20. hét

Eltelt az első hét a karanténból, sőt, már a 9. napon is túl járunk. Nagyon féltem tőle, hogy fogjuk viselni, de eddig (lekopogom) egész jól. Persze vannak jobb és rosszabb napok, de míg a kezdetekkor az unalomtól jobbra-balra dőlő, nonstop üvöltő gyerekeket és egy idegileg kikészült férjet vízionáltam, eddig még ezek egyike sem valósult meg. Meg is beszéltük a férjemmel egyik este, hogy mindketten azt hittük, rengeteget fogunk veszekedni, ehhez képest meg még az átlagosnál is kevesebb köztünk a vita. Sőt, ő egyenesen odáig merészkedett az első hét végén, hogy kijelentse: neki bejön ez a családi otthonlét. Nincs annyi stresszforrás, nem kell sehova rohanni, ráérünk mindent kitalálni. Az egyetlen rossz ebben a hosszú bezártságban az, hogy 1. nem tudni, mikor lesz vége és 2. emiatt olyan érzésem van, mintha benne ragadtunk volna egy végtelenített vasárnapban. 

Tiltás ide vagy oda, az emberek ugyanis lezseren mászkálnak egész nap a házunk előtti kis utcában. És egyáltalán nem csak a sportolók vagy kutyasétáltatók, vagy bevásárlók. Nincs olyan perc, hogy valaki el ne korzózna az ablak alatt - miközben mi két kisgyerekkel ülünk itt bent. Nagyon bosszantó, annyit mondhatok. Bár a férjem volt kint vásárolni és futni is, de most már kilenc napja, hogy én és a gyerekek a lábunkat se tettük ki a lakásból. Nagyon sajnálom őket, hogy be vannak szorítva ide - ennél sokkal több mozgásra volna szükségük, és semmiféle gyerektorna/jóga, teraszon való rollerezés, trambulinozás vagy bármi más nem pótolja a kiadós futkosást és biciklizést. Ettől függetlenül hősiesen viselik és nem panaszkodnak.

Már csak emiatt is kell valami, ami feldobja az ember napját, amiből erőt lehet meríteni, legyen az egy csokor szép tavaszi virág (én két csokorral szereztem be, egyik a hálónkban van, hogy reggel rögtön azt lássam ébredés után, a másik a nappaliban), vagy egy finom francia csokitorta eperrel (magam készítettem itthon, mert most végre ráérek ilyenekre is - 20 perc alatt megvolt és még melegen tálaltam, osztatlan sikert aratott), vagy hogy el tudtam olvasni 30 oldalt a karácsony óta rám váró könyvemből a napon ülve. Apróságok, de számítanak.

Végre ráérünk olyan dolgokra is, amikre egyébként soha
 

Mostanra egyébként nagyjából kialakult egy (rugalmas) napirend - reggel általában az állapotomra való tekintettel a fiúk hagynak tovább aludni (a hatórás kelés valahogy még mindig nem a kedvencem) míg ők az apukájukkal reggeliznek és mesét néznek. Aztán ha felébredtem én is, nekiállunk az öltözésnek, tisztálkodásnak, majd jön a délelőtti „tanítás”, míg a férjem dolgozik. Mire végezni szokott a délelőtti dolgaival, én elszivárgok ebédet készíteni, ő meg levált. Ebéd után gyorsan elmosogatok, délután játék a fiúknak, a férjem ha úgy van, megint dolgozik, de ha nem, akkor mi, felnőttek pakolunk, vasalunk, rendet rakunk, ami épp akad, sőt, végre elkezdtünk dobozolni is a költözésre! Igaz, azt most még senki se tudja, mikor lesz az eredetileg áprilisra tervezett költözés (ami nagyon demotiváló), de legalább úgy érzem, hogy haladunk valamerre, ha lassan is és van értelme ennek a bezártságnak. 

Mert most aztán nincs kifogás, tényleg van idő olyan dolgokra is, amikre egyébként sosincs. Például: átnéztük az elmúlt hét év hivatalos és egyéb, dossziékban őrizgetett papírjait, és sikerült kb. a felét kiszelektálni (jó sok rajzpapírt tettem félre belőle a fiúknak!). Dossziékba rendeztem a gyerekek ovis-bölcsis rajzait, az emlékeikkel megtöltöttünk egy egész dobozt. Aztán: újrarendeztem a kamrát és étrendet készítettem a következő hétre az ott talált alapanyagok beforgatásával. Azokat a dolgokat, amiket nem fogunk már elhasználni itt, pl. alkoholos italok, dobozba tettem. Kiszanáltunk egy rahedli üres befőttesüveget (de még így is maradt egy egész dobozzal lekvárfőzéshez). Átnéztem a konyhai fiókok egy részét, kidobáltuk belőlük az évek óta gyűjtött „majd jó lesz még valamire” csetreszeket. Elkezdtük gyűjteni az újságpapírt az edények csomagolásához - ma a ritkán használt kristálypoharak, stb. mennek majd a dobozokba. Tervezem a fiúk ruháinak és játékainak kiselejtezését is. Csak azt sajnálom, hogy így a dobozok gyűlnek az egyre kisebb lakásban - de legalább ezt már nem a költözés előtti kapkodásban kell majd végigcsinálni. 

Végül este hat után elkezdünk vacsorát készíteni, fürdetni, stb. és hét-nyolc között fektetés. Utána van még kis szabadidőnk kettesben, vagyis inkább hármasban, a babával. A férjem rászokott, hogy ilyenkor a gyógyszertárban vett krémmel bekenje a hasamat meg a kirepedés-gyanús egyéb részeimet, és ilyenkor szoktunk a Legkisebbről is beszélgetni vagy ráhallgatni a szívhangfigyelővel, ha nem nagyon mozgott aznap. Néha ő is „részt vesz” egy kis aktív rugdosással vagy mozgolódással a társalgásban - most már a férjem is érezte egy-kétszer, és ez nagyon feldobta. Mindketten várjuk már, hogy megszülessen, találgatjuk, hogy milyen lesz. A terheskörlevél szerint, amit kapok, már 26 cm is lehet és akár 360 gramm is - meg is látszik a hasamon, hogy szépen nő. És a karantén alatt csendesen átléptük a félidőt is.

Ez a távtanítás nem nekem való
 

A tanulásnak csak a harmadik napon kezdtünk neki, addig nem volt még kialakulva semmi az ovi részéről, de most már a középső és nagycsoportos tanítók küldik emailben a feladatokat, én meg délelőttönként „órát” tartok. Először a Kicsi feladatait csináljuk meg (mindketten megcsinálják, hogy ne legyen veszekedés és ne kétfelé kelljen magyarázni egyidőben), aztán a Nagyét - bár a Kicsi azt általában nem tudja még megugrani, úgyhogy ő olyankor kap mást, pl. színeznivalót. Persze ő is szeretné azt csinálni, amit a bátyja, úgyhogy sokszor lesz sírás a vége a dolognak, minden erőfeszítésem ellenére is, hogy eltereljem. 

A Nagy a zsinórírást tanulja épp - nagyon jó, hogy pont velem kell ezt gyakorolnia, mivel a franciák másképp kanyarítanak és zsinórírnak, mint a magyarok, a feladatlapot pedig nekem kéne előállítanom a gyakorláshoz. Próbáltam neki pl. az F betűt megtanítani az elsős emlékeimből felrémlő fecske példával ( a fecske ül a villanydróton és lelóg a farka, és ez a madáralak alakul át lassan írott kis f-é), de az egész internetet feltúrva sem találtam meg az adott írásképet (pedig a fejemben határozottan megvan), és miután visszatértem a francia f-hez, ki is derült, hogy totál nem úgy írják, mint mi. Szóval nehézkes ez az ügy. Szerencsére kedden a Kicsi óvó nénije csinált egy csomó fénymásolatot az iskolában a feladatlapokból (a nyomtatónkba még mindig nem érkezett meg a patron), és átadta, azzal elleszünk egy darabig. 

A fiaim amúgy nagyon kreatívak - a Kicsi tananyaga pl. mindig egy mese köré épül, ez most épp Nyúl úrról szól, aki nem szereti a répát, ezért megkérdezi a többi állatot, ők mit esznek - hogy aztán egy váratlan fordulattal a róka, aki nyuszikat eszik, leharapja a kérdező fülét (!). Ezután - a már fületlen - nyúl uraság is belátja, hogy mégiscsak szereti ő azt a répát otthon, biztonságos kuckójában megeszegetni. A Nagy már ismerte a mesét tavalyról, és kitalálta, hogy csináljunk belőle bábelőadást. Így aztán két napunk elment azzal, hogy duplasorozat bábot csináltunk az állatokból (nyilván mindkét fiúnak külön kellett az összes állat), a 16 darab megrajzolt állatot szívószálra meg pálcikára ragasztottuk, ők meg elbábozták az egész mesét. Mondjuk az általam rajzolt majom leginkább egy Moncsicsire hasonlított, és a férjem se remekelt a békarajzolásban, de hálisten ez nem zavarta őket.

Eleinte sokat veszekedtek a „tanítás” után, így 0-24 órás villámhárítóként kellett mellettük állni, hogy ne menjen hárompercenként a „cukkolás”, és aztán a bömbölés, és hiába kértük őket, hogy játsszanak egymással, folyton azt akarták, hogy én vagy a férjem játsszunk velük. De a 8. napra hirtelen csoda történt - végre rájöttek, hogy veszekedés és szülői segítség nélkül is lehet játszani, és (szinte) az egész nap vitamentes, áldott békében telt el. A Nagy irányította a Kicsit, az meg lelkesen követte az utasításokat - és ha valamiért mégsem akart megtenni valamit, a Nagy próbált kompromisszumra jutni vele, nem pedig dühbe gurulni, vagy verekedéssel megtorolni vélt sérelmeit. Annyira büszke voltam rájuk! 

Ezen kívül levágtuk a hajukat itthon - ez általában a férjem feladata, most is ő hajtotta végre. A már igencsak fodrászért kiáltó, csapzott, a játékban beizzadó boglyákból egy csapásra szellős, egycentis nyári frizura lett! A két fiúból meg két golyófejű és nagy szempillájú kis cukiság...

Betegség, aggodalom a karanténban is megtalál
 

Sajnos vannak rossz hírek is. Nagymamám múlt héten tüdőgyulladással kórházba került Magyarországon. Nem koronavírusos, letesztelték kétszer is, de a látogatási tilalom miatt senki nem mehet be hozzá, az állapotáról is csak telefonon lehet érdeklődni. 85 éves, nem kell ragoznom, mitől tart mindenki. A legrosszabb, hogy egyedül van szegény.

Aztán hiába, hogy ennyi ideje nem jártam sehol, valahogy engem is elkapott a betegség. Múlt szerdán kezdett fájni a torkom, két nap múlva már az orrom is be volt dugulva, utána jött a csöpögés, majd most már köhögés is, sokszor rázkódva. Lázam nincs, csak gyenge vagyok, és borzasztóan zavaró az örökös köhögés. Nem hiszem, hogy a koronavírust kaptam el, de attól még rossz, és a férjem is kezdi úgy érezni, hogy nincs jól. A fiúk elkezdtek taknyozni. Emellett már csak viccnek tűnik - pedig a valóságban baromira fájt - hogy egyik este epret ettem film közben, és a film végére úgy felfújt, hogy minden mozdulat fájt, felállni is alig bírtam, nemhogy járni! Még jó, hogy csak az ágyig kellett eljutnom és másnapra elmúlt.

Orvosi ügyek
 

A héten lejár az eddigi „betegszabim” is. Felvettem a kapcsolatot a céggel, hogy megbeszéljük, mi legyen a jövő héttől, fel kell-e vennem a melót távmunkában, vagy sem. A hr-es szerint a terhességre való hivatkozással (mivel rizikócsoportba tartozom a koronavírus szempontjából) írassam ki magam, így tegnap fel is hívtam a háziorvost igazolásért, a titkárnő azonban lepattintott, mondván: a TB oldalán kell kérni a neten terhesigazolást. Ki is kerestem a megfelelő helyet, ám ekkor kiderült, hogy ott csak a 3. trimesztertől adnak ilyet, úgyhogy újra fel kell hívnom a háziorvost. Kíváncsi vagyok, tudok-e szerezni tőle igazolást. 

Hétfőn részt vehettem az első telefonos bábakonzultációmon is - mit ne mondjak, meg tudnám szokni, hogy ilyen legyen a jövőben is. Öt perc alatt végigkérdezett a szülésznő, van-e ilyen és olyan panaszom, érzem-e a baba mozgását, nincs-e gyomorsavam, eligazított egy egyszerű gyógyszerválasztási kérdésben, és már kész is voltunk. Ezért tényleg hülyeség lett volna elmászni a kórházba. Jövő hétfőn viszont a kötelező, 22. heti ultrahang van előirányozva, amire be kell majd mennem, járvány és kijárási tilalom ide vagy oda. Egyrészt tartok tőle, nehogy elkapjak valamit vagy én fertőzzek le másokat, másrészt viszont már nagyon várom, hogy „mozizhassak” kicsit. Talán még igazolást is sikerül kisírnom, ha a háziorvost addig nem sikerül elérnem. És végre 100 százalék bizonyosságot nyerhetek a babám neméről is. Ehhez kapcsolódóan aranyos dolog történt a héten:

Az egyik nap ebéd közben a fiúk szóba hozták a kisbaba témát (még nem mondtuk el nekik a nagy újságot). Az apropó az volt, hogy a Kicsi leszórta az ételt az asztaltól evés közben, mire a férjem elmélkedni kezdett a hogy-eszel-már-mi-lesz-itt-ha-még-egy-kisbaba-is-lesz vonalon.

„Legyen egy kisbaba nyár végére! Kislány!”

 - mondta a Nagy lelkesen, teljesen magától, mire a férjem azt kérdezte, mi lesz, ha nem kislány baba lesz. Ebből egyenesen jött a „hogyan lesz a kisbaba” kérdés. A férjem itt már egyből átpasszolta a kérdést, én pedig az „apa ad egy magocskát anyának” példánál maradtam így első körben. Ezt egy darabig emésztették, majd a Nagy a következő szózatot intézte az apjához:

„Apa, hallottad, amit mondtam? Kislány baba kell!!! Most már megértetted? Olyan magot adj anyának!”

Hát, nem tudom, hogy fogjuk így beadagolni a kisöcsit...

Shadow

Előzmények:

6. hét: A születésnapomon teszteltem pozitívat
Most, muszáj megnéznem! – gondolom, pedig még nem telt el a három perc, de már nem érdekel, úgyhogy dobogó szívvel veszem a kezembe, és emelem a szemem elé.
Tovább>>>

7. hét: A világ legjobb éttermébe vitt a férjem, én meg majdnem az ételre hánytam
Amikor kihozták a desszertet (gyümölcsrizst kértem friss gyümölcssalátával), azt hittem, hogy mindjárt ráokádok a tányérra.
Tovább>>>

8. hét: Jól rámijesztettek az ultrahangon
Megijesztett a szonográfus, amikor a vizsgálat végén azt mondta:  "Látok itt még egy kis sárgatest-aktivitást, van itt egy második petesejt..."
Tovább>>>

9. hét: Miért csak 36-os kismamanadrágot árulnak?
Tapasztalataim alapján a kismamák nagy többsége NEM 34-36-os méret, és főleg nem a terhessége előrehaladtával. Ennek ellenére tényleg egyetlen nagyobb méretet sem találtam.
Tovább>>>

10. hét: Beparáztattak az ultrahangon
„Most már úgy vagyok vele, hogy mindegy, fiú-e vagy lány, csak egészséges legyen!”
Tovább>>>

11. hét: Hívták a szülésznőt, megjelent egy nagydarab férfi
Ami (nekem) eleinte furcsa volt, hogy Franciaországban a szülésznők sokszor férfiak.
Tovább>>>

12. hét: Elütötték a járdán a terhes kismamát
Szánkózás, utcai baleset és orvosi vizsgálatok a 12. héten. A járdán jött belém a rolleres.
Tovább>>>

13. hét: Beszólt a doktornő a súlyom miatt
„Látom, a Madame nem fukarkodott jól tartani magát” - mondta a doktornő, pedig csak három kilót híztam...
Tovább>>>

14. hét: Hiba volt terhesen a másik gyerekemet cipelni
Megfogadtam, hogy többet ilyet nem teszek, mert eléggé ijesztő volt ez az egész.
Tovább>>>

15. hét: Terhes vagy? Hát harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?
A főnököm egy roppant vicces fickó és az első reakciója ez volt a hírre:  „Nahát, az első két alkalomból nem tanultál, harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?”
Tovább>>>

16. hét: Naná, hogy a nyaralás alatt lett beteg a gyerek!
A repülés és a hotelbe jutás szerencsére már simán zajlott, majd jött a második – nem várt – fordulat: a Nagy éjszaka belázasodott.
Tovább>>>

17. hét: Nem fogadhatsz orvost a szüléshez, de hálapénz sincs
Kórházat lehet választani, és ott ahhoz kerülsz, aki épp ott van. Így aztán rögtön kiküszöbölődik a kell-e hálapénz és fogadjak-e szülésznőt/orvost kérdéskör is.
Tovább>>>

18. hét: Gáz, hogy terhesen nincs kedvem a szexhez?
Még mindig semmi kedvem a dologhoz - az a filmekben látott „a terhes nő majd lekaparja a falat” érzés egyáltalán nincs meg bennem.
Tovább>>>

19. hét: Karantén: nem tudom, hogy fogom tudni kibírni
Terhesen, két kisgyerekkel, Franciaországban. Még csak néhány napja tart a karantén, fogalmam nincs, hogy fogjuk kibírni.
Tovább>>>