26. hét 

Ismét egy kvázi eseménytelen héten vagyunk túl... Kis szerencsével jövő héten tényleg jön a lazítás és a kijárási tilalom enyhítése (vagy nem, ma délután várható a megerősítés/további karantén elrendelése). Nem lenne rossz, ha feloldanák a kijárási tilalmat... 54. napja, hogy folyamatosan a lakásban ülök és ezalatt az 54 nap alatt nettó hat órát voltam a lakáson kívül. 

Talán végre beindulnak a dolgok?
 

Végletesen elegem van már a tétlenségből, ezért hétfőn (remélve a legjobbakat) akcióba lendültem, és első dolgom volt felhívni a migrénes orvost, vagyis a neurológust, akinél korábban már jártam egyszer és időpontot kérni hozzá a karantén utánra. Azt hittem, hogy akár két hétbe is telhet, mire tudnak adni hozzá időpontot, ezért is telefonáltam korán, de csodás módon már az első karanténmentes napra, 11-ére tudtak adni. Tartok tőle, hogy sok mindent nem fog tudni mondani - az „amíg terhes vagyok, viseljem el a fájdalmat, vagy vegyek be paracetamolt” frázison kívül - de nem tudom, mit hoz a jövő, lesz-e újabb karantén, és ha igen, mikortól, ezért szeretnék előre konzultálni vele, és ha lehet, receptet is felíratni. Nem szeretném, ha egy esetleges újabb karanténban, pl. szülés után ne lenne nálam gyógyszer csak azért, mert nem volt lehetőségem a gyerekágy alatt elmenni hozzá. Eláll az a recept, és legalább nálam van.

Ahogy letettem a titkársággal a telefont, már tárcsáztam is a fül-orr-gégészt (KathyB felvetésére, miszerint talán a „sinus headache”-nek is köze lehet a migrénes rohamokhoz). Hozzá is rekordgyorsasággal, 12-ére kaptam időpontot - ami direkt jó, mert így felvezethetem az elméletet a neurológusnak előző nap. A fül-orr-gégész titkárnője mondta, hogy szigorúan csak maszkban mehetek majd be, és váróterem helyett egyből az orvos ajtaja előtt kell majd várakozzak.

Remélem, addigra lesz maszkunk. A héten végre az önkormányzatnál is felpörögtek kicsit a dolgok, és kaptunk emailt, miszerint csak és kizárólag május 8-án lesz lehetőségünk egy online felületen igényelni a helyi lakosként ingyenesen járó maszkjainkat - ez mennyire francia! Már látom előre, ahogy lehal az egész oldal, mert mindenki egyszerre szabadul majd rá és IT sem lesz, mert nyolcadika munkaszüneti nap). Ha sikerül felkerülni a listára, akkor 11-én, a házunktól párszáz méterre lévő nagy tornacsarnokban vehetjük majd át a maszkokat. Ha nem, akkor venni kell a gyógyszertárban - bár az eddigi kiírások alapján mindenütt hiánycikk.

Kaptunk másik levelet is, ez az oviról szólt, miszerint a Nagy beletartozik azok körébe, akik mehetnek ismét (ezt tudtuk eddig is) - de az előzetesen közölt május 12-e helyett csak 14-étől, ami egy csütörtök. Természetesen nem kötelező újra oviba küldeni a gyereket, választhatjuk továbbra is a távtanulás opciót - de bármely megoldást válasszuk is, büntetőjogi felelősségünk tudatában később már nem változtathatunk a döntésünkön. Mi a menjen ismét iskolába opciót választottuk, több okból is. 

Ugyanebben a mailben előre elküldték a menzapapírt is, amin július 4-ig kellett beikszelni, mely napokon szeretnénk, ha a gyerek bent ebédelne (vagyis a sok lamentálás vége mégis az lett, hogy lesz meleg ebéd a gyerekeknek, nem kell szendvicset vinniük magukkal). Ebben érzek egy kis kavarodást, mivel az önkormányzati levél szerint heti maximum két napot mehet majd a Nagy, a menza viszont a hét összes napját megjelölte, sőt, még a pünkösd hétfőt is, ami alapvetően szünnap, szóval úgy érzem, eléggé kutyafuttában küldték ki a naptárat. Szerdánként természetesen nincs tanítás, mint ahogy normál időkben sem volt soha. Eddig a fiúk mindig a kerületi napközibe jártak ezeken a napokon, ami a sarkon van. Ők a múlt héten annyit írtak, hogy még nem tudják, mikor tudnak újranyitni.

Múltidéző videónézés
 

A Kicsi is kapott levelet, amiben tisztázták, hogy bizonytalan dátumig ő nem mehet oviba. Én már annak is örülök, ha a Nagy egy kissé magára talál, és egymástól külön lesznek legalább napi pár órát. Nagyon rájuk fér már, de sajnos a szűkös lakáskörülmények és a korlátozott, napi egyórás kimenőidő miatt nem nagyon van rá lehetőség, hogy elválasszuk őket. A múltkor a Kicsi kivételesen egyedül ment le az apjával levegőzni, a Nagy pedig kérte, hagy maradhasson fent velem a lakásban. 

Ennek az lett a vége, hogy épületes beszélgetést folytattunk róla, miért van gyűrű a kezemen, kitől kaptam és apa miért nekem adta, illetve ő azt miért nem láthatta, amikor odaadta. Szó szót követett, végül betettem neki az esküvői videónkat, hogy megnézhesse a gyűrűhúzást. Még sosem látta ezt a felvételt, mert eddig túl kicsinek gondoltam hozzá, de kár volt aggódni, mert teljesen le volt nyűgözve az egésztől.

Tátott szájjal nézte végig a húszperces videót, végigmondta a rokonok neveit, akiket felismert, miközben kifejtette, hogy anya volt a legszebb az egész teremben (igaz, először összekevert a húgommal), majd élénken érdeklődött, miért sírt a dédi/az anyósom/Apa, és hova raktam a menyasszonyi ruhámat utána. A végén magabiztosan közölte, hogy neki már megvan, kit vesz majd el (továbbra is az ovis barátnője a kiválasztott), felpróbálta az apja gyűrűjét, amit az az éjjeliszekrényen hagyott, majd megnyugtatott, hogy ha apa valamiért nem hordaná a gyűrűt, akkor majd ő fogja és lesz a férjem helyette. A kis egyedüllét mindkét gyereknek jót tett - a férjem szerint a Kicsi totál jól elbogarászott lent egyedül - és amikor megjöttek a sétából, örömujjongással és „Nagyon hiányoztál” kiáltásokkal ugrottak egymás nyakába az előszobában. Pedig amúgy bármin össze tudnak veszni - a múltkor például azon, ki etesse majd a babát kettejük közül, ha megszületett. 

A hét nagy részét egyébként is múltidéző videók nézésével töltöttük - a fiúk annyit beszélnek a Babáról és arról, hogy ők milyenek voltak babakorukban, hogy egyik délután beraktam nekik a róluk készített videóimat is. Hogy vártuk őket kilenc hónapon át, milyen volt a keresztelőjük, az újszülöttfotózásuk és aztán hogyan telt az első évük... Ez utóbbi videója csak a Nagynak van készen, mert a Kicsinek ugyan egy-két éve leválogattam a képeket egy slideshow-hoz, de összeállítani, pláne a videókat átnézni hozzá már nem volt erőm, így félbemaradt. A héten azonban nekiduráltam magam (olyan bánatosan nézett, amikor mondtam, hogy neki még nincs kész a videója, hogy azonnal lelkiismeret-furdalásom támadt), és átnéztem első évének minden elmentett kis videóját, kiválogatva közülük a legjobbakat.

Ami feltűnt magamat is visszanézve a felvételeken (már azon kívül, milyen vékony voltam pár évvel ezelőtt), hogy milyen türelmes voltam velük és ez elgondolkoztatott. Nagyon félek tőle, hogy lesz-e ez alkalommal is ennyi türelmem egy kisbabához. A férjem szerint ez hülyeség és ne parázzak, de nekem az jár a fejemben, hogy a fiúk már olyan nagyok, és teljesen másképp kell őket kezelni, mint amikor még kicsik voltak... Vajon lesz-e arra kapacitásom, hogy a Babának ugyanolyan türelmet és odaadást biztosítsak, miközben velük már teljesen más öö „anyai minőségemben” telnek a hétköznapok? És emiatt nem érzik-e majd magukat kirekesztettnek? Főleg, hogy akkoriban még jóval fiatalabb voltam, megvolt még az újdonság varázsa is és az idegeimet se cincálta szét két gyerek. Aztán persze lehet, hogy tök fölöslegesen parázok ezen - épp úgy, mint amikor a Kicsit vártam, és azon izgultam, fogom-e tudni annyira szeretni, mint a Nagyot (spoiler: tudtam).

A Baba egyébként egyre erőteljesebb rúgássorozatokkal jelentkezik minden nap. Sőt, reggelente már nem hagy aludni, mert hétkor (de volt már 5:40 is) legkésőbb "felrugdos", mintha azt mondaná, itt az ideje a reggelinek. A családban továbbra is nagy téma a születése és hogy milyen lesz - a gyerekek mellett a héten a férjem is a babával álmodott egyik este. Azt mondta, hogy álmában "pikk-pakk" megvolt a szülés, nem tartott, csak két órán át (neki legyen igaza), és aztán már a kezébe is adták a kisfiát. "Annyira kicsi volt" - mondta. Én persze kérdeztem, kire hasonlított a családból, olyan volt-e, mint a fiúk, mire mondta, hogy senkire sem hasonlított, mert barna haja és szeme volt. Kiváncsi vagyok, igaza lesz-e.

Bekapcsolt a terhesagy, rögtön meg is lettek a következményei
 

Aztán csütörtökön nagyon mérges lettem magamra. Még a múlt heti kocsmakvízre ugyanis a férjem vett nekem egy hatos pakk alkoholmentes „búzasört”, hogy én se érezzem kizárva magam a virtuális kocsmázásból. Mivel csak kettőt ittam meg a kvíz alatt, a többi üveg a hűtőben várta a sorsát. Egyik este, miközben a gyerekek vacsoráját csináltam (a férjem elment futni) úgy gondoltam, hogy a hosszú és fárasztó nap után én is megérdemlem, hogy legalább imitáljam az alkoholizálást, úgyhogy ki is vettem az egyiket a hűtőből. Gondoltam, ha már hónapok óta nem ittam semmit, most aztán megadom a módját ennek a kis ál-sörözésnek, úgyhogy elővettem egy citromot és szeletekre vágtam (ha már búzasör), az italt pedig egy szép üvegpohárba töltöttem ki (itt az átlagsör 2,5 decis, nem fél literes!). A gyerekek pont akkor jöttek be vacsorázni, úgyhogy én is leültem velük együtt és evés közben vidáman kortyolgattam a sört. Jól fogyott, mert igen szomjas voltam és jólesett a hideg „sörből” kortyolgatni, úgyhogy meg is ittam az egészet a vacsora végéig - az utolsó kortyokat már a fürdő felé terelgetve a seregletet. Épp ekkor jött meg a férjem, aki a konyhába lépve egyből kiszúrta a sörösüveget. 

- Te ezt ittad? - kérdezte felhúzott szemöldökkel. 

- Igen ezt. Miért, valami baj van vele? - kérdeztem vissza enyhén ideges hangon... Most őszintén, mit gondol, ki itta volna meg rajtam kívül, talán a gyerekek? 

- Hát, ez az én söröm volt - mondta bambán, még mindig a kezében tartva Az Üveget. 

Rápillantottam és basszus tényleg! Esküszöm megszédültem a felismeréstől... Nem tudom, hogy keveredett a mentes sörök közé egy igazi! Mentségemre szóljon, hogy az egyetlen különbség a két típus között a címke színe volt, amire a vacsorakészítés közben nem figyeltem, pláne, hogy csak addig tartottam a kezemben, míg kitöltöttem egy pohárba. 

Egy másodperc alatt elöntött a pulykaméreg. Hosszú hónapok óta kényesen vigyázok rá, hogy egy korty alkoholt se igyak, már a fogantatás előtt se, minden csábításnak, „ugyan, egy korty nem árt” kínálásnak ellenálltam, és a karantén őrjítően hosszú két hónapja sem tudott rávenni, hogy ezen változtassak. Erre tessék, most tök véletlenül megiszom egy egész üveg sört, és még csak nem is tudok róla! 5,5 százalékos volt, és én meg úgy kortyolgattam el, mint valami limonádét, még csak a fejembe se szállt! Hát ez őrjítő! És még csak nem is hibáztathatok senkit magamon kívül! Iszonyú ideges lettem, de közben meg nem tudtam nem észrevenni a helyzetben rejlő komikumot, úgyhogy hangosan felröhögtem. Még jó, hogy a sors gondoskodik róla, hogy az ember a karanténban sem veszíti el a humorérzékét...

Shadow

Előzmények:



6. hét: A születésnapomon teszteltem pozitívat
Most, muszáj megnéznem! – gondolom, pedig még nem telt el a három perc, de már nem érdekel, úgyhogy dobogó szívvel veszem a kezembe, és emelem a szemem elé.
Tovább>>>

7. hét: A világ legjobb éttermébe vitt a férjem, én meg majdnem az ételre hánytam
Amikor kihozták a desszertet (gyümölcsrizst kértem friss gyümölcssalátával), azt hittem, hogy mindjárt ráokádok a tányérra.
Tovább>>>

8. hét: Jól rámijesztettek az ultrahangon
Megijesztett a szonográfus, amikor a vizsgálat végén azt mondta:  "Látok itt még egy kis sárgatest-aktivitást, van itt egy második petesejt..."
Tovább>>>

9. hét: Miért csak 36-os kismamanadrágot árulnak?
Tapasztalataim alapján a kismamák nagy többsége NEM 34-36-os méret, és főleg nem a terhessége előrehaladtával. Ennek ellenére tényleg egyetlen nagyobb méretet sem találtam.
Tovább>>>

10. hét: Beparáztattak az ultrahangon
„Most már úgy vagyok vele, hogy mindegy, fiú-e vagy lány, csak egészséges legyen!”
Tovább>>>

11. hét: Hívták a szülésznőt, megjelent egy nagydarab férfi
Ami (nekem) eleinte furcsa volt, hogy Franciaországban a szülésznők sokszor férfiak.
Tovább>>>

12. hét: Elütötték a járdán a terhes kismamát
Szánkózás, utcai baleset és orvosi vizsgálatok a 12. héten. A járdán jött belém a rolleres.
Tovább>>>

13. hét: Beszólt a doktornő a súlyom miatt
„Látom, a Madame nem fukarkodott jól tartani magát” - mondta a doktornő, pedig csak három kilót híztam...
Tovább>>>

14. hét: Hiba volt terhesen a másik gyerekemet cipelni
Megfogadtam, hogy többet ilyet nem teszek, mert eléggé ijesztő volt ez az egész.
Tovább>>>

15. hét: Terhes vagy? Hát harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?
A főnököm egy roppant vicces fickó és az első reakciója ez volt a hírre:  „Nahát, az első két alkalomból nem tanultál, harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?”
Tovább>>>

16. hét: Naná, hogy a nyaralás alatt lett beteg a gyerek!
A repülés és a hotelbe jutás szerencsére már simán zajlott, majd jött a második – nem várt – fordulat: a Nagy éjszaka belázasodott.
Tovább>>>

17. hét: Nem fogadhatsz orvost a szüléshez, de hálapénz sincs
Kórházat lehet választani, és ott ahhoz kerülsz, aki épp ott van. Így aztán rögtön kiküszöbölődik a kell-e hálapénz és fogadjak-e szülésznőt/orvost kérdéskör is.
Tovább>>>

18. hét: Gáz, hogy terhesen nincs kedvem a szexhez?
Még mindig semmi kedvem a dologhoz - az a filmekben látott „a terhes nő majd lekaparja a falat” érzés egyáltalán nincs meg bennem.
Tovább>>>

19. hét: Karantén: nem tudom, hogy fogjuk tudni kibírni
Terhesen, két kisgyerekkel, Franciaországban. Még csak néhány napja tart a karantén, fogalmam nincs, hogy fogjuk kibírni.
Tovább>>>

20. hét: Összezárva a család: azt hittem, állandóan veszekedni fogunk...
Meg is beszéltük a férjemmel egyik este, hogy mindketten azt hittük, rengeteget fogunk veszekedni, ehhez képest meg még az átlagosnál is kevesebb köztünk a vita.
Tovább>>>

21. hét: Nem kell tovább titkolni, hogy terhes vagyok
Fiúk, tudjátok, hogy miért voltunk ma a kórházban? Anyát megvizsgálta a doktor néni, mert egy kicsit nagy a hasa mostanában. Biztos észrevettétek ti is.
Tovább>>>

22. hét: Csendet akarok! Halálra kínoz a migrén!
Amikor érzem, hogy már megint éles fájdalom hasít a fejembe, és kezdődik elölről, legszívesebben üvöltenék.
Tovább>>>

23. hét: Anya, nagyon hiányzik a papa és a nagyi, elegem van a vírusból!
Próbáltuk vigasztalni szegénykémet, és kábé századszorra mondtuk el neki, hogy a vírus miatt most sajnos akkor se tudnánk meglátogatni őket, ha épp otthon lennénk.
Tovább>>>

24. hét: Cicát szült a fiam, és meg is szoptatta
Annyira édes volt, ahogy a kis pólóját felhúzta, és a plüsst a melléhez nyomta, aztán a cica helyett hörpintett egy nagyot, hogy meg lehetett volna zabálni!
Tovább>>>

25. hét: A férjem helyett a szoptatóspárnát ölelem
Esténként a szoptatóspárnát fogom átölelni a férjem helyett, ő legalább nem panaszkodik a melegre - igaz, ez utóbbit a család minden tagja magának akarná.
Tovább>>>