22. hét
26. napja ülünk a karanténban, és (bár a gyerekek nem nyilvánítottak véleményt, de esküdni mernék rá), hogy most már mindannyiunknak végletesen elege van belőle. Még mielőtt valaki félreértené: nem egymásból van elegünk, sőt - amikor elcsüggednénk, nagy erőt ad, hogy ott vagyunk egymásnak. Egy ölelés a férjemtől vagy a gyerekektől, egy vicces beszólás sokat dob az ember lelkiállapotán. Viszont a fizikai lekorlátoltság és az eseménytelen, egymás után ugyanúgy ismétlődő napok kikészítenek. Én az a típusú ember vagyok, aki szeret mindent előre megtervezni, aztán lehetőség szerint a tervnek (többé-kevésbé) megfelelően véghezvinni a dolgokat. És épp ez az, amit most már hetek óta nem tudok megtenni. Sok történésről épp emiatt nem is tudok beszámolni - a bezártságban lassan telnek a napok, és nem igazán történik semmi. Felkelés-reggeli-öltözés-tanulás-ebédkészítés-evés-csendespihenős időtöltés-tanulás vagy játék, esetleg filmnézés-gyerekek egyórás levegőztetése-vacsoráztatás-fürdetés-alvás. És kezdődik újra elölről - miközben odakint tombol a kora nyár a maga 25 fokjaival és zavartalan napsütésével.
Csak a migrén ne lenne!
Az egyhangú mindennapokat csak a migrénrohamok törik meg - bár korábban is voltak nagyon rossz periódusok, főleg, mióta ez a terhesség elkezdődött, de az elmúlt hetek mindenen túltesznek. Amikor érzem, hogy már megint éles fájdalom hasít a fejembe, és kezdődik elölről, legszívesebben üvöltenék. Hogy a karantén mennyiben tesz hozzá - gyanítom, hogy nagyban, mert egész napos a zsongás, és nincs egy árva zug ebben a szerencsétlen kis lakásban, ahova elvonulhatnék, és ne hallanám legalább öt percig senki hangját - már sosem derül ki, de tény, hogy ezekben a pillanatokban sokszor gondolok arra, mennyire szeretnék egy naaagy francia (vagy bármilyen) kastély úrnője lenni.
Persze nem azért, amiért gyerekkorunkban vágyunk ilyesmire - az én vágyaimban inkább 30-40 üres szoba szerepel, amely elválaszt a családom által produkált mindenféle zaj- és hanghatástól a migrénes rohamok alatt. Lelki szemeimmel már látom is magamat, ahogy elvonulok a Kastély külön szárnyába, ahol áldott csend fogad. Talán nem is igazán a tér, hanem a CSEND hiányzik a legjobban. Ha végre véget ér egy újabb nap, és este nyolckor a gyerekek alszanak, ennélfogva pedig zajt sem csapnak, akkor ugyanis még mindig itt van a felettünk és alattunk lakó szomszéd, a lift, a szellőztető, a háztartási gépek hangja, az utcán beszélgetők, stb. Mit nem adnék egy csendes és kihalt erdei zugért!
Az éjszakák a legrosszabbak... Először alig bírok elaludni a fejfájástól, fájdalomcsillapító ide vagy oda. Aztán kb. másfél-két óra múltán tutira felébreszt valami, bármikor is fekszem le. Még nem sikerült rájönnöm, hogy mi, de ilyenkor - ha már felébredtem - jön egy pisikör (a terhesség elmaradhatatlan kelléke, immár az ötödik hét óta), és utána már extra nehéz visszaaludnom. Vagyis jó esetben egy órán át, rossz esetben tovább forgolódom álmatlanul, sokszor az addig még el nem múlt fejfájással súlyosbítva... Esküszöm, ilyenkor jobb megoldás híján legszívesebben levágnám a fejem. Aztán másnap, mivel nem sikerült kipihennem magam, kezdődik elölről az ördögi kör... Hogy ne csak pusztába kiáltott szó legyen mindez, nekiálltam migrénnaptárat vezetni, és alig várom, hogy a karantén feloldása után elmehessek a migrénes orvosomhoz, mert ezt már tényleg nem bírom tovább.
Anyám addig is konzultált a természetgyógyászával, akinek a tanácsára elkezdtem szőlőmagolajat inni reggelente - igazából bármit bevennék, csak segítsen - bár eddig még sok hatását nem tapasztaltam a dolognak. Az viszont biztos, hogy az örökös fájdalom miatt a szokásosnál ingerlékenyebb vagyok - könnyebben és hamarabb rádörrenek a fiúkra is, vagy pikírt megjegyzéseket teszek, amiket persze nem értenek. Próbálom visszafogni magam, mert utána meg lelkiismeretfurdalásom van, de nehezen megy, amikor mondjuk 8 órája tart már a dörömbölő fejfájás.
Hogy lehet egy karanténban betegségeket elkapni?
Az élet nagy rejtélyeinek egyike és nem is igazán értem, de hiába a lassan egy hónapos elzártság, a család minden tagja beteg lett a héten - és hogy még furcsább legyen a dolog, mindegyikünk mástól! A férjemen átment valami hasmenéses vírus - szerencsére 3-4 napig tartott csak, és ebből csak egy napon át volt nagyon rosszul.
A Kicsi napok óta köhög - eleinte ugató köhögés volt, és csakis éjszaka, aztán 2-3 nap múlva kezdett hurutosodni. Most már a hurutos fázisban van, gyógyszert nem nagyon tudok adni rá neki. Alapesetben elvinném az orvoshoz, de most nagyon hezitálok, mivel láza nincs, napközben nem köhög, csak elvétve, és nem panaszkodik egyáltalán fájdalomra. Étvágya, kedélyállapota rendben. A Nagynak a szeme az, ami aggaszt - rózsaszín, és hiába csepegtetünk bele napok óta az itthon lévő szemcseppel - nagyon is aktív és hangos tiltakozása ellenére - nem akar javulni. Azért ha nem javulnak, muszáj lesz elvinni őket a háziorvoshoz - csak nehogy ott kapjanak el valamit. Szerdán a Kicsin és rajtam is kijött a hasmenés, sőt, még a hányás is beköszönt egy menet erejéig, mondhatom, szuper volt. És hogy teljes legyen a kör: hello, aranyér, my good old friend! Bár nem vagyok igazán hajlamos rá, a második terhességnél is kb. ilyen időtájt „lepett meg”, és a szülés utánig nem is hagyott el - úgy tűnik, ez most is így lesz. Nagy panaszokat még nem okoz, de már konstatáltam, hogy van...
Elolvadok, akárhányszor a „Babáról” beszélnek a fiaim
Bár a fiúk múlt heti lelkesedése a kisbaba iránt egy kicsit alábbhagyott, de azért sosem felejtkeznek el róla teljesen. A Nagy például egyetlen reggelt sem hagy ki, hogy miután kivánszorogtam a hálóból, és ő meg ne puszilt volna, puszit ne adjon a hasamnak is. Emellett a legváratlanabb helyzetekben, a legváratlanabb kérdésekkel találnak meg.
A Kicsi például egyik nap ebéd közben, az asztalnál érezte elengedhetetlen szükségét, hogy tisztázza: hogy jön ki a kisbaba? (aki egyébként nagyon is jól érzi magát odabenn - legalábbis ezt hiszem az egyre érezhetőbb ficánkolásából). A kérdés azonnali tisztázásához két falat között muszáj volt felállni a székén és a bugyiját lehúzva próbálta nekünk megmutatni, hogy a baba csakis a popóból jöhet ki - lévén más ott nincs neki. Annyira abszurd és egyben cuki is volt az egész - persze utána elmagyaráztam neki, hogy bár ő ott valóban nem lát semmit, higgye el, hogy a lányoknak van ott egy kis rés, és a baba ott fog kibújni, ahogy ő és a testvére is.
A Nagyot más, de legalább ennyire fiziológiai kérdések foglalkoztatják. Egyik este, lefekvés után az ágyban, némi nyugtalan tözgölődés és forgolódás után (a Kicsi már aludt addigra) a következő kérdést suttogta nekem:
„Anya! Azok a kisbabák, akik még az anyukájuk pocakjában vannak, hogy pisilnek meg kakilnak?”
Látszott, hogy komoly fejtörést okoz neki a dolog, és addig nem lesz alvás, míg megnyugtató választ nem kap a kérdésre.
Ők is pisilnek, de kakilni csak akkor tudnak, amikor már elég nagyok hozzá, hogy megszülessenek, és előbújjanak az anyukájuk pocakjából. A mi babánk még nem elég nagy hozzá, hogy kijöjjön, sokat kell még várni, amíg ő is megtanulja a kakilást és ki tud majd jönni - mondtam végül egy kicsit leegyszerűsítve.
- És ha majd kijön, akkor mind felöltözünk szép ruhába? (a Nagy borzasztó hiú lett az utóbbi egy évben, ha tehetné, mindig „csinos” ünneplőruhában lenne, még otthon is).
- Igen, amikor hazahozzuk a kórházból, szépen felöltözünk majd, hogy mutassuk neki, mennyire vártuk már. Ajándékot is adunk neki, jó?
- Az jó lesz! Én majd választok neki egy dudut, és azt adom neki ajándékba - mondta ő, aztán némi kis mocorgás után végül elaludt.
Azok kedvéért, akik nem tudják, mi is az a dudu (vagyis inkább „doudou” - én se tudtam, míg gyerekem nem született Franciaországban) egy kis gyorstalpaló: ez nem más, mint egy puha kis rongyállatka, amit jól lehet gyűrögetni. A legtöbb francia gyereknek van ilyene, és még 6-7 éves korukban is mindenhova hordozzák magukkal. Nálunk a Nagy születése előtt pár héttel köszöntött be a dudu-korszak, amikor a férjem egyik kolleganője adott egyet ajándékba a születendő babának. Akkor még félretettem, nem is sejtve, micsoda fontos szereplője lesz ez a félig medve-félig nyúl plüssizé a mindennapjainknak.
A Nagynak végül háromhetes korában adtam oda emlékeim szerint, amikor egy este az istennek nem akart megnyugodni, és az arcát kínomban a kiságyban lévő duduval simogattam, míg el nem aludt. Azóta - bár felsorakozott már mellé egy garmadányi egyéb alvótárs és plüssállat is - nincs alvás a Dudu nélkül. Ezért Duduból az évek folyamán kettő is lett (egyszer egy egész hosszú hétvégére a bölcsiben hagytuk véletlenül, akkor végigtúrtam az internetet másodpéldányért, félve tőle, hogy végleg elveszítjük - egyébként nagyon praktikus, mert azóta mosni is tudjuk fennakadás nélkül). Így talán jobban érthető, miért ez volt az első, ami a Nagy eszébe jutott, mint lehetséges ajándék.
És ha sejtené, hogy én már meg is vettem a születendő kisbaba duduját, ráadásul - rutinos bezzeganyaként - mindjárt két példányban is! Titkos tervem eredetileg is az volt, hogy ezt majd ők ketten adják az öccsével oda neki, ha megszületett, de így a kérdés végleg el is dőlt: a két hófehér, hosszú fülű nyuszi lesz az üdvözlő ajándék a Babának, ha majd megszületik.
Shadow
Előzmények:
6. hét: A születésnapomon teszteltem pozitívat
Most, muszáj megnéznem! – gondolom, pedig még nem telt el a három perc, de már nem érdekel, úgyhogy dobogó szívvel veszem a kezembe, és emelem a szemem elé.
Tovább>>>
7. hét: A világ legjobb éttermébe vitt a férjem, én meg majdnem az ételre hánytam
Amikor kihozták a desszertet (gyümölcsrizst kértem friss gyümölcssalátával), azt hittem, hogy mindjárt ráokádok a tányérra.
Tovább>>>
8. hét: Jól rámijesztettek az ultrahangon
Megijesztett a szonográfus, amikor a vizsgálat végén azt mondta: "Látok itt még egy kis sárgatest-aktivitást, van itt egy második petesejt..."
Tovább>>>
9. hét: Miért csak 36-os kismamanadrágot árulnak?
Tapasztalataim alapján a kismamák nagy többsége NEM 34-36-os méret, és főleg nem a terhessége előrehaladtával. Ennek ellenére tényleg egyetlen nagyobb méretet sem találtam.
Tovább>>>
10. hét: Beparáztattak az ultrahangon
„Most már úgy vagyok vele, hogy mindegy, fiú-e vagy lány, csak egészséges legyen!”
Tovább>>>
11. hét: Hívták a szülésznőt, megjelent egy nagydarab férfi
Ami (nekem) eleinte furcsa volt, hogy Franciaországban a szülésznők sokszor férfiak.
Tovább>>>
12. hét: Elütötték a járdán a terhes kismamát
Szánkózás, utcai baleset és orvosi vizsgálatok a 12. héten. A járdán jött belém a rolleres.
Tovább>>>
13. hét: Beszólt a doktornő a súlyom miatt
„Látom, a Madame nem fukarkodott jól tartani magát” - mondta a doktornő, pedig csak három kilót híztam...
Tovább>>>
14. hét: Hiba volt terhesen a másik gyerekemet cipelni
Megfogadtam, hogy többet ilyet nem teszek, mert eléggé ijesztő volt ez az egész.
Tovább>>>
15. hét: Terhes vagy? Hát harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?
A főnököm egy roppant vicces fickó és az első reakciója ez volt a hírre: „Nahát, az első két alkalomból nem tanultál, harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?”
Tovább>>>
16. hét: Naná, hogy a nyaralás alatt lett beteg a gyerek!
A repülés és a hotelbe jutás szerencsére már simán zajlott, majd jött a második – nem várt – fordulat: a Nagy éjszaka belázasodott.
Tovább>>>
17. hét: Nem fogadhatsz orvost a szüléshez, de hálapénz sincs
Kórházat lehet választani, és ott ahhoz kerülsz, aki épp ott van. Így aztán rögtön kiküszöbölődik a kell-e hálapénz és fogadjak-e szülésznőt/orvost kérdéskör is.
Tovább>>>
18. hét: Gáz, hogy terhesen nincs kedvem a szexhez?
Még mindig semmi kedvem a dologhoz - az a filmekben látott „a terhes nő majd lekaparja a falat” érzés egyáltalán nincs meg bennem.
Tovább>>>
19. hét: Karantén: nem tudom, hogy fogjuk tudni kibírni
Terhesen, két kisgyerekkel, Franciaországban. Még csak néhány napja tart a karantén, fogalmam nincs, hogy fogjuk kibírni.
Tovább>>>
20. hét: Összezárva a család: azt hittem, állandóan veszekedni fogunk...
Meg is beszéltük a férjemmel egyik este, hogy mindketten azt hittük, rengeteget fogunk veszekedni, ehhez képest meg még az átlagosnál is kevesebb köztünk a vita.
Tovább>>>
21. hét: Nem kell tovább titkolni, hogy terhes vagyok
Fiúk, tudjátok, hogy miért voltunk ma a kórházban? Anyát megvizsgálta a doktor néni, mert egy kicsit nagy a hasa mostanában. Biztos észrevettétek ti is.
Tovább>>>
