23. hét 

Újabb hét telt el a karanténból. Nem gondoltam volna, hogy a terhességemet így kell majd végigvinni... De azt hiszem, ezzel nem csak én vagyok így. Az biztos, hogy lesz majd mit mesélni 5-6 év múlva a kisfiamnak, amikor ő is elkezd a születéséről kérdezgetni - csak jussunk már el odáig! Addig is lássuk e heti híreinket:

Lassan, de biztosan bálnásodok el egyre jobban
 

Hogy a karantén mennyit tesz rá, azt nem tudom, de határozottan rakódik rám a háj. A legdurvább a combom, ami már most alul-felül göröngyös a narancsbőrtől és járásnál érzem, hogy összeér, ezt követi a sorban a családunkban nemes egyszerűséggel csak „oldalszalonna” néven emlegetett terület. Hiába kenegetem (lelkesedés hiányában) legalább kétnaponta magam, tartok tőle, hogy máris újabb csíkok jelentek meg a derekamon (ja és a mellemen is, pedig oda nem híztam!) Pedig nem eszem sokat és azt is csak étkezésekkor, két étkezés közt pedig egyáltalán nincs nasizás. Egyszerűen nem tehetek róla: egyfolytában éhes és/vagy álmos vagyok - lassan magam is olyan leszek, mint egy óriáscsecsemő. 

Családom többi tagja is az élelmiszerekre fixálódott rá, ahogy látom: a Kicsi például egyik reggel óriási hisztit csapott, amiért elfogyott a sárgabarack-lekvár. A karantén kezdetekor az utolsó üveget bontottuk meg, és hát mostanáig tartott. Óriási, őszinte krokodilkönnyeket hullajtott fél órán keresztül, amiért „nincs több barackos lekvár” mert ő „csak azt szereti”, mint panaszolta nekem. Hiába magyaráztam neki, hogy lesz hamarosan, mert a Nagyi már összekészítette nekünk a nyáron főzött finom lekvárt, csak a karantén végét kell kivárni, hogy ideérjen, vagy javasoltam helyette más opciót, amit addig ehetne, vigasztalhatatlan volt. Végül az apja elment még aznap a boltba és vett neki egy nagy üveggel a boltban kapható legjobb lekvárok közül egyet – remélem, azzal kihúzzuk most már a végéig.

És még valaki elmerült a gasztroélveztekben: reggelente most már sokadik napja arra ébredek, hogy a Baba belülről rugdos, mintha csak azt akarná mondani: „itt az ideje a reggelinek” - és tényleg, mert farkaséhes vagyok. Ő egyébként érzésem szerint jól érzi magát - napközben általában nem sok vizet zavar, de az étkezések környékén és este, mikor elcsendesedik a lakás, rendszeresen „bejelentkezik” egy kis aktív tornázással vagy a hasizmaim feszegetésével. Sőt, a múltkor, mikor a Kicsi a fülét épp a hasamra tapasztotta (ő ugyanis „hallja” a babát, ha odateszi a fejét), jól meg is rúgta a kis kíváncsiskodót!

Húsvét? Egy csepp kedvem sincs hozzá
 

A hétvége aztán a húsvéttal és az arra való készülődéssel telt - bár egy cseppnyi húsvéti hangulatom se volt, és nem éreztem magamban az erőt a húsvéti tevékenységekhez sem (ami miatt aztán később mardosott a lelkiismeret, hogy még ennyit se tudok megtenni, amikor semmi dolgom ezen kívül). A fiúk azért festettek tojást - nem igazit, hanem műanyagot, amit még évekkel ezelőtt vettem egy soha el nem készített kreatív projekthez, és a pár héttel ezelőtti rendrakáskor véletlen megtaláltam. Sajnos a projekthez vásárolt festék az évek alatt totálisan beszáradt, így a férjem a lekvár mellett festéket is hozott a boltból - ahol állítása szerint csak temperát talált. Így a tojások - és persze a gyerekek - még két nap múlva is ragadtak a temperától, de legalább maradéktalanul boldogok voltak. És készítettünk iskolai projekt keretében békákat (amiknek hat nyelve van), meg nyuszikat és a konyhai papírtörlőből egy zsiráfot is.

Élesztő hiányában (egy hónapja nem lehet kapni a boltban, legalábbis amikor a férjem megy, sosincs) a hagyományos húsvéti kalácsot sem tudtam megsütni. Végül, hogy mégse maradjunk húsvéti desszert nélkül, és mert szembejött velem az interneten egy recept, islert készítettem, életemben először. A csokizásánál aztán nekiduráltam magam és utána dobtam egypár zserbó-golyót is (szintén internetes találat volt, miközben azt próbáltam ellesni a profiktól, hogyan is kéne az islereket csokizni - ez utóbbi nem nagyon sikerült.) A férjem szerint azért így is finomak lettek az islerek, mint mondta: „nyugodtan csinálhatsz legközelebb is”, pedig ő alapvetően nem egy édesszájú típus, a gyerekek viszont, ki tudja miért, egy falatot sem ettek belőlük.

A vasárnapi ebéd viszont kivételesen mindenkinek - még a Kicsinek is! - nagyon ízlett. A Nagy az ebéd vége felé egyszer csak azt mondta:

„Anya, nekem nagyon hiányozik a papa, a nagyi, a...”

és felsorolta az egész családot. Próbáltuk vigasztalni szegénykémet, és kábé századszorra mondtuk el neki, hogy a vírus miatt most sajnos akkor se tudnánk meglátogatni őket, ha épp otthon lennénk, mire kifejtette, hogy „ebből nekem már elegem van, ebből a vírusból”. Erre tényleg csak annyit lehetett mondani, hogy nekünk is, aztán próbáltuk arra terelni a gondolatait, hogy azért jó dolgok is történnek velünk, például épp most finomat ebédeltünk, utána desszertet fogunk enni, szép időnk van, nem vagyunk betegek és nemsokára születik egy kisbabánk is. Ez annyira bejött, hogy a végén már maga is tett hozzá a listához „jó dolgokat”. De azért látszott rajta, hogy tényleg nagyon hiányzik neki a család minden tagja, ezért délután körkapcsolásos videóbeszélgetést folytattunk az egész családdal a déditől elkezdve a nagyszülőkön át a testvéreimig és a férjem testvéreinek családjáig. 

A karantén vége - vagy mégsem?
 

A húsvéthétfő békésen telt - menni nem mentünk sehova természetesen. Aztán este jött az újabb elnöki beszéd. Én abban reménykedtem, hogy bejelentik: április végén, de legkésőbb május első napjaiban feloldják a karantént, vagyis már acéloztam magam a még két hetes hosszabbításra - pedig úgy éreztem, hogy már ez is a maximum, amit eddig kértek tőlünk. A férjem kicsit pesszimistább volt (igaz, ő minden helyzetben imád rögtön a legrosszabb forgatókönyvvel előállni, és aztán drámaian előadni jelen esetben telefonon minden ismerősének), ezért ő május 4-ét, vagyis a békeidőkben tavaszi szünetként ismert kéthetes szünet végét jósolta a szigorítások végének. Este nyolckor így várakozással telve ültünk le a gépem elé, hogy aztán mikor elhangzott a várva-várt mondat, és vele együtt az igazi dátum - május 11 - lesokkolva bámuljunk egymásra, aztán csak némán meredjünk magunk elé. Nem tudom kellőképpen érzékeltetni azt a lelkiállapotot, amibe kerültünk. Az agyam tök üres volt, egyetlen gondolat zakatolt csak benne: MIÉRT? 

29 napon vagyunk túl - pontosabban voltunk a bejelentéskor és még ugyanennyit kérnek?? Feltéve, hogy egyáltalán betartják a 11-ei feloldást, ami egyébként nem kőbe vésett, csak belebegtetett, „ha minden jól alakul” alapon. Ez lehetetlen, ezt nem hiszem el. Hogy fogunk még egyszer ennyit végigcsinálni? Alig bírtunk elaludni, minden reménytelennek tűnt.

Mentálisan készülünk ki
 

A bejelentés utáni nap olyan volt, mint valami fekete lyuk. Semmi kedvem nem volt semmihez - legszívesebben egész nap csak feküdtem volna az ágyamban, hagyva, hogy beszippantson a depresszió. Erről természetesen szó sem lehetett - a férjemnek dolgoznia kellett, így a gyerekek és a tanítás vitte el megint az egész délelőttöt, még akkor is, ha úgy éreztem, hogy minden értelmetlen és céltalan. Úgy láttam, ezzel nem csak én voltam így - az itt élő, ámde külföldi ismerőseim egyre-másra írták elkeseredett posztjaikat a közösségi oldalon. Főzni nem volt lelkierőm, ezért ebédre kolbászos pizzát ettünk - és a nap egyetlen pozitívumaként a Kicsi, életében először megevett belőle egy teljes szeletet (élete eddigi 4,5 éve alatt a szájába sem volt hajlandó venni még egy darabkát se).

Nem segített a lelkiállapotunkon az sem, hogy elkezdtek jönni az első reakciók az esti bejelentésre. A pedagógus szakszervezetek kezdték, de rengeteg - vicces módon gyerektelen, sokszor nem is itt élő - ember folytatta a panaszkodást és ítélte el,hogy május közepén újranyitnák az iskolákat. Rengetegen írták, hogy ők bizony nem engedik a gyereküket iskolába akkor se, ha tényleg megnyitják majd azokat májusban. Nem értem az embereket. Az ő gyerekeik talán nem készültek ki az otthonléttől? Vagy ha ma még talán nem is, de két hónap múlva sem fognak? 

Mert én látom a gyerekeimen, hogy ez már nem jó nekik, sőt, NAGYON nem jó, főleg a Nagyobbiknak. Ő amúgy is érzékenyen reagál a változásokra, és az egy hónapos bezártság és a normális kis életétől való totális eltávolodás most már NAGYON IS kijön rajta. A korábban nyugodt, a türelmét ritkán elvesztő, okos gyerekem szinte naponta prezentálja a következőket: sírás, érthetetlen makacskodás bagatell dolgokon (pl. nem öltözök fel, nem megyek el pisilni), furcsa, két másodperc alatt rátörő dührohamok (pl. mert az öccse nem mondta el neki egy „titkát”). Ismét elkezdett bekakilni pedig már majdnem két éve szobatiszta. Fél egyedül maradni - egy fél percre sem hagyhatjuk magára egyetlen helységben sem, fényes nappal sem, mert öt másodperc múlva már kérdezgeti is, hogy „Ki maradt itt velem?”, és ha nem válaszol senki, sikítva rohan utánunk. Hosszas tudakozódásomra tegnap elárulta, hogy azért „fél” mert attól tart, hogy mi hárman elmegyünk és őt egyedül itt hagyjuk. Én nem hiszem, hogy ő az egyetlen gyerek, aki így van ezzel... hiányzik neki a megszokott élete és el se tudom képzelni, hogy fogja még egy hónapig ezt viselni.

A fentiek miatt (is) délutánra már úgy éreztem magam, mint egy ketrecbe zárt állat. Kétségbeesetten kerestem a menekülési útvonalakat -  egy kis időre újra végiggondoltuk, hogy hazamenjünk-e Magyarországra, ahol legalább nagyobb tér és egy kert várna ránk, még ha ott is karanténban csücsülnénk, a környezetváltozás pedig talán a Nagyot is helyrerántaná - de aztán más, racionális szempontok is képbe jöttek, és végül újra és újra oda lyukadtam ki, hogy itt már csak egyetlen út van: az előre. Mint egy szülésnél, bármennyire is fáj és rossz, muszáj végigcsinálni, mert visszafordulni vagy kibújni alóla már nem lehet. 

Ezzel a gondolattal aludtam el, és másnapra a feneketlen kétségbeesés helyett a harciasság szállt meg, az a „velem nem fognak kibabrálni, eddig is túléltük, a maradék időt is túl fogjuk élni, majd én megmutatom” típusú. Hogy meddig tart ez a lelkiállapot, azt nem tudom. De legalább annyi haszna van, hogy 1. addig sem kesergek, 2. vágom a centit és 3. új listát írtam arról, milyen dolgokat kell még addig elvégezni. Szerencsére aznapra a Nagy is jobban lett, én pedig rájöttem, hogy tulajdonképpen a bejelentett periódus hosszától ijedtem csak meg - pedig ha belegondolok, az a 28 nap nem is olyan vészesen sok, csak elsőre tűnik soknak. 

Shadow

Előzmények:



6. hét: A születésnapomon teszteltem pozitívat
Most, muszáj megnéznem! – gondolom, pedig még nem telt el a három perc, de már nem érdekel, úgyhogy dobogó szívvel veszem a kezembe, és emelem a szemem elé.
Tovább>>>

7. hét: A világ legjobb éttermébe vitt a férjem, én meg majdnem az ételre hánytam
Amikor kihozták a desszertet (gyümölcsrizst kértem friss gyümölcssalátával), azt hittem, hogy mindjárt ráokádok a tányérra.
Tovább>>>

8. hét: Jól rámijesztettek az ultrahangon
Megijesztett a szonográfus, amikor a vizsgálat végén azt mondta:  "Látok itt még egy kis sárgatest-aktivitást, van itt egy második petesejt..."
Tovább>>>

9. hét: Miért csak 36-os kismamanadrágot árulnak?
Tapasztalataim alapján a kismamák nagy többsége NEM 34-36-os méret, és főleg nem a terhessége előrehaladtával. Ennek ellenére tényleg egyetlen nagyobb méretet sem találtam.
Tovább>>>

10. hét: Beparáztattak az ultrahangon
„Most már úgy vagyok vele, hogy mindegy, fiú-e vagy lány, csak egészséges legyen!”
Tovább>>>

11. hét: Hívták a szülésznőt, megjelent egy nagydarab férfi
Ami (nekem) eleinte furcsa volt, hogy Franciaországban a szülésznők sokszor férfiak.
Tovább>>>

12. hét: Elütötték a járdán a terhes kismamát
Szánkózás, utcai baleset és orvosi vizsgálatok a 12. héten. A járdán jött belém a rolleres.
Tovább>>>

13. hét: Beszólt a doktornő a súlyom miatt
„Látom, a Madame nem fukarkodott jól tartani magát” - mondta a doktornő, pedig csak három kilót híztam...
Tovább>>>

14. hét: Hiba volt terhesen a másik gyerekemet cipelni
Megfogadtam, hogy többet ilyet nem teszek, mert eléggé ijesztő volt ez az egész.
Tovább>>>

15. hét: Terhes vagy? Hát harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?
A főnököm egy roppant vicces fickó és az első reakciója ez volt a hírre:  „Nahát, az első két alkalomból nem tanultál, harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?”
Tovább>>>

16. hét: Naná, hogy a nyaralás alatt lett beteg a gyerek!
A repülés és a hotelbe jutás szerencsére már simán zajlott, majd jött a második – nem várt – fordulat: a Nagy éjszaka belázasodott.
Tovább>>>

17. hét: Nem fogadhatsz orvost a szüléshez, de hálapénz sincs
Kórházat lehet választani, és ott ahhoz kerülsz, aki épp ott van. Így aztán rögtön kiküszöbölődik a kell-e hálapénz és fogadjak-e szülésznőt/orvost kérdéskör is.
Tovább>>>

18. hét: Gáz, hogy terhesen nincs kedvem a szexhez?
Még mindig semmi kedvem a dologhoz - az a filmekben látott „a terhes nő majd lekaparja a falat” érzés egyáltalán nincs meg bennem.
Tovább>>>

19. hét: Karantén: nem tudom, hogy fogjuk tudni kibírni
Terhesen, két kisgyerekkel, Franciaországban. Még csak néhány napja tart a karantén, fogalmam nincs, hogy fogjuk kibírni.
Tovább>>>

20. hét: Összezárva a család: azt hittem, állandóan veszekedni fogunk...
Meg is beszéltük a férjemmel egyik este, hogy mindketten azt hittük, rengeteget fogunk veszekedni, ehhez képest meg még az átlagosnál is kevesebb köztünk a vita.
Tovább>>>

21. hét: Nem kell tovább titkolni, hogy terhes vagyok
Fiúk, tudjátok, hogy miért voltunk ma a kórházban? Anyát megvizsgálta a doktor néni, mert egy kicsit nagy a hasa mostanában. Biztos észrevettétek ti is.
Tovább>>>

22. hét: Csendet akarok! Halálra kínoz a migrén!
Amikor érzem, hogy már megint éles fájdalom hasít a fejembe, és kezdődik elölről, legszívesebben üvöltenék.
Tovább>>>