9. hét

Csütörtök este a francia elnök bejelentette, hogy bezárják az iskolákat, óvodákat. A férjemmel élőben néztük a beszédet. Sejtettük már egy ideje, hogy ez lesz, de mégis, amikor kimondta az ítéletet, egészen hihetetlennek és utópisztikusnak tűnt az egész. A férjem még mondta is, hogy nagy idők tanúi vagyunk most, és kicsit tényleg olyan volt, mint mikor az amerikai katasztrófafilmekben bejelenti az elnök, hogy nagy veszéllyel nézünk szembe, mert jön a világvége.

Fejetlenség, káosz mindenütt

A péntek mindenkinek egy katasztrófa volt. Mivel még soha senki nem volt ilyen helyzetben, senki se tudta, mit kéne tennie - ez a cégemet is érintette, mivel délután 3-kor még nem tudták megmondani, mi lesz a jövő héten. Én a magam részéről a töméntelen napi munka után még elrohantam a gyerekeknek rendelt fa építőkockákért meg magamnak egy terhespólóért, mert gondoltam, hogy két gyerekkel ugyanezt a mutatványt sokkal nehezebb lesz abszolválni, és a fertőzésveszélynek sem akartam kitenni őket. A dobozt otthon letéve rohantam értük - az iskolában is fejetlenség volt, gyűjtötték az anyukák emailcímeit, hogy majd tudják hova küldeni a „tananyagot”. A férjem késő estig bent maradt, hogy megoldják a cég alkalmazottainak távoli hozzáférését. Szóval nem volt egy leányálom. 

Estére legalább az kiderült, hogy engem a cégem a terhesség miatt különösen veszélyeztetett személyként tart számon a jelen helyzetben, vagyis kérhetek betegszabadságot a következő periódusra. A gyerekek intézménybezárása miatt a felügyeletet megoldani nem tudó munkatársakat is betegszabira írták ki - vagy választhatták a távmunkát. Ez utóbbi, megmondom őszintén nekem nem járható út, mert a távmunkában dolgozó férjem és a két fiam mellett érdemi munkát végezni esélytelen - csak akkor vehetem magam elé a gépemet, ha a gyerekek alszanak, az viszont nem vág össze a beosztásommal. Úgyhogy a duplán kijáró betegszabit választottam.

Annál is inkább, mert senki sem tudja még, milyen hatással van a betegség a terhesekre. Itt van róla egy egész jó összefoglaló, a szoptatós anyákra is kitérnek, ajánlom mindenkinek végigolvasni, akit érint.

A hétvége amúgy egy rémálom volt, a gyerekek teljesen meg voltak kergülve – gondolom, ők is érezték, hogy valami nincs a helyén, pedig a szombat-vasárnap még a normál kerékvágásban telt. Délután elvittük őket lovagolni (kiscsoportos foglalkozás, a lovak miatt nyilván távol egymástól), az ottani szülők is sápítoztak, és egyesek mesélték, hogy micsoda jelenetek mentek péntek este a nagyáruházakban, hogy ölték egymást az emberek a száraztésztáért. Mi szerencsére nem mentünk sehova se pénteken, se szombaton vásárolni, mert a férjem véletlenül épp szerdán este tartott nagybevásárlást, így volt mindenünk. A lamentálást is egy székről, vagy három méterre tőlük, a napon üldögélve hallgattam fél füllel csupán, mert nem volt kedvem részt venni az általános pánikolásban. 

Utána még elmentünk megnézni, hogy áll a jövendő házunk (jól, a kertet rendezték épp, valaki meg már költözött is be a szomszéd épületbe) és megfuttattuk a gyerekeket is. Másnap délután szintén elvitte őket a férjem a parkba (a játszótereket addigra már napok óta kerültük), ahol elmondása szerint alig lézengtek az emberek, talán hat-tízet számolt meg azon a nagy szabad területen. Én otthon maradtam, mert nagyon fújt a szél és a migrén is rám tört.

És kezdődik az igazi bezártság...  

Hétfőn aztán megkezdődött az igazi otthonmaradás. Nagyon féltem ettől a naptól, hogy fogom a gyerekeket egész nap szórakoztatni szálegyedül, úgy, hogy nem mehetünk ki, de őszintén mondhatom, egész jól sikerült. A férjem már reggel fél nyolckor elment dolgozni, hogy kioszthasson ötven laptopot ötven munkatársnak, és emiatt nem is jött haza este hatig. A gyerekek segítettek teregetni, olvastunk mesét, színeztünk, puzzle-t raktunk, terítettünk ebédhez, stb. Igaz, főznöm nem kellett aznap, mert maradékokat ettünk, de azért így is éreztem délután négy körül, hogy nem véletlen nem mentem én óvónőnek, mert a fiúk tényleg csak akkor voltak el, ha folyamatosan velük foglalkoztam, különben egyfolytában ment az „Anya, cukkol!” és az „Anya, szólj rá”, meg az összeveszés. Végül fél ötkor elindultunk tenni egy körsétát - ötre volt időpontunk a logopédushoz, de nem szólt semmit, hogy lesz-e foglalkozás vagy sem, és mivel nincs messze, gondoltam, ha nem lesz is, legalább friss levegőt szívunk. 

A rendelő természetesen zárva volt, úgyhogy lementünk a folyópartra sétálni - arra vigyáztam, hogy senkihez ne menjenek közel, de muszáj volt őket kicsit futtatni, mert addigra már teljesen becsavarodtak a bezártságtól. Egy bő háromnegyed óra múlva már itthon is voltunk. Miután a férjem megjött, mondtam neki, hogy leugrok egy kis zöldség-gyümölcsért, mert az kezd kifogyni a szerdai nagybevásárlás óta. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a legközelebbi bolt előtt vagy harmincan álltak sorba. Akkor már gondoltam, hogy ma már nem fogok vásárolni, de azért elmentem a másik nagyobb üzletig - ott még többen álltak kint sorban, kordont is felállítottak nekik (és ekkor még nem is volt karantén!). Visszafordulva elmentem a biobolt előtt, és mivel zöldséget akartam elsősorban, megpróbáltam bemenni. Oda se engedtek be, de kintről is látszott, hogy a zöldségespultot teljesen lefosztották, csak pár csokor zöldhagyma és egy láda zellergumó volt. A három útbaeső pékségből egy teljesen zárva volt, a másik kettő szintén kifosztva. 

Este bejelentették a vesztegzárat - a közvetítést ismét élőben néztük (volna, ha nem fagyott volna le a stream és a fiúk nem ugráltak volna a fejünkön.

„Ezt nem tudom, hogy fogjuk kibírni pia nélkül”

 - mondta a férjem félig komolyan, félig viccesen, mikor bejelentették a legalább 15 napos kötelező karantént. 

Én már szombat este úgy éreztem, hogy sürgősen szükségem van egy pohár, az idegeimet kisimító italra, annyira leszívott az egész helyzet meg a gyerekek, de az állapotomra való tekintettel ez csak egy sóvár gondolat maradt. Ő elvileg megtehetné, hogy iszik, de épp a húsvét előtti speciális „böjtjét” tartja, ami azt jelenti, hogy negyven napig egy korty alkoholt sem iszik. Ez egyfajta challenge számára, amit évek óta megismétel (nem mintha az év többi szakában egyfolytában inna, de negyven nap önmegtartóztatás azért elég embert próbáló tud lenni, főleg egy karanténban!) Szeretném azt gondolni, hogy részben azért is csinálja, mert velem szolidarít. Izgalmamban végül megettem egy mézes gofrit, úgyhogy én már rájöttem, hogy élek túl: stresszevő leszek.

Másnap már ő is itthon maradt, és a kijárási tilalom előtti utolsó órákat azzal töltöttük, hogy ismét megfuttattuk a gyerekeket a folyóparton. Sokan voltak még így ezzel, nem tűnt úgy, hogy az emberek sietnének haza. Mi azért délre már itthon voltunk, és a délután további részét a teraszon töltöttük. Az idő ugyanis varázslatosan szép, a nap hétágra süt, mindenütt tavasz van, nyílnak a nárciszok, virágoznak a fák, az emberek pólóban sétálnak a napon. Óriási kár, hogy ebben a szuper időben itthon kell ülni, egész nap bezárva. Persze nem mindenki tartja be, és bár tisztára vasárnap érzésem van - az utcán alig járnak, kocsi szinte nulla, csak az utcatakarító gép megy el naponta többször is - de azért folyamatosan járnak. Tartok tőle, hogy előbb-utóbb mi is rákényszerülünk, hogy meglevegőztessük a gyerekeket.

Igazából ez az „egész nap bezárva” érzés a legrosszabb az egészben - meg az, hogy nem tudni, meddig tart. Gondolkoztunk rajta még péntek-szombaton, hogy kiveszünk egy házat vidéken, mondjuk Provence-ban, főleg azért, hogy ha bekövetkezik a legrosszabb, a gyerekeknek legyen tere, ahol izoláltan is futkoshatnak a szabad levegőn, és bele is vágtam a háznézegetésbe. Találtunk is egyet, ami ideálisnak tűnt, de kiderült, hogy valaki más már lefoglalta. Ezután egy másodikat is megpróbáltunk foglalózni, de miután hétfőn visszajeleztek, hogy oké, mégis elbizonytalanodtunk - egyrészt nem lehetett tudni, este mit jelentenek be, másrészt mivel nem ismertük a helyszínt, nem mertünk belevágni, főleg úgy, hogy bizonytalan volt az is, meddig kell ottmaradni. A bejelentés után aztán egyértelmű lett, hogy nem megyünk sehová, úgyhogy maradt a negyedik emelet és a terasz. Hogy jó döntés volt-e, majd az idő megmutatja.

Az viszont már most, a második teljes karantén-nap után látszik, hogy az embereknek ki kell eresztenie a gőzt: este nyolckor ugyanis mindenki kiáll az ablakba és óriási kiabálásba-bravózásba kezd - így éltetik az egészségügyis dolgozókat és ismerik el a munkájukat (legalábbis ez az apropó, de tartok tőle, hogy inkább a feszkót vezetik így le). A gyerekek is kint vannak és sikítoznak a nagyokkal együtt - ez az egész pedig olyan félelmetes hangzavart csinál, hogy az első alkalommal a baba a hasamban akkorát rúgott, mintha most azonnal ki akarna törni. Én épp füldugóval a fülemben próbáltam relaxálni, úgyhogy alig valamit hallottam a zajongásból, de ő ezek szerint mindent - és furcsa módon engem is elöntött az adrenalin a ő nagy ijedtsége után. Sokáig simogattam a hasam, míg megnyugodott. Vicces lesz majd neki egyszer elmesélni az egészet, hogy ő is átélte velünk a Nagy Karantént - a pocakomban.

Nem vagyunk betegek (még), csak a migrén ne kínozna

Az egyetlen jó hír ebben a helyzetben, hogy egyikünk se beteg, egy egész kicsit se. A Nagy szülőcsoportjában már megy a pánikkeltés, hogy az óvó bácsi beteg, és senki se tudja, mi a baja. Hivatalos értesítés persze nincs róla. A gyerekeknek csodamód nem folyik az orra, nem köhögnek. Engem is csak egyetlen dolog gyötör, de az borzalmasan: a migrén.

Borzalmas a fájdalom, és az itthoni ricsaj csak rátesz egy lapáttal. Nincs egy zug, ahova nyugiban elvonulhatnék és csend lenne. Az egyetlen „csendkompatibilis” időpont az esti fektetés után van – már ha a felettünk lakó szomszéd is így gondolná, és nem úgy, hogy este nyolckor áll neki fúrni meg szekrényt tologatni. Most már két estét  is úgy toltam végig úgy-ahogy, hogy elveim ellenére csak paracetamollal tudtam elaludni, füldugóval a fülemben, aromaterápiával befújva a szobát, masszázspárnával a vállam alatt. De persze ez se jön be, mert két óra múlva felébredek arra, hogy sajog a fülem a füldugótól és muszáj kivennem.

Aztán a bojler csöpögése miatt nem tudok visszaaludni - csipp-csepp, csipp-csepp hallatszik a tök csendben. Egy jó óra múlva a Nagy jön át és ébreszt fel minket, hogy szomjas. Aztán még egy jó óra telik el, és a Kicsi jelentkezik, ő is szomjas, aztán meg fél. Az apja visszaviszi, én kínomban az átkozott füldugót visszateszem, hogy aludni tudjak - persze nem az igazi, és egyszer csak arra riadok fel, hogy megint ott áll a Kicsi, bepisilt. Akkor a férjem ruhát cserél neki, én meg befektetem magam mellé, és öt perc alatt elalszik, ahogy simogatom az arcocskáját. A férjem kimegy a kanapéra, hogy legalább pár összefüggő órát alhasson - három körül jár. Hat után ébreszt a Kicsi, kérdezi, hol az apja - ekkor még vissza tudom terelni az alvásba, mondván, mindjárt jön, de 7:10kor kérlelhetetlenül felkel(t). Folyik a könny a fáradtságtól a szememből, és bár a fejem nem fáj (még), de már tudom, hogy ma is fog. 

Hát így. Tényleg nem tudom, hogy fogjuk kibírni.

Shadow

Előzmények:

6. hét: A születésnapomon teszteltem pozitívat
Most, muszáj megnéznem! – gondolom, pedig még nem telt el a három perc, de már nem érdekel, úgyhogy dobogó szívvel veszem a kezembe, és emelem a szemem elé.
Tovább>>>

7. hét: A világ legjobb éttermébe vitt a férjem, én meg majdnem az ételre hánytam
Amikor kihozták a desszertet (gyümölcsrizst kértem friss gyümölcssalátával), azt hittem, hogy mindjárt ráokádok a tányérra.
Tovább>>>

8. hét: Jól rámijesztettek az ultrahangon
Megijesztett a szonográfus, amikor a vizsgálat végén azt mondta:  "Látok itt még egy kis sárgatest-aktivitást, van itt egy második petesejt..."
Tovább>>>

9. hét: Miért csak 36-os kismamanadrágot árulnak?
Tapasztalataim alapján a kismamák nagy többsége NEM 34-36-os méret, és főleg nem a terhessége előrehaladtával. Ennek ellenére tényleg egyetlen nagyobb méretet sem találtam.
Tovább>>>

10. hét: Beparáztattak az ultrahangon
„Most már úgy vagyok vele, hogy mindegy, fiú-e vagy lány, csak egészséges legyen!”
Tovább>>>

11. hét: Hívták a szülésznőt, megjelent egy nagydarab férfi
Ami (nekem) eleinte furcsa volt, hogy Franciaországban a szülésznők sokszor férfiak.
Tovább>>>

12. hét: Elütötték a járdán a terhes kismamát
Szánkózás, utcai baleset és orvosi vizsgálatok a 12. héten. A járdán jött belém a rolleres.
Tovább>>>

13. hét: Beszólt a doktornő a súlyom miatt
„Látom, a Madame nem fukarkodott jól tartani magát” - mondta a doktornő, pedig csak három kilót híztam...
Tovább>>>

14. hét: Hiba volt terhesen a másik gyerekemet cipelni
Megfogadtam, hogy többet ilyet nem teszek, mert eléggé ijesztő volt ez az egész.
Tovább>>>

15. hét: Terhes vagy? Hát harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?
A főnököm egy roppant vicces fickó és az első reakciója ez volt a hírre:  „Nahát, az első két alkalomból nem tanultál, harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?”
Tovább>>>

16. hét: Naná, hogy a nyaralás alatt lett beteg a gyerek!
A repülés és a hotelbe jutás szerencsére már simán zajlott, majd jött a második – nem várt – fordulat: a Nagy éjszaka belázasodott.
Tovább>>>

17. hét: Nem fogadhatsz orvost a szüléshez, de hálapénz sincs
Kórházat lehet választani, és ott ahhoz kerülsz, aki épp ott van. Így aztán rögtön kiküszöbölődik a kell-e hálapénz és fogadjak-e szülésznőt/orvost kérdéskör is.
Tovább>>>

18. hét: Gáz, hogy terhesen nincs kedvem a szexhez?
Még mindig semmi kedvem a dologhoz - az a filmekben látott „a terhes nő majd lekaparja a falat” érzés egyáltalán nincs meg bennem.
Tovább>>>