Színváltószemű lánnyal megbeszéltük, hogy átcseréljük a két naplót, mert ez így jobban összevág a terhességi heteinkkel - vagyis a maradék 9 hétben szerdánként jelentkezem, ő pedig átveszi a pénteket.

31. hét

Kezdjük egyre jobban megszokni és belakni az új lakást. Az első öt napban még sokat kellett visszajárni a régibe is, mert rengeteg volt a javítani- és takarítanivaló -  még jó, hogy hagytunk rá pár napot pluszban, mert így pont kész lettünk a kulcsátadásig. Tudom, hogy normális esetben egy-két nap alatt megcsináltuk volna, de két gyerekkel, terhesen, amikor még egy lapátért is nehezen tudok lehajolni és ezért vagy a fiúkat, vagy a férjemet kell megkérnem, hogy segítsenek, ez most a lehetetlen küldetés. Emellett be kell látnom, hogy erőm sincs annyi, mint kéne - leszívtak az elmúlt hetek, a karantén két hónapja, az, hogy ha körülnézek, mindenütt csak elintéznivalókat látok. 

Elfogyott az erőm, csak pihenni szeretnék
 

Sajnos ugyanezt érzem az új lakásban is, és ez baromira bosszant. De bármennyire is idegesít a sok elintézetlen, vagy csigatempóban elkészülő dolog, a körülöttem lévő konstans rendetlenség, a rám jellemző pörgés és „oldjuk meg minél gyorsabban és flottabbul” hozzáállás most, nyolc hónapos terhesen már nem működik, úgyhogy igyekszem elengedni a dolgokat. Főleg, hogy a testem is jelez: elég volt, túl sok ez így. Egyik éjszaka, négy után például arra ébredtem, hogy megint ütemesen görcsöl a derekam. Egy órán át bírtam, aztán szegény férjemet is felébresztettem, hogy baj van, nem tetszik ez nekem. Végül nem mentünk kórházba, de a múltkori két óra helyett most sokkal tovább tartott, míg elmúltak a görcsök és a fájdalom, úgyhogy le kell lassulnom, nincs mese.

Egyre többet fáj a derekam és keményedik a hasam alja is. Éjszakánként rosszul megy az alvás - eddig elég volt egy „pisitúra”, de ha egy kicsit korábban fekszem le, már a kettő is befigyel, ez alapból két ébredés egy este. Mindezek mellett néha arra is felébredek, hogy elzsibbadt az oldalam és meg kell fordulnom - a vicc csak az, hogy már a másik is zsibbad, és hiába a párnák, amivel kitámasztgatom magam, sehogy sem jó a fekvés - a háton fekvésnél a gyerek tiltakozik, hason meg már régóta nem is megy. Ilyet eddig még csak szülés előtt pár héttel, max. egy hónappal éreztem, nem kilenc héttel előtte. És hogy nap közben se legyen nyugtom, pár napja baromira fáj a jobb lábam, a bokámtól felfelé egy kb. 12 centis szakaszon, de annyira, hogy minden lépésnél sziszegni volna kedvem. Hogy mitől van mindez? Passz. 

A Baba szerencsére jól van és (nagyon) sokat mozgolódik, néha egészen extrém mozdulatokat produkálva. Most már szabad szemmel is jól látható a hasamon, mekkorákat rúg - persze ha meg akarom mutatni a fiúknak, vagy a kezüket ráteszem, rögtön abbahagyja a kis huncut, hiába figyelnek a nagyok feszülten. A múltkor majdnem lerúgta a hasamnak támasztott laptopot (háromszor egymás után!), egy másik alkalommal pedig épp megöleltük egymást a férjemmel, mikor akkorát rúgott felé, hogy a férjem kiáltott fel helyettem meglepetésében.

A mérleg pedig vagy egy doboz mélyén pihen, vagy elveszett a költözésben, úgyhogy nincs több méredzkedés, hah! Gyanítom, hogy mellbevág majd még a súlygyarapodás mértéke, ha egyszer előkerül, de addig is: éljen az áldott tudatlanság! 

Lakberendezés gyerekekkel: neverending story
 

A férjemmel szeretünk elszöszmötölni egy lakás berendezésével. Az elmúlt hét évben ez a negyedik lakás, amit összerakunk, szóval van benne tapasztalatunk - szeretjük megbeszélni a dolgokat, közösen gondolkodni, bútorokat nézegetni online és boltban, méregetni, hogy beférnek-e az adott helyre, latolgatni, mi lenne a legjobb megoldás, kitalálni a stílust - mindehhez persze idő, és főleg öt percnél több EGYEDÜLLÉT kéne.

Na, ez most nincs. Van helyette percenkénti felpattanás a gyerekek miatt, mert vizet kérnek,vécére mennének, éhesek, unatkoznak, nem érnek el valamit; öt másodpercenkénti felcsattanás, hogy tedd le a kalapácsot/csavarhúzót/fogót és főleg ne rohanj vele, ne szereld meg légyszi az új hűtőt, inkább játsszatok a babával; „légyszi ne bántsd a testvéredet, ne rohanj utána és ne huzigáld a pólóját a nyakánál fogva, inkább nekem szólj, ha piszkál”-okkal tarkítva sokkal lassabban - és stresszesebben  - haladunk, mint egyébként.

Pedig volna mit csinálni. Egyszerűen muszáj lesz a szobák közötti szigetelést megcsinálni, mert konkrétan hallom, ahogy a fal másik oldalán a férjem reggelente tejet önt a fiúk bögréjébe... Minden egyes glugy-glugy mintha a fejem mellett szólna. Ugyanez a fürdőszobával - ha valaki fürdik, a fal túlfelén minden egyes csobbanást hallani, a beszélgetésekről már nem is beszélve. És ezek még csak a belső falak, mert az is szuper, hogy alulról hallani a szomszédot – pl. ahogy telefonál, vagy épp a mosógépe centrifugál - mivel ez utóbbit a konyhájába rakta, mi a nappaliban ülve élvezhetjük, de ezzel már tényleg nincs mit kezdeni. 

Emellé nem tudunk úgy elmenni bármit is megvenni, hogy legalább egyikük ne unatkozna ott velünk - konyhai csapot pl. úgy vettünk öt perc alatt, hogy a Kicsi körbe-körbe rohangált körülöttem a kezemet váltogatva, míg választottunk, de egy Ikea-túrát is be kellett vállalni a konyhaszekrények miatt - erre a kis „kalandra” jó két óránk ment rá, negyed kilenckor végeztünk, és a végére olyan fáradtak voltak, hogy a Nagy elsírta magát a kocsiban.

Mesét írt rólunk a Nagy
 

A Nagy egyébként rászokott, hogy babázzon. Az egyik dobozból előkerült a hónapokkal ezelőtt elcsomagolt játékbabája, a hozzá tartozó etetőszék és babaágy, és azóta minden nap lelkiismeretesen megeteti a babáját reggel-délben-este műanyag borsóval és sárgarépával. Iszonyat aranyos - játék közben többször kifejtette, hogy ha a Baba megszületik, ő lesz majd a Nagytestvér és mindenben segíteni fog neki. Hát kíváncsi leszek, meddig tart ez a lelkesedés, mindenesetre most ultracuki.

A héten egyébként nagyon szép dolgokat készített, többek között egy „mesekönyvet”, amihez saját maga költött és rajzolt mesét. Bár a storyline kissé zavaros volt, de nagyjából arról szólt, hogy egy kisfiú elment az erdőbe, ahonnan nem talált haza (vagy ahogy ő fogalmazott: nem találta a kifelét), egy kisbaba pedig beleesett a folyóba, és amikor a kisfiú-kisbaba felnőtt, mégiscsak megtalálta a szüleit - igaz, addigra az apukája már nagypapa volt, nem apuka. Az utolsó oldalra lerajzolt engem is a Babával, és kettőnknek együtt megszavazott öt szívecskét.

Pénteken végre megjött a levél a speciális iskolába való felvételével kapcsolatban: elutasították, őt is meg az öccsét is. Indok: nem oda tartoznak körzetileg... Azt hittem, felrobbanok, hiszen a kezdet kezdetén pont ezért kérelmeztük az átvételüket, mert körzetileg nem oda tartoznak. Vagyis a majd' egy hónapja tartó erőfeszítéseinknek és a sok telefonálásnak-levelezgetésnek semmi haszna nem volt, ha semmit se tettünk volna, pont ugyanitt tartanánk: mehet a sima általános iskolába. 

A Kicsinek fáj, ha vágják a haját (?) 
 

Délután aztán az egész család elment a Nagyért a régi oviba, mivel közös időpontot foglaltam a gyerekeknek az ovi melletti fodrászhoz. Először a Kicsi került sorra, aki már a hajmosásnál biztosított róla, hogy ő soha, de soha többé nem megy fodrászhoz, mert neki „fáj a haja, amikor vágják”, és ezért ez volt az utolsó alkalom. Fájdalmát demonstrálandó vágás közben időnként felsikkantott, majd már egyenesen kiabált, ahogy szegény fodrász srác vágta a haját az ollóval (nem mondom, hogy nem izzadt le teljesen a végére), úgyhogy csak egy belebegtetett fagyi ígéretével sikerült rábírnom, hogy a székben maradjon és némileg halkabban kiabáljon, miközben derékszögbe hajolva, fél kezemmel az arcáról folyton leeső maszkot próbáltam tartani, mert az mindenkinek kötelező volt odabent. 

Aztán hál'istennek a Nagy jött, míg a Kicsi kiment az apjával. Ő már igazi nagyfiúként viselte a hajvágást, sőt, egyenesen élvezte, ahogy átalakul a tükörben. Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy a hajmosószékbe reflexből be akartam emelni, ami nagyon nem volt jó ötlet, mert több, mint 20 kiló. Tiszta hülye vagyok, de mivel a székbe magasítót is tettek, egyszerűen reflexből nyúltam a gyerek után, mert láttam, hogy egyedül nem fog tudni belemászni. Úgy megfájdult tőle az alhasam, hogy a kocsiig elsétálni alig bírtam 15 perc múlva. Ott félfekvő helyzetbe préselődve igyekeztem enyhet lelni az anyósülésen, és csak arra vágytam, hogy hazaérjünk és lefekhessek. Murphy, hogy pont ekkor történt valami baleset és kellett másfél órán át a kocsiban ülni, mire hazavergődtünk a péntek esti csúcsforgalomban. 

Anyák napi meglepetés
 

Szombaton itthon tevékenykedtünk. A legnagyobb hír, hogy végre lett csap a konyhában, sőt, a mosogatógépet is beüzemeltük, így nem kell többé a fürdőszobába járnom mosogatni!!! Vasárnap pedig anyák napja volt - a franciák ilyenkor tartják ugyanis. Én totál el is felejtettem, mivel mi a magyar dátum szerint tartjuk, május első vasárnapján, ezért most őszintén meglepett, hogy a Nagy az oviban csinált nekem ajándékot, amit ebéd után oda is adott. Igazán kitett magáért: saját kezűleg gyártottak egy borítékot, amit fonallal „varrtak össze, erre írott betűkkel ráírta, hogy "Bonne fete maman!", majd kidíszítette szívecskékkel. A levélben lapult egy akvarell-festés tusrajzon, amit maga készített - rajta én és a baba vagyunk láthatóak narancssárga-zöld kompozícióban, koronával a fejünkön - üzenet gyanánt pedig egy másik papírra rárajzolta az egész családot - apa, anya, baba, ő és az öccse - mindenki nevét odaírva, nehogy félreértés legyen, majd hatalmas írott betűkkel a „bébés” szót is odabiggyesztette. Az egyetlen dolog, amit nem értettem, hogy került a papír aljára tíz darab szem (én először elöltöltős mosógépnek néztem a szemeket, akkor pláne nem értettem a dolgot, de aztán felvilágosított, hogy azok bizony szemek, nem mosógépek). Az egészet pedig leragasztotta egy napocska-matricával „mert te mindig olyan jó meleg vagy, Anya!” A Kicsi nevében megajándékoztam magam egy ebéd után millefeuille-el, aminek a Baba is örült, úgyhogy az idei anyák napja minden szempontból igazán jól sikerült.

És hogy még jobb legyen a nap: délután a közeli játszótéren sikerült összefutni a leendő, magyar bébiszitterünkkel. Őt is a magyaros Facebook-csoportban találtam, kisgyerekgondozó végzettsége van, otthon évekig bölcsis néni volt - és mint kiderült, csak két utcára lakik tőlünk! Elsőre nagyon szimpatikus volt, jó másfél órát eldumcsiztunk, míg a gyerekek játszottak körülöttünk és abban maradtunk, hogy szeptembertől valamilyen formában tutira lesz együttműködés. Így azért egy nagy kő esett le a szívemről, mert nem teljesen láttam át, hogyan fogom menedzselni a fiúk iskolán kívüli tevékenységeit egy kisbabával a hónom alatt.

Shadow

Előzmények:



6. hét: A születésnapomon teszteltem pozitívat
Most, muszáj megnéznem! – gondolom, pedig még nem telt el a három perc, de már nem érdekel, úgyhogy dobogó szívvel veszem a kezembe, és emelem a szemem elé.
Tovább>>>

7. hét: A világ legjobb éttermébe vitt a férjem, én meg majdnem az ételre hánytam
Amikor kihozták a desszertet (gyümölcsrizst kértem friss gyümölcssalátával), azt hittem, hogy mindjárt ráokádok a tányérra.
Tovább>>>

8. hét: Jól rámijesztettek az ultrahangon
Megijesztett a szonográfus, amikor a vizsgálat végén azt mondta:  "Látok itt még egy kis sárgatest-aktivitást, van itt egy második petesejt..."
Tovább>>>

9. hét: Miért csak 36-os kismamanadrágot árulnak?
Tapasztalataim alapján a kismamák nagy többsége NEM 34-36-os méret, és főleg nem a terhessége előrehaladtával. Ennek ellenére tényleg egyetlen nagyobb méretet sem találtam.
Tovább>>>

10. hét: Beparáztattak az ultrahangon
„Most már úgy vagyok vele, hogy mindegy, fiú-e vagy lány, csak egészséges legyen!”
Tovább>>>

11. hét: Hívták a szülésznőt, megjelent egy nagydarab férfi
Ami (nekem) eleinte furcsa volt, hogy Franciaországban a szülésznők sokszor férfiak.
Tovább>>>

12. hét: Elütötték a járdán a terhes kismamát
Szánkózás, utcai baleset és orvosi vizsgálatok a 12. héten. A járdán jött belém a rolleres.
Tovább>>>

13. hét: Beszólt a doktornő a súlyom miatt
„Látom, a Madame nem fukarkodott jól tartani magát” - mondta a doktornő, pedig csak három kilót híztam...
Tovább>>>

14. hét: Hiba volt terhesen a másik gyerekemet cipelni
Megfogadtam, hogy többet ilyet nem teszek, mert eléggé ijesztő volt ez az egész.
Tovább>>>

15. hét: Terhes vagy? Hát harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?
A főnököm egy roppant vicces fickó és az első reakciója ez volt a hírre:  „Nahát, az első két alkalomból nem tanultál, harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?”
Tovább>>>

16. hét: Naná, hogy a nyaralás alatt lett beteg a gyerek!
A repülés és a hotelbe jutás szerencsére már simán zajlott, majd jött a második – nem várt – fordulat: a Nagy éjszaka belázasodott.
Tovább>>>

17. hét: Nem fogadhatsz orvost a szüléshez, de hálapénz sincs
Kórházat lehet választani, és ott ahhoz kerülsz, aki épp ott van. Így aztán rögtön kiküszöbölődik a kell-e hálapénz és fogadjak-e szülésznőt/orvost kérdéskör is.
Tovább>>>

18. hét: Gáz, hogy terhesen nincs kedvem a szexhez?
Még mindig semmi kedvem a dologhoz - az a filmekben látott „a terhes nő majd lekaparja a falat” érzés egyáltalán nincs meg bennem.
Tovább>>>

19. hét: Karantén: nem tudom, hogy fogjuk tudni kibírni
Terhesen, két kisgyerekkel, Franciaországban. Még csak néhány napja tart a karantén, fogalmam nincs, hogy fogjuk kibírni.
Tovább>>>

20. hét: Összezárva a család: azt hittem, állandóan veszekedni fogunk...
Meg is beszéltük a férjemmel egyik este, hogy mindketten azt hittük, rengeteget fogunk veszekedni, ehhez képest meg még az átlagosnál is kevesebb köztünk a vita.
Tovább>>>

21. hét: Nem kell tovább titkolni, hogy terhes vagyok
Fiúk, tudjátok, hogy miért voltunk ma a kórházban? Anyát megvizsgálta a doktor néni, mert egy kicsit nagy a hasa mostanában. Biztos észrevettétek ti is.
Tovább>>>

22. hét: Csendet akarok! Halálra kínoz a migrén!
Amikor érzem, hogy már megint éles fájdalom hasít a fejembe, és kezdődik elölről, legszívesebben üvöltenék.
Tovább>>>

23. hét: Anya, nagyon hiányzik a papa és a nagyi, elegem van a vírusból!
Próbáltuk vigasztalni szegénykémet, és kábé századszorra mondtuk el neki, hogy a vírus miatt most sajnos akkor se tudnánk meglátogatni őket, ha épp otthon lennénk.
Tovább>>>

24. hét: Cicát szült a fiam, és meg is szoptatta
Annyira édes volt, ahogy a kis pólóját felhúzta, és a plüsst a melléhez nyomta, aztán a cica helyett hörpintett egy nagyot, hogy meg lehetett volna zabálni!
Tovább>>>

25. hét: A férjem helyett a szoptatóspárnát ölelem
Esténként a szoptatóspárnát fogom átölelni a férjem helyett, ő legalább nem panaszkodik a melegre - igaz, ez utóbbit a család minden tagja magának akarná.
Tovább>>>

26. hét: Kismama karanténban: 54 nap alatt 6 órát voltam lakáson kívül
Nem lenne rossz, ha feloldanák a kijárási tilalmat... 54. napja, hogy folyamatosan a lakásban ülök és ezalatt az 54 nap alatt nettó hat órát voltam a lakáson kívül.
Tovább>>>

27. hét: 11 kilót híztam, és még van három hónap a terhességből
Még 12-13 hét van hátra, a terheskörlevél szerint pedig innentől minden héten számíthatok hízásra. De akkor mennyi lesz a vége?!
Tovább>>>

28. hét: Két gyerekkel, terhesen költözünk
Most már nincs más hátra, mint nekilátni a költözésnek - amire van még jó két hetünk. Drukkoljatok, hogy addig mindent áthordjunk!
Tovább>>>

29. hét: Veszélyezteti a gyerekét, aki használt gyerekülést vesz?
Csak a marketingszöveg miatt mondják a kereskedők, építve arra, hogy nincs olyan szülő, aki egy elöregedett műanyaggal veszélyeztetné a gyereke életét.
Tovább>>>

30. hét: Két gyerekkel terhesen költözni? Soha többé!
A férjem hulla fáradt volt a sok pakolástól, nekem meg szétment a fejem, annyira fájt. Azt hittem, elsírom magam, ahogy körülnéztem a lakásban - mintha bomba robbant volna.
Tovább>>>