27. hét
Végre beindult az élet! Az elmúlt hónapok bénultsága után most hirtelen olyan sok minden történik, hogy csak kapkodom a fejemet. Persze erre nagyban ráerősít, hogy amit az elmúlt két hónapban, szépen fokozatosan elosztva kellett volna elintézni, azt most két hétbe zsúfolva kell megoldanunk - nyakunkon a gyerekekkel. Na, de kezdjük az elején.
Kezd igazán „terhes” lenni ez a terhesség
A hétforduló első napján, vagyis ahogy beléptem a 27. hétbe, lemértem magam, és kereken 70 kg-ot mutatott a mérleg. Nagyon durva... Még 12-13 hét van hátra, a terheskörlevél szerint pedig innentől minden héten számíthatok hízásra. De akkor mennyi lesz a vége?! Ez eddig 11 kg hízás. Már írtam többször is, hogy meglátszik rajtam és zavar is, de sok mindent azon kívül, hogy csökkentem a szénhidrát-bevitelt és még több zöldséget eszem, mint eddig, nem nagyon tudok tenni.
A terhesség elején megfogadtam, hogy most végig mozogni fogok, nem hagyom el magamat - feltéve, hogy nem lesznek olyan görcseim, mint az Elsőnél, ahol 5 perc séta után is fél órát kellett feküdnöm, hogy ne görcsöljön a hasam veszettül, emiatt viszont bármiféle terhestorna vagy egyéb mozgás ki volt zárva (egy párszor megpróbáltam ugyan, mert akkor is zavart a nagyütemű hízás, de minden egyes alkalommal ugyanúgy görcsölni kezdett, úgyhogy egy idő után feladtam.)
Ketteskénél időm (és megvallom, kedvem) sem volt rá, hogy ezzel foglalkozzak egy pár hónapos kisbaba mellett, és mivel hat hónappal a szülés után még amúgy is volt rajtam felesleg, nem is nagyon méregettem magam vagy agyaltam ezen. Na, de most szentül megfogadtam, hogy nem hagyom eltunyulni magam, mert amennyivel kevesebbet szedek fel, annyival kevesebbet kell majd leadnom is. Hát, ennek aztán alaposan betett a karantén: míg előtte megvolt a mindennapos bringa és a heti egy jóga, plusz a gyerekekkel való mozgás, most semmi testmozgás, evés és sütisütés viszont annál több.
A héten először jelentkezett enyhe gyomorégés is - este, lefekvés után, de egyelőre még kezelhető. Ami viszont sokkal fájdalmasabb: szerintem elkezdett nyílni a medencém, és bár hülyén hangzik, de emiatt fáj a medencecsontom. Egy teljes napon át tisztára gátolt még a járásban is, utána a fájdalom elmúlt és csak a kellemetlen, „mindjárt kiesik belőlem valami” érzés maradt. A hasam növekedésével együtt pedig az ülés és az alvás is egyre rosszabb: széken ülni kb. 15 percig tudok, utána nagyon kényelmetlen és a hasam is befeszül, és hiába a jó kis szoptatóspárna, éjszakánként úgy forgok, mint egy grillcsirke, mert nagyjából óránként felébredek arra, hogy kényelmetlen a fekvés és át kell fordulnom a másik oldalamra.
A terhesagy-szindróma is tovább folytatódik: mindenféle listákat írok, hogy ne felejtsem el az égetően sürgős dolgokat, fejben sorrendeket állítok fel, hogy lenne a legoptimálisabb elintézni őket, amit aztán perce öt perc múlva elfelejtek, és alig bírok visszaemlékezni, hogy is akartam. Néha azon izgulok, hogy eszembe jusson, egyáltalán hova írtam a listát, és persze azon, hogy mik azok a dolgok, amikkel még gyarapítani kell, de nem volt időm leírni. Ami viszont vicces és jó: egyre többször kezd el magától hullámozni a hasam, akkorákat rugdos a kis bentlakó. Tegnap például egy kistányért tettem rá, és jól láthatóan billegett, egyszer majdnem le is esett róla a rúgásoknak hála.
Az anatómia a héten egyébként nagy szerepet kapott az életünkben - a fiúkkal többször is a „Volt egyszer az élet” epizódjait néztük. Az egész onnan kezdődött, hogy a Kicsi egyik nap az orvosos játék közben kijelentette:
- Meg akarom nézni, hogy mi van a lábunkban.
- Azt úgy hívják, hogy műtét, amikor belenéznek, mi van benne. Te is műteni akarsz? Ahhoz orvosnak kell ám lenni.
- Jó, akkor orvos leszek és meg fogom gyógyítani az embereket. Mindenkinek azt, ami fáj - a lábát, a kezét, vagy a pocakját. És megígérem a Babának, meg neked is.
Annyira édes volt, ahogy őszinte arccal és óriási szemekkel, teljes komolysággal rám nézett, és egy szuszra kijelentette mindezt. Ekkor jutott eszembe, hogy talán érdekelné ez a rajzfilmsorozat az emberi testről. Telitalálat volt! Bár még csak 4,5 éves, a bátyjával együtt egy mukk nélkül nézték a mesét, és sok kérdésük is volt az epizódok után. Jelentem, eddig végeztünk a kisbaba születésével (naná!), a vírusokkal, a fogakkal és ízlelőbimbókkal, és a füllel. A sejteket érdeklődés hiányában azonban csak félig néztük meg.
A Nagy is az emberi testre fókuszált, de ő egészen más szempontból. Egyik este épp a fürdőkádban ültek, mikor a következő beszélgetés ütötte meg a fülemet:
„És a fiúknak ha bácsik lesznek, nem nő meg a mellük, a néniknek viszont nagy lesz és hosszú (köszi, kisfiam!)”
- fejtette ki a Nagy a Kicsinek (aki egyébként bizonygatta, hogy neki bizony meg fog nőni, mert ő anyuka lesz, ha megnő).
Mégis költözhetünk!
Aztán pénteken (ami itt szünnap volt, emlékezvén a II. VH végére) kora délután a férjemet váratlanul felhívták az ingatlanosok: megkapták a levelünket, amiben kérelmeztük, hogy a lehető leghamarabb átvehessük a lakást az állapotomra való tekintettel, és ha nekünk is jó, a karantén 11-ei feloldása után május 20-án mehet az átadás. A férjem úgy megörült a hírnek, hogy hazáig futott (épp a boltba tartott, mikor hívták és az utcán volt).
Először csak bambán néztem, hogy most mi legyen. Bár volt bennem egy adag megkönnyebbülés, hogy most már TÉNYLEG átvehetjük a lakást záros időn belül, rögtön átszámoltam azt is, hogy a 20-a nekünk több szempontból is nagyon rossz. Először is szerdára esik, és bár a Nagy elvileg mehet oviba addigra, de pont a szerda az egyetlen nap, amikor nincs ovi. Vagyis mindkét gyereket magunkkal (kéne) cipelni - de maximum két embert engednek be, azokat is csak maszkban. Mi legyen? Tartsuk őket a kocsiban, és felváltva menjünk be? (mindkettőnk jelenlétére szükség van). Kérjünk meg valakit, hogy vigyázzon rájuk? De kit? Nem veszélyes? És aznap munkanap van, ki fog emiatt lelépni a munkából? Végül úgy tűnik, sikerült lebeszélni egy nagyon kedves magyar barátnőmmel, hogy kivesz egy fél napot aznap és idejön vigyázni rájuk, míg mi elintézzük az átvételt. Tudom, hogy rizikós, de nincs jobb ötletem.
Másodsorban a 20-ával az is baj, hogy egyrészt túl korai, másrészt viszont túl késői dátum ahhoz, hogy még a hónap végéig feladhassuk az albérletet. Kivéve, ha nem csak hónapfordulón lehet átadni, hanem mondjuk június 10-én is. Ezért első körben az ingatlanügynökséggel kellett (volna) beszélni, péntek délután és ünnepnap lévén azonban ki kellett várnunk a hétfőt - amikor persze szünet nélkül foglaltat jelzett a számuk (gondolommindenki akkor szabadult rájuk). Végül emailt írtunk nekik, amire kedden válaszoltak: igen, lehet hónapforduló után is visszaadni a lakást és arányosan kiszámlázzák a különbözetet. Huh.
Végül pedig: ki segít a költözésben? Az eredeti terv az volt, hogy a szüleim jönnek segíteni, egyrészt kocsival, amibe pakolni tudunk, másrészt hogy segítsenek a gyerekfelvigyázásban és a pakolásban. Rengeteg cuccot, pl. a konyhaszekrényeink ajtajait, szerszámokat, betonfúrót stb. is ők hoztak volna magukkal. Június 15-ig azonban biztosan marad a francia határzár, vagyis rájuk nem számíthatunk. A férjemnek viszont igaza van abban, hogy nem tudni, mit hoznak a következő hetek: javulás vagy romlás lesz-e a járványhelyzetben, amit június 2-án vizsgálnak majd felül. és azt nagyon nem akarjuk, hogy a másodika itt érjen minket csak azért, mert toljuk magunk előtt a költözést, jobb időkre vagy több segítségre várva. Ha 2-án ismét szigorítanak, és be kell zárkózni, legalább már az új, nagyobb helyen tehessük meg ezt - érvelt a férjem. Úgyhogy kértünk árajánlatot egy költöztetőtől, és gyorsan körbekérdeztük (férfi) ismerőseinket, hogy egy kis napidíj fejében eljönnének-e segíteni. Szerencsére akadt jelentkező, úgyhogy ha a költöztető extrém magas árat mond, akkor az ismerőseinkkel és bérelt kamionnal magunk költözünk május utolsó hétvégéjén.
Mivel mindezek az infók csak lassan derültek ki, a hétvégét eléggé felfokozott állapotban töltöttük, amit mi mással vezethettünk volna le, mint... egy jó kis dobozolással! Gyorsan kiürítettük az egyik könyvszekrényünket, és további csomagokat alkottunk a konyhában is, illetve felraktam egy hirdetőoldalra azokat a cuccainkat, amiket nem akarunk magunkkal vinni az új helyre. Ezzel jó sok időm elment - de szerencsére nem volt hiábavaló a fáradozás, mert az egyik legnagyobb darabot, egy konyhaszekrényt már hétfő este el is vitték, és két másik bútort is lefoglaltak. A szomszédok közt is hirdettünk (a ház lakóinak van what's up csoportja) és egy pasas a hatodikról a háztartási gépeket foglalta le - nyilván nyomott áron, de legalább nem kell azokat is magunkkal cipelni, elég lesz lifttel felküldeni neki, és a költözésig használhatjuk. Mindezek után vasárnap délután még arra is rávettem magam, hogy az iskola újranyitására írjak az ovis igazgatónőnek és a Nagy óvó bácsijának, ismét kifejtve összes érvemet, miért kéne a Nagynak még egy évet oviban maradnia, főleg a két hónapos karantén után, majd számba vettem és egyenként megcáfoltam az ő indokaikat, amiket még januárban mondott a tanár úr. Jó hosszú levél lett, az (egyébként is lyukas) agyamat teljesen leszívta. A férjem is átnézte, hozzáírta a saját észrevételeit, aztán elküldtük.
Végre mehetnénk mindenhova - ha tudnánk
Hétfőn aztán beindultak az események. Reggeltől kezdve jöttek-mentek az emailek és hívások a hirdetések, elmaradt intéznivalók, adóbevallás (mert mikor máskor) és egyéb adminisztratív ügyek kapcsán. A férjem dolgozott, én próbáltam a gyerekeket tanítani és főzni, hogy kettőre el tudjunk menni a migrénes orvoshoz. Időben le is battyogtunk a kocsihoz mind a négyen, majd miután bepakoltuk a fiúkat, a férjem gyújtást adott - a kocsi pedig nem indult. Gondolatban rögtön a homlokomra csaptam és átkoztam magunkat, hogy lehettünk ilyen hülyék, hogy két hónap alatt egyszer járattuk csak meg a kocsit, akkor is csak a garázsban, most aztán lemerült az akksi. Még tettünk két próbát, amikor óriási szerencsénkre megérkezett a garázsszomszéd. Mivel sürgetett az idő, megkértük, hogy segítsen már bebikázni a kocsit - nekünk szerencsére volt kábelünk, mert neki nem volt. Meg is csinálták a férjemmel, amit kell, de a kocsi továbbra se indult - a sok próbálkozással viszont úgy elhúzták az időt, hogy már csak húsz percem maradt odaérni az orvoshoz. A kocsi láthatóan nem ment sehova, én viszont nem akartam lemondani az időpontot, úgyhogy végül nekiindultam a villamosmegállónak.
A villamoson nagyon szellősen voltak az emberek. Óriási betűkkel mindenütt a „distance” szó volt kiplakátolva és -ragasztva, meg az, hogy maszk nélkül tilos a felszállás. Még szerencse, hogy a férjem vett nekem egy maszkot korábban a patikában, én meg betettem a táskámba, bár csak a rendelőben akartam felvenni. Persze rögtön kiderült, hogy szabály ide vagy oda, azért akadnak, akik maszk nélkül is felszállnak - vagy van maszkjuk, de ahogy felszálltak, már szedik is le. Kedvenceim voltak, akik az orruk alá csúsztatva hordták, és két embert is láttam, akik míg telefonáltak, még a szájuk elől is elvették. Voltak aztán dizájnmaszkok is - egy fiatal csaj pl. fehér csipkét varrt a sajátjára, egy pasinak pedig pont olyan fekete alapon rózsaszín mintás anyagból volt a maszkja, mint az ing, amit viselt.
Végül sikerült „csak” 15 perc késéssel odaértem a rendelőbe - a doktornő persze jól leszidott, alig győztem elnézést kérni. A nagy nehezen összehozott randevúnak sajnos nem volt túl sok értelme, mert amíg terhes vagyok, nem írhat fel gyógyszert, úgyhogy csak pár hasznos tippet tudott adni - menjek el reggel és este is húsz percet sétálni, mert a mozgásszegény életmód kedvez a migrénnek, igyak sokat (ez eddig is megvolt), ne stresszeljek (haha), legyenek 5 perces mikrosziesztáim napközben, a gyerekekkel meg játszassak addig csöndkirályt (hát ez érdekes lesz). Végül abban maradtunk, hogy most nem ír fel receptet, de ha megszületett a baba és a helyzet nem javul, hívjam fel, és telekonzultáció után elküldi a receptet emailben.
Feltéve, hogy nem szoptatok - tette hozzá hamiskásan - mert akkor nem adhat. Erre egy diplomatikus „majd meglátjuk”-kal válaszoltam csupán, mire hosszasan kifejtette, hogy egyesek teljesen bele tudnak bolondulni ebbe a „szoptatásmániába” pedig régen sem volt mindenkinek teje, de akkor is megoldották valahogy: szoptatós dajkával. Ma pedig aztán tényleg minden a rendelkezésére áll a nőknek, hogy ne kelljen erőltetni ezt a dolgot, sőt! de képzeljem el, ennek ellenére vannak olyan holdkórosok, akik 9, de akár 12 hónapig is szoptatnak! Amikor erre semmi szükség!
A monológ során nem nyilvánítottam véleményt, csupán bólogattam, úgyhogy a végén lehalkított, bizalmas hangon még azt is hozzáfűzte, hogy ő maga is ismert ilyen személyt, sőt, volt olyan páciense, aki négy (!) egybefüggő éven át folyamatosan szoptatott, hát erre varrjak gombot! Erre már tényleg nem lehet mást mondani, mint hogy igazi idiotizmus, valóságos mánia! Magamban jót szórakoztam rajta, mert azt aztán egy percig se gondoltam, hogy pont itt fogok szoptatásellenes kirohanást hallgatni. Bár én magam nem vagyok egy óriási szoptató, de azért azt mindig is fontosnak tartottam, hogy a gyerekeim legalább az első pár hónapban anyatejet kapjanak, úgyhogy a lehetőségeimhez képest mindkettőnek meg is adtam ezt - még ha a magam részéről sok szenvedéssel is járt. Ezt persze nem kötöttem az orrára.
Hogy az orvosos kört rövidre zárjam: másnap a fül-orr-gégészhez mentem - ez alkalommal metróval. Hol vannak már azok az idők, mikor fürtökben lógtak a kocsikba az emberek! Nagyon szellősen ültünk itt is, és bár a metróban gondosan fel volt ragasztva a földre egy fehér csík mindenütt, hogy a felfelé menők jobboldalt, a lefelé menők baloldalt haladjanak stb, jó francia szokás szerint természetesen mindenki a vonalON ment, esetleg össze-vissza lődörögve faltól falig - ahogy nagypapám szokta mondani: úgy vándorolva, mint gólyafos a levegőben.
A vizit előtt bementem a nagypatikába (sorba kellett állni és ötösével engedtek be minket) és szemérmetlenül nagy összeget hagytam ott vitaminokra meg recept nélkül kapható termékekre, és vettem megint a vasszirupból is, hogy javuljanak az értékeim. Utána a rendelőhöz mentem, ahol a folyosón kellett várakozni az ajtó előtt (magánlakásból alakították ki). Öt perccel az időpontom után kijött értem az orvos, ellenőrizte van-e rajtam maszk (rajta is volt), majd már a nyitott ajtóban telenyomta a kezemet fertőtlenítővel. Utána a szobájába kísért, ahol az íróasztalától jó messze volt a szék - ösztönösen elkezdtem közelebb húzni az asztalhoz, mire rémülten szólt, hogy nenene, az direkt van ott. Elég furcsa volt így két méternyi távolból beszélni hozzá, de a lényeget mindenesetre elmondtam. Vizsgálatra nem került sor, mert „rizikós” lenne, de adott egy beutalót röntgenre, persze csak a szülés utánra.
Beiskolázási ügyek - talán mégis lesz egy kis szerencsénk?
Kedd reggel aztán megjött az óvó bácsi válasza a levelünkre. A férjem szerint elég bunkó stílusban írt (nekem nem volt lelkierőm elolvasni, megelégedtem az ő beszámolójával) miszerint bármennyire is szeretnénk, csak akkor tudná visszatartani a gyereket a nagycsoportba, ha értelmi sérültnek nyilvánítanák, azt meg nyilván nem akarjuk, és amúgy sincs már rá idő. Az igazgatónő nem is reagált. Mit volt mit tenni tehát, felhívtuk a körzetes iskolát telefonon még aznap és eléjük tártuk a helyzetet. A férjem - látva, mennyire le vagyok strapálva már agyilag, és mennyire megvisel ez az egész, magára vállalta ezt az ügyintézést - és csupán öt telefonjába, egy rahedli papír kitöltésébe, egy szívhez szóló motivációs levelébe és egy jó pár emailjébe került, hogy (remélhetőleg) sínre tegye a dolgokat.
Nekem ez már tényleg túl sok lett volna, bár ő azt mondta, hogy végig mindenki nagyon kedves és segítőkész volt, miután előadta a történetünket. Annyit sikerült kiderítenie, hogy a körzetes iskolában, ahova alapból menni kéne, nagyjából 24 fős osztályok vannak - az utca végében lévő másik suliban viszont ezeket az osztályokat kettébontják, így 12 gyerek jár egy osztályba. Az ok az, hogy ide szociálisan vagy másképpen hátrányos gyerekeket vesznek fel, akiket aztán felhúznak a többiek színvonalára egy program keretében, ami az elmondás szerint évek óta nagyon sikeresen működik. A bekerülés persze nehéz, mert elbírálják, hogy valóban szüksége van-e az adott gyereknek erre az „extra figyelemre” és ha úgy találják, hogy nem, akkor nem kap helyet. Az infók alapján szerdán végül emailben benyújtottuk a kérelmünket, hogy a körzeti suli helyett a gyerekek ide járjanak - meglátjuk, mi lesz a válasz.
Kedden kellett átvenni a város által ingyen kiosztott maszkjainkat is. Már nagyon vártuk, mert azon kívül, amit nekem vettünk a patikában, csak egy biciklismaszkunk van, és hát azért az nem az igazi. Ám amikor a férjem hazaért a négy maszkkal és elővette őket a csomagból, nem akartunk hinni a szemünknek.
- Ez egy vicc? - kérdezte a férjem, mivel a nagy csinnadrattával beharangozott, többször is használható, külön regisztráció alapján kiosztott maszkok úgy néztek ki, mintha törlőrongyok lennének. Itt rojtos, ott ferdén varrt, a legvékonyabb gumival, amit csak el lehet képzelni. Teszek róla ide egy képet, hogy el tudjátok képzelni - a fehér a patikában vett maszkom, a másik a város által osztott. Ennyi erővel magam is beszeghettem volna egy konyharuhát maszknak, miközben ugyanekkora erőbefektetéssel csinálhattak volna olyat is, mint a másik, mert árban nem hiszem, hogy nagy különbség volna, kivitelezésben viszont annál inkább.
És végre visszatérés az oviba!
Csütörtök reggel aztán a Nagy már hat órakor felébresztett minket, nehogy elkéssünk az iskolából. Nagyon izgatott volt, már egy órával a beengedés előtt megreggelizve, összekészülve sürgetett, hogy menjünk. Előző este az óvó bácsi küldött egy negyedórás videót emailben, amiben mindent megmutat és elmagyaráz előre. A szülők ugyebár nem léphetnek be az épületbe, szóval ha ez nincs, mi sem tudjuk meg, mi vár bent a gyerekre. Összefoglalván: csíkok mindenütt. Már az iskolaépület előtt a járdára ragasztva egymástól egy méterre lévő csíkok (amik mellé egyébként cuki dinófigurákat ragasztottak, hogy a várakozást jobban viselje a gyerek). Az ajtóban maszkos emberek fogadják őket (a tanárok), majd bent is egy méterre egymástól ragasztott fekete matricák. Ezek mentén jutnak el a tornaterembe, ahol összevárják egymást az osztályok (a fiaméba 10 gyerek jött vissza, a másik nagycsoportbokba 8 és 9).
Mindenkinek egy matricára kell ülnie, egymástól egy méterre. Az udvart is kettéválasztották, a mászókát nem lehet használni, a bicikliket és az ugróiskolát igen. A terembe érve különszedték az asztalokat, amik egyébként csoportokba vannak tolva. Tíz kisasztal lett, mindegyiken egy dobozban saját filcek, olló, rongy, stb. A játékokat előre kikészítették nekik, egy gyerek egy játékhoz nyúlhat, csere nincs. Nincs közös vécére járás se, csak kis csoportokban, kézmosás pedig naponta minimum tízszer. A tanárok maszkban. Akin szimptómákat vesznek észre, elkülönítik, és az osztályt feloszlatják. A belépésre tíz perc van, a kilépésre délután öt. Késést nem fogadnak el. Kíváncsi vagyok, mit mesél majd a Nagy, ha hazajön, hogy sikerül mindezt betartatni.
Shadow
Előzmények:
6. hét: A születésnapomon teszteltem pozitívat
Most, muszáj megnéznem! – gondolom, pedig még nem telt el a három perc, de már nem érdekel, úgyhogy dobogó szívvel veszem a kezembe, és emelem a szemem elé.
Tovább>>>
7. hét: A világ legjobb éttermébe vitt a férjem, én meg majdnem az ételre hánytam
Amikor kihozták a desszertet (gyümölcsrizst kértem friss gyümölcssalátával), azt hittem, hogy mindjárt ráokádok a tányérra.
Tovább>>>
8. hét: Jól rámijesztettek az ultrahangon
Megijesztett a szonográfus, amikor a vizsgálat végén azt mondta: "Látok itt még egy kis sárgatest-aktivitást, van itt egy második petesejt..."
Tovább>>>
9. hét: Miért csak 36-os kismamanadrágot árulnak?
Tapasztalataim alapján a kismamák nagy többsége NEM 34-36-os méret, és főleg nem a terhessége előrehaladtával. Ennek ellenére tényleg egyetlen nagyobb méretet sem találtam.
Tovább>>>
10. hét: Beparáztattak az ultrahangon
„Most már úgy vagyok vele, hogy mindegy, fiú-e vagy lány, csak egészséges legyen!”
Tovább>>>
11. hét: Hívták a szülésznőt, megjelent egy nagydarab férfi
Ami (nekem) eleinte furcsa volt, hogy Franciaországban a szülésznők sokszor férfiak.
Tovább>>>
12. hét: Elütötték a járdán a terhes kismamát
Szánkózás, utcai baleset és orvosi vizsgálatok a 12. héten. A járdán jött belém a rolleres.
Tovább>>>
13. hét: Beszólt a doktornő a súlyom miatt
„Látom, a Madame nem fukarkodott jól tartani magát” - mondta a doktornő, pedig csak három kilót híztam...
Tovább>>>
14. hét: Hiba volt terhesen a másik gyerekemet cipelni
Megfogadtam, hogy többet ilyet nem teszek, mert eléggé ijesztő volt ez az egész.
Tovább>>>
15. hét: Terhes vagy? Hát harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?
A főnököm egy roppant vicces fickó és az első reakciója ez volt a hírre: „Nahát, az első két alkalomból nem tanultál, harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?”
Tovább>>>
16. hét: Naná, hogy a nyaralás alatt lett beteg a gyerek!
A repülés és a hotelbe jutás szerencsére már simán zajlott, majd jött a második – nem várt – fordulat: a Nagy éjszaka belázasodott.
Tovább>>>
17. hét: Nem fogadhatsz orvost a szüléshez, de hálapénz sincs
Kórházat lehet választani, és ott ahhoz kerülsz, aki épp ott van. Így aztán rögtön kiküszöbölődik a kell-e hálapénz és fogadjak-e szülésznőt/orvost kérdéskör is.
Tovább>>>
18. hét: Gáz, hogy terhesen nincs kedvem a szexhez?
Még mindig semmi kedvem a dologhoz - az a filmekben látott „a terhes nő majd lekaparja a falat” érzés egyáltalán nincs meg bennem.
Tovább>>>
19. hét: Karantén: nem tudom, hogy fogjuk tudni kibírni
Terhesen, két kisgyerekkel, Franciaországban. Még csak néhány napja tart a karantén, fogalmam nincs, hogy fogjuk kibírni.
Tovább>>>
20. hét: Összezárva a család: azt hittem, állandóan veszekedni fogunk...
Meg is beszéltük a férjemmel egyik este, hogy mindketten azt hittük, rengeteget fogunk veszekedni, ehhez képest meg még az átlagosnál is kevesebb köztünk a vita.
Tovább>>>
21. hét: Nem kell tovább titkolni, hogy terhes vagyok
Fiúk, tudjátok, hogy miért voltunk ma a kórházban? Anyát megvizsgálta a doktor néni, mert egy kicsit nagy a hasa mostanában. Biztos észrevettétek ti is.
Tovább>>>
22. hét: Csendet akarok! Halálra kínoz a migrén!
Amikor érzem, hogy már megint éles fájdalom hasít a fejembe, és kezdődik elölről, legszívesebben üvöltenék.
Tovább>>>
23. hét: Anya, nagyon hiányzik a papa és a nagyi, elegem van a vírusból!
Próbáltuk vigasztalni szegénykémet, és kábé századszorra mondtuk el neki, hogy a vírus miatt most sajnos akkor se tudnánk meglátogatni őket, ha épp otthon lennénk.
Tovább>>>
24. hét: Cicát szült a fiam, és meg is szoptatta
Annyira édes volt, ahogy a kis pólóját felhúzta, és a plüsst a melléhez nyomta, aztán a cica helyett hörpintett egy nagyot, hogy meg lehetett volna zabálni!
Tovább>>>
25. hét: A férjem helyett a szoptatóspárnát ölelem
Esténként a szoptatóspárnát fogom átölelni a férjem helyett, ő legalább nem panaszkodik a melegre - igaz, ez utóbbit a család minden tagja magának akarná.
Tovább>>>
26. hét: Kismama karanténban: 54 nap alatt 6 órát voltam lakáson kívül
Nem lenne rossz, ha feloldanák a kijárási tilalmat... 54. napja, hogy folyamatosan a lakásban ülök és ezalatt az 54 nap alatt nettó hat órát voltam a lakáson kívül.
Tovább>>>
