30. hét 

Ezt a bejegyzést már az új lakásból írom. A gyerekek korán kidőltek, a férjem pedig relaxáló fürdőt vesz, így épp teljes a csönd, csak a Baba helyezkedik néha a pocakomban. Kint halkan és megnyugtatóan esik az eső, időnként a hűvös nyári szél is feltámad egy kicsit, míg az eget vihar utáni, bársonykék gomolyfelhők uralják. Hiába, hogy este nyolc, még mindig árad be a fény a nappaliba. Teával a kezemben a kanapén ülök, bal felől rálátva a teraszra, melyet eláraszt a sok színes cserepes virág... Jobbra nem akarok nézni, mert ott egyelőre még a káosz uralkodik. 

Napok óta mást se teszek, mint pakolok, rendezkedek, bútort takarítok és próbálom felszámolni a dzsumbujt, de tudjátok, milyen egy költözés... Az első egy-két hétben olyan érzése van az embernek, mintha katasztrófa sújtotta övezetbe került volna. Épp ezért a mai napló egy kicsi retrospektív lesz, és leginkább a múlt hét végére és a költözésre koncentrál, mert a pakolásról ugye nem sok izgalmasat lehet mondani.

A stressz megeszi a zsírt?
 

A hét elején ismét méredzkedtem. Ahogy Bridget Jones írná, folytatódó jó munkáról számolhatok be, mert továbbra is tartom a súlyomat - a múlt heti 70,8 után most 70,9-nek mértem magam. A hasam egyébként már akkora, hogy folyton leeszem magamat valamivel, ami aztán egész nap bosszant, ha a ruhámra nézek.

A babó egyébként egyre többet mozog odabent, és erősen jelzi, ha nem tetszik neki a pozíció, amiben éppen vagyok. Sajnos a költözés-takarítás alatt ez elég gyakran előfordult - se a guggolást, se a hajolgatást, se a széken ülést nem szereti. Az egyetlen nyerő testhelyzet szerinte az, ha fekszem - de így meg haladni nem tudok. 

A hasam alja is sokat keményedik, kedd reggel pedig arra ébredtem négy óra felé, hogy ki akar szakadni az oldalam, annyira nyomja valami. Utána már csak félálomban feküdtem és hatkor végleg fel is keltem, de a „nyomás” az oldalamban csak egy jó óra múlva szűnt meg, addig nem volt jó semmilyen pózban. 

Persze, hogy a költözés közepén kell bölcsis ügyeket intézni
 

Szerencse, hogy jobban lettem, mert aznap fontos találkozóm volt: intéznem kellett a cég bölcsis ügyeit. Franciaországban ugyanis nagyobb cégek időnként vesznek helyet magánbölcsődékben a dolgozóik számára (ez adózás szempontjából a cégnek is megéri, és jól mutat egy állásinterjúnál, ahol a főnökség rendszeresen elsüti, hogy van bölcsődei hely - csak azt felejtik el hozzátenni, hogy minimum egy év a várólista), és ezeket aztán egy, a cégen belül működő bizottság osztja ki.

Történetesen évekkel ezelőtt bekerültem a bizottságba, és mostanra én vagyok a rangidős tag, ezért én szoktam tárgyalni a bölcsődével - és minden tárgyalói készségemet latba vetve igyekszem a szerződésben foglaltaknál több gyereket helyhez juttatni, most ugyanis 500 főre van 9 hely. Mindezt társadalmi munkában végzem, pénzt semmilyen formában nem kapok érte - de mivel szeretek ezzel foglalkozni és a két kisfiam miatt saját bőrömön tapasztaltam meg, mennyire nehéz (főleg külföldiként!) helyet találni a gyereknek, örömmel és szívesen csinálom. Sajnos idén kissé szerencsétlenül jött ki, hogy pont a költözés idejére esik a beíratási periódus. 

Száz szónak is egy a vége: kedden elmentem a bölcsibe, hogy megbeszéljük, hány hellyel számolhatunk szeptemberre. Egyrészt örültem, hogy végre kimozdulhatok, másrészt viszont borzalmas nehezen tudtam belegyömöszölni a melleimet bármilyen ruhába, annyira megnőttek az utóbbi hetekben - még a terhesruhákból is durván kiduzzadnak, úgyhogy az elindulás nem is volt olyan egyszerű. Végül egy vékony kardigánnal "álcáztam" őket, hogy ne kapjak nyálcsorgató és/vagy szemrehányó tekinteteket útközben.

Mivel nincs messze a bölcsi, gyalog mentem, odaérve pedig rögtön fölvettem a maszkot, és végig abban tárgyaltunk. A megbeszélés közepén aztán véletlenül lenéztem a kezemre, és rémülten vettem észre, hogy se a jegygyűrűm, se az eljegyzési gyűrűm nincs a kezemen. Totál lefagytam a mondat közepén, mert lövésem se volt, hova tűntek, és rémülten kutattam terhesagyam üres zugaiban valami emlékfoszlány után, mikor is láttam őket utoljára. Persze semmi sem jutott eszembe. Csak a találkozó vége után, már hazafelé sétálva ugrott be, hogy készülődés közben letettem őket a fürdőben. Kikészít ez a feledékenység!

A nap további részében kontaktáltam aztán vagy 15 szülőt, ki mit tervez, elviszi-e a gyerekét oviba év végén, akik várólistán vannak, továbbra is jönnének-e, stb, miközben a Kicsit is pesztráltam, mert neki továbbra sincs ovi, és úgy tűnik, hogy szeptemberig már nem is lesz. Ő természetesen nem szűnt meg újabb és újabb bon mot-kkal szórakoztatni, mint például az

„Anya, nekem tudod milyen a lábam? Fáradós.”

Vagy épp:

„Tudod, mi ugrott az eszembe?”

és a világért se hiszi el, hogy az jutott, nem pedig ugrott.

Féltem, hogy beindult a szülés
 

Másnap aztán nem volt ovi a Nagynak sem, úgyhogy miután a férjemet elküldtem az Ikeába, szedje össze az előre megrendelt konyhaszekrény-vázakat, a gyerekek kérésére leültem velük a padlóra autósat játszani, és miközben egyszerre voltam pizzás és mentőautó, igyekeztem emaileket küldeni és megválaszolni ezer féle ügyből kifolyólag. Olyan 10 óra után nem sokkal begörcsölt a hasam alja, úgyhogy a kemény földről gyorsan áttettem székhelyemet a kanapéra és lefeküdtem, mert ez általában segít. Ekkor éreztem, hogy nemcsak a hasam alja, hanem a derekam MINDKÉT OLDALA is fáj.

Miután egyre rosszabbul kezdtem érezni magam, és a fura görcsölés sem akart elmúlni, elkezdtem nézni a faliórát, milyen gyakran jönnek a görcsök. Nagyjából 10 percenként jöttek, de aztán volt öt- meg háromperces is. Ekkor már eléggé ráparáztam a dologra, úgyhogy elővettem a stoppert és mérni kezdtem a szüneteket, de nem volt benne semmi rendszer. A fiúk szerencsére jól elvoltak, és egy bő órával később a férjem is hazaért - ő úgy megijedt, hogy rögtön a kórházba akart vinni, de rábeszéltem, hogy várjunk még, hátha elmúlik - pedig én is nagyon meg voltam ijedve.

A nagyon közeli környezetünkben volt ugyanis olyan pár, akinek 30. hétre született a babája és emiatt pontosan tudtuk, hogy ez mivel jár. Vettem be gyógynövényes tablettát, ami az első terhességem alatt sokszor kisegített, és bő két óra múlva végre elmúltak a görcsök. Hogy mi volt ez pontosan - jóslófájás, vagy más, esetleg csak túlságosan ráparáztam - már sose derül ki. A jó hír, hogy azóta - bár fájdogál a derekam és a hasam alja is szúr vagy görcsöl időnként - de ilyen nem volt. Miután a nagy ijedtségre megebédeltem, délutánra egészen erőre kaptam. A férjem leszedte a konyhaszekrényeket a falról, én igyekeztem redukálni a mindennapi élethez még szükséges edények számát, a többit dobozokba pakolni. 

Alakul az új lakás
 

Csütörtökön a Nagy oviba, mi a lakásba mentünk másodszor is átfesteni a falat és összerakni a tegnap beszerzett konyhaszekrény-darabokat, hogy lássuk, mit lehet tenni a rossz helyen lévő vízvezetékkel. A szekrények összerakása után végül elég hamar megszületett a döntés: vízvezeték-szerelőt kell hívni, és arrébb rakatni a csöveket, mert máshogy nem lesz jó. Na, de honnan szerezzünk mestert? Mivel egyetlen vízvezeték-szerelőt se ismerünk, beírtam a helyi magyarok csoportjába és 20 percen belül ránk is mosolygott a szerencse: találtunk egy magyar szakembert (aki egyébként annyira jó fej volt, hogy pünkösd hétfőn a szabadnapján el is jött és egy óra alatt meg is csinálta, amit kértünk!)

Miután egész jó időben végeztünk, visszaindultunk a régi lakásba - ahol az ajtó előtt toporogva kiderült, hogy nincs meg a lakáskulcs. Csak egyet vittünk, tekintve, hogy úgyis együtt jövünk-megyünk, így az enyém bent lógott a lakásban, a férjemé meg egyszerűen eltűnt. Egy darabig keresgélte a zsebeiben, táskában, kocsiban, de aztán nem volt más hátra, mint visszamenni érte az új helyre, és imádkozni, hogy tényleg ott legyen, és ne kelljen két nappal a költözés előtt zárat cseréltetni. Szerencsére meglett, de az ilyen izgalmakat most már igazán kihagynánk mindketten, van más, amin izgulni lehet.

Pénteken nagyjából ugyanez a forgatókönyv zajlott, csak akkor ruhásszekrényeket mentünk át összerakni. Mivel ebben nem nagyon tudtam segíteni, helyette inkább átsétáltam a két percre lévő önkormányzatra bölcsis jelentkezési lapért (ez most a sajátom volt!). A lehető legjobbkor mentem: egy lélek nem volt előttem, utánam viszont nagyon gyorsan felgyűlt a sor - így értelmet nyert az épület előtt felállított marha hosszú kordon szerepe is. Mindenki maszkban volt (én is), az ügyintéző hölgy pedig maximálisan kedves volt, tíz napon belülre adott időpontot elbeszélgetésre, addigra kell összeraknom a dossziénkat a jelentkezéshez.

Ha már ott voltam, gyorsan kértem jelentkezési lapot a fiúk ebédbefizetéséhez és délutáni napközijéhez is - bár amíg ki nem derül, hogy melyik intézménybe veszik fel őket, nem tudom leadni őket. Ezt a hölgynek is elmondtam, ő pedig gyorsan megnézte a rendszerben, hogy áll az ügyünk a speciális iskolával, de sajnos még mindig csak elbírálás alatt volt a státuszunk. Azzal biztatott, hogy jövő héten biztosan megjön a válasz. Végül még a szerdánkénti gyereknapközire is rákérdeztem, mondta, hogy hova érdemes menni - a lakásba visszatérve rögtön fel is hívtam őket, de itt már nem volt szerencsém: úgy tűnik, hogy még a várólistára se nagyon lehet felkerülni, mert a koronavírus miatt a júniusban szokásos beíratásokat is elhalasztották, bizonytalan ideig.

Fel is vetettem a férjemnek, hogy talán legjobb lenne visszahordani őket a régi helyünkre, még ha messzebb is van, mert ott mindenki ismeri és szereti őket - plusz a kis barátaikkal is megmaradna valamennyire a kapcsolat. A járvány miatt kieső heteket úgyis csak jövőre lehet náluk lejárni (pénzt nem adnak vissza, de a szolgáltatást x alkalomra ingyen adják a jövő évre). Utána elmentünk átvenni a megrendelt pelenkázótáskákat (mindkettő überaranyos), és ha már boltban voltunk, gyorsan be is vásároltunk, hogy ne kongjon üresen a hűtő szombat este, ha megérkezünk a költözés után (és ne kelljen még a hűtendő dolgokat is itthonról fuvarozni.) Hazaérve még szét kellett szedni a nagy ruhásszekrényt, az ágyunkat, a fiúk ágyát, stb. Végül eljött az utolsó este, és vele együtt a hónapok óta tartó nem-alvás az éjszakai zajok miatt. Amennyire szerettem ezt a lakást az elején, annyira meggyűlöltem a végére. Őszintén szólva egy csöppet se sajnáltam, hogy másnap menni kell.

És végre, eljött a kiköltözés napja
 

Szombaton reggel aztán megint hatkor keltünk. Úgy éreztem, hogy teljes a káosz, a bútorok szétszedve, félig becsomagolva, a férjem még csak akkor kezdte felszedni a szőnyegeket és fóliázni a sérülékenyebb bútorokat. Én a tányérokat és poharakat csomagoltam, amiket tegnap még használtunk, majd a legszükségesebb holmikkal a férjem telerakta a kocsinkat. 10 órára készen voltunk és vártuk a költöztetőket. Akik persze nem jöttek, csak 11 után. A kettő között a random teddide-teddoda pakolgatás, a gyerekek kordában tartása és stresszelés volt műsoron. Végre megjöttek - de a beharangozott négy rakodó helyett csak ketten. A férjem felvetésére, hogy így nem lesznek elegen, csak magabiztosan intettek: megoldják. El is kezdték lehordani a bútorokat, gyorsan ürült a gyerekszoba és a hálónk. Aztán egy időre leállt a folyamat - az egyik pasas elment valami kulcsot átadni a lakótársának - így a nappaliban szanaszéjjel maradt holmik közül kitereltem a gyerekeket a teraszra, ahol mesét olvastunk és szendvicset ettünk. Egy darabig, mert nyilván érdekesebb volt a pakolást felügyelniük, a Nagy pedig folyton azért könyörgött, hogy vigye már le valaki a kamionhoz (fentről nem volt elég megnéznie). 

Kettő után úgy tűnt, hogy megtelik a kamion, de még mindig rengeteg cucc volt fent, úgyhogy a férjem is beállt segíteni, hogy haladjanak már, mert addigra eléggé megkopott a kezdeti lelkesedésük. Végül három körül indultunk neki, mi a saját kocsinkkal, ők a kamionnal. Odaérve aztán délután ötig hordták fel a cuccokat - a gyerekek addig mesét néztek, hogy ne legyenek láb alatt, én pedig egy masszív, kezdődő fejfájással irányítottam a kipakolást, mi melyik szobába kerüljön. Arra mindenki kínosan ügyelt, hogy én semmit se emeljek vagy csináljak a rakodásnál - azért egy-két dobozt eltoszigáltam a lábammal, hogy legyen hely a bútoroknak.

Ötkor a rakodók a férjemmel hármasban visszaindultak a maradékért, de az egyik pasas morgott, hogy csak egy fuvarról volt szó, nem kettőről és hogy ezért nem elég a kialkudott összeg - akkor már azon izgultam, nehogy ne jöjjenek vissza a következő körrel. Végül háromnegyed hét körül írt a férjem, hogy indulnak vissza, úgyhogy gyorsan leültettem a gyerekeket vacsorázni, ne a munkások előtt egyenek - nem akartam szegényeket még azzal is stresszelni, hogy ők esetleg éhesek, mi meg ott vacsorázunk előttük - mert bár szívesen megkínáltam volna őket is, de négy szendvicsünk volt össz-vissz meg a másnapi ebédhez valók. Naná, hogy a gyerekek nem akartak enni, és végül a szenyákkal a kezükben rohangáltak a kipakolás közben...

Pontban nyolc órakor aztán az utolsó cuccot is felhozták és becsukhattuk mögöttük az ajtót. Ekkor még hátra volt a gyerekek ágyának összerakása, az ágynemű előkeresése, a fürdetésük (tiszta kosz volt mindkettő az egész napos mezítláb futkosástól), mindez a kupleráj kellős közepén. A férjem hulla fáradt volt a sok pakolástól, nekem meg szétment a fejem, annyira fájt. Azt hittem, elsírom magam, ahogy körülnéztem a lakásban - mintha bomba robbant volna, úgy nézett ki. Azért fél kilencre sikerült letenni a gyerekeket, és el is aludtak (végre az áhított külön szobában!), és miután én is gyorsan lezuhanyoztam egy nyugtató, kecsketejes-levendulás szappannal, lefeküdtem, mert már olyan fáradt voltam, hogy világomat nem tudtam.

Semmi sem fenékig tejfel, sőt
 

Másnap, mintha a katasztrófafilmek atomtámadás sújtotta bunkerében ébredtünk volna. Mosogató vagy akár csak egy csap a konyhában nem volt, konyhabútor, ahova pár cuccot be lehetne rakni, nem volt, összedobált bútor meg dobozhegy viszont volt, így próbáltunk reggelit gyártani. A Kicsi persze régi jó szokását, miszerint reggel hatkor kelt mindenkit, természetesen nem hagyta el az új helyen sem, sőt, izgalmában még be is pisilt, úgyhogy húzhattam le az ágyneműjét - de legalább a Nagy hétig aludt.

Miután megreggeliztünk, be akartam tenni egy mosást, hogy legalább a pisis ágynemű tiszta legyen, de a mosógép nyolc perc alatt háromszor vágta le az áramot (csak minimáláram van, mert az átkötés még nem történt meg), így ezt a tervemet kénytelen voltam feladni és a még mindig koszos, ámde már épp eléggé vizes ruhákat kiteregetni. Bárhová néztem, csak a káoszt láttam, úgyhogy inkább visszamentünk takarítani a régi lakásba. Nagyjából délre értünk oda, ezért a közeli pizzázóból hoztunk pizzát, és az üres lakásban, a nappali közepére terített pokrócon piknikeztünk. Aznap volt gyereknap, a gyerekek nagyon élvezték az egészet - főleg, hogy délután még fagylaltozni is elmehettek az apjukkal, míg én takarítottam és mindketten kaptak egy (szerintem borzasztó ocsmány, de szerintük menő) kézre húzható dinófejet.

Mire hazaértünk, hulla fáradtak voltunk, úgyhogy itthon csak minimálpakolást végeztünk. Másnap pünkösd volt, úgyhogy áramot továbbra sem tudtunk intézni - végül eldöntöttük, hogy kettéválunk, a Nagy az apjával visszament gipszelni a régi lakásba, én a Kicsivel dobozokat pakoltam ki otthon - így kezdett legalább a nappali egészen emberi formát ölteni. Azóta már a konyha és a fürdő is egészen használható állapotba került, a szobákban viszont nincs sok haladás, főleg, hogy még szigetelést is kell csinálni bennük. Szóval, haladunk, még ha nagyon lassan is - de még egyszer nem vállalnám be a terhesen költözést két gyerekkel a nyakamban, mert felér egy igazi ámokfutással.

Shadow

Előzmények:



6. hét: A születésnapomon teszteltem pozitívat
Most, muszáj megnéznem! – gondolom, pedig még nem telt el a három perc, de már nem érdekel, úgyhogy dobogó szívvel veszem a kezembe, és emelem a szemem elé.
Tovább>>>

7. hét: A világ legjobb éttermébe vitt a férjem, én meg majdnem az ételre hánytam
Amikor kihozták a desszertet (gyümölcsrizst kértem friss gyümölcssalátával), azt hittem, hogy mindjárt ráokádok a tányérra.
Tovább>>>

8. hét: Jól rámijesztettek az ultrahangon
Megijesztett a szonográfus, amikor a vizsgálat végén azt mondta:  "Látok itt még egy kis sárgatest-aktivitást, van itt egy második petesejt..."
Tovább>>>

9. hét: Miért csak 36-os kismamanadrágot árulnak?
Tapasztalataim alapján a kismamák nagy többsége NEM 34-36-os méret, és főleg nem a terhessége előrehaladtával. Ennek ellenére tényleg egyetlen nagyobb méretet sem találtam.
Tovább>>>

10. hét: Beparáztattak az ultrahangon
„Most már úgy vagyok vele, hogy mindegy, fiú-e vagy lány, csak egészséges legyen!”
Tovább>>>

11. hét: Hívták a szülésznőt, megjelent egy nagydarab férfi
Ami (nekem) eleinte furcsa volt, hogy Franciaországban a szülésznők sokszor férfiak.
Tovább>>>

12. hét: Elütötték a járdán a terhes kismamát
Szánkózás, utcai baleset és orvosi vizsgálatok a 12. héten. A járdán jött belém a rolleres.
Tovább>>>

13. hét: Beszólt a doktornő a súlyom miatt
„Látom, a Madame nem fukarkodott jól tartani magát” - mondta a doktornő, pedig csak három kilót híztam...
Tovább>>>

14. hét: Hiba volt terhesen a másik gyerekemet cipelni
Megfogadtam, hogy többet ilyet nem teszek, mert eléggé ijesztő volt ez az egész.
Tovább>>>

15. hét: Terhes vagy? Hát harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?
A főnököm egy roppant vicces fickó és az első reakciója ez volt a hírre:  „Nahát, az első két alkalomból nem tanultál, harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?”
Tovább>>>

16. hét: Naná, hogy a nyaralás alatt lett beteg a gyerek!
A repülés és a hotelbe jutás szerencsére már simán zajlott, majd jött a második – nem várt – fordulat: a Nagy éjszaka belázasodott.
Tovább>>>

17. hét: Nem fogadhatsz orvost a szüléshez, de hálapénz sincs
Kórházat lehet választani, és ott ahhoz kerülsz, aki épp ott van. Így aztán rögtön kiküszöbölődik a kell-e hálapénz és fogadjak-e szülésznőt/orvost kérdéskör is.
Tovább>>>

18. hét: Gáz, hogy terhesen nincs kedvem a szexhez?
Még mindig semmi kedvem a dologhoz - az a filmekben látott „a terhes nő majd lekaparja a falat” érzés egyáltalán nincs meg bennem.
Tovább>>>

19. hét: Karantén: nem tudom, hogy fogjuk tudni kibírni
Terhesen, két kisgyerekkel, Franciaországban. Még csak néhány napja tart a karantén, fogalmam nincs, hogy fogjuk kibírni.
Tovább>>>

20. hét: Összezárva a család: azt hittem, állandóan veszekedni fogunk...
Meg is beszéltük a férjemmel egyik este, hogy mindketten azt hittük, rengeteget fogunk veszekedni, ehhez képest meg még az átlagosnál is kevesebb köztünk a vita.
Tovább>>>

21. hét: Nem kell tovább titkolni, hogy terhes vagyok
Fiúk, tudjátok, hogy miért voltunk ma a kórházban? Anyát megvizsgálta a doktor néni, mert egy kicsit nagy a hasa mostanában. Biztos észrevettétek ti is.
Tovább>>>

22. hét: Csendet akarok! Halálra kínoz a migrén!
Amikor érzem, hogy már megint éles fájdalom hasít a fejembe, és kezdődik elölről, legszívesebben üvöltenék.
Tovább>>>

23. hét: Anya, nagyon hiányzik a papa és a nagyi, elegem van a vírusból!
Próbáltuk vigasztalni szegénykémet, és kábé századszorra mondtuk el neki, hogy a vírus miatt most sajnos akkor se tudnánk meglátogatni őket, ha épp otthon lennénk.
Tovább>>>

24. hét: Cicát szült a fiam, és meg is szoptatta
Annyira édes volt, ahogy a kis pólóját felhúzta, és a plüsst a melléhez nyomta, aztán a cica helyett hörpintett egy nagyot, hogy meg lehetett volna zabálni!
Tovább>>>

25. hét: A férjem helyett a szoptatóspárnát ölelem
Esténként a szoptatóspárnát fogom átölelni a férjem helyett, ő legalább nem panaszkodik a melegre - igaz, ez utóbbit a család minden tagja magának akarná.
Tovább>>>

26. hét: Kismama karanténban: 54 nap alatt 6 órát voltam lakáson kívül
Nem lenne rossz, ha feloldanák a kijárási tilalmat... 54. napja, hogy folyamatosan a lakásban ülök és ezalatt az 54 nap alatt nettó hat órát voltam a lakáson kívül.
Tovább>>>

27. hét: 11 kilót híztam, és még van három hónap a terhességből
Még 12-13 hét van hátra, a terheskörlevél szerint pedig innentől minden héten számíthatok hízásra. De akkor mennyi lesz a vége?!
Tovább>>>

28. hét: Két gyerekkel, terhesen költözünk
Most már nincs más hátra, mint nekilátni a költözésnek - amire van még jó két hetünk. Drukkoljatok, hogy addig mindent áthordjunk!
Tovább>>>

29. hét: Veszélyezteti a gyerekét, aki használt gyerekülést vesz?
Csak a marketingszöveg miatt mondják a kereskedők, építve arra, hogy nincs olyan szülő, aki egy elöregedett műanyaggal veszélyeztetné a gyereke életét.
Tovább>>>