószínűleg bejelentik az óvodák és iskolák bezárását is. Ebben az esetben pedig itthon kell maradnom velük. Kis szerencsével pénteken még tudnak menni oviba, de jövő héten szinte biztosan nem. Hogy mi lesz akkor, azt még senki sem tudja... Jelenleg teljes a fejetlenség. Drukkoljatok, hogy mégse legyen szükség karanténra... mert bármennyire is szeretem a gyerekeimet, fogalmam sincs, mivel fogom tudni őket két teljes héten keresztül lefoglalni a karantén idejére... úgyhogy minden ötletet szívesen fogadok! 

Shadow

Előzmények:

6. hét: A születésnapomon teszteltem pozitívat
Most, muszáj megnéznem! – gondolom, pedig még nem telt el a három perc, de már nem érdekel, úgyhogy dobogó szívvel veszem a kezembe, és emelem a szemem elé.
Tovább>>>

7. hét: A világ legjobb éttermébe vitt a férjem, én meg majdnem az ételre hánytam
Amikor kihozták a desszertet (gyümölcsrizst kértem friss gyümölcssalátával), azt hittem, hogy mindjárt ráokádok a tányérra.
Tovább>>>

8. hét: Jól rámijesztettek az ultrahangon
Megijesztett a szonográfus, amikor a vizsgálat végén azt mondta:  "Látok itt még egy kis sárgatest-aktivitást, van itt egy második petesejt..."
Tovább>>>

9. hét: Miért csak 36-os kismamanadrágot árulnak?
Tapasztalataim alapján a kismamák nagy többsége NEM 34-36-os méret, és főleg nem a terhessége előrehaladtával. Ennek ellenére tényleg egyetlen nagyobb méretet sem találtam.
Tovább>>>

10. hét: Beparáztattak az ultrahangon
„Most már úgy vagyok vele, hogy mindegy, fiú-e vagy lány, csak egészséges legyen!”
Tovább>>>

11. hét: Hívták a szülésznőt, megjelent egy nagydarab férfi
Ami (nekem) eleinte furcsa volt, hogy Franciaországban a szülésznők sokszor férfiak.
Tovább>>>

12. hét: Elütötték a járdán a terhes kismamát
Szánkózás, utcai baleset és orvosi vizsgálatok a 12. héten. A járdán jött belém a rolleres.
Tovább>>>

13. hét: Beszólt a doktornő a súlyom miatt
„Látom, a Madame nem fukarkodott jól tartani magát” - mondta a doktornő, pedig csak három kilót híztam...
Tovább>>>

14. hét: Hiba volt terhesen a másik gyerekemet cipelni
Megfogadtam, hogy többet ilyet nem teszek, mert eléggé ijesztő volt ez az egész.
Tovább>>>

15. hét: Terhes vagy? Hát harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?
A főnököm egy roppant vicces fickó és az első reakciója ez volt a hírre:  „Nahát, az első két alkalomból nem tanultál, harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?”
Tovább>>>

16. hét: Naná, hogy a nyaralás alatt lett beteg a gyerek!
A repülés és a hotelbe jutás szerencsére már simán zajlott, majd jött a második – nem várt – fordulat: a Nagy éjszaka belázasodott.
Tovább>>>

17. hét: Nem fogadhatsz orvost a szüléshez, de hálapénz sincs
Kórházat lehet választani, és ott ahhoz kerülsz, aki épp ott van. Így aztán rögtön kiküszöbölődik a kell-e hálapénz és fogadjak-e szülésznőt/orvost kérdéskör is.
Tovább>>>