29. hét
Jól indult a hét! Végre rászántam magam, és a hétfordulómon mérlegre álltam. Lélekben már felkészültem rá, hogy valami förtelmes számot mutat majd, de lepillantva "csupán" 70,8 kg-nál állt - vagyis még mindig csak a 11 kilós hízásnál tartok, azóta, hogy utoljára néztem, nem gyarapodtam egy kicsit sem. Yess!!
Aznap egy másik kis öröm is ért: újabb tételt pipálhattam ki a babalistámon, mert a gyerekülés is megvan. Pont ugyanazt a típust választottam most is, mint amit a fiúknak is veszek a kezdetek óta (nekem nagyon bejött ez a márka), csak eggyel újabb kiadásban és isofixel. A férjem ment el érte és vitte magával a Kicsit is, hogy szusszanhassak pár órát egyedül, ő mesélte, hogy egy német nő adta el és nagyon megörült neki, hogy mi meg magyarok vagyunk.
Tényleg veszélyezteti a gyerekét, aki használt gyerekülést vesz?
Bár elviekben ellene vagyok a használt gyerekülés-vételnek, és az első gyereknél még én is mindenből újat vettem - kénytelen is voltam rá, mert nem volt kitől örökölni - de most úgy döntöttem, hogy erre a pár hónapra jó lesz ez az (állítólag) alig-használt is, és majd veszek újat, hosszútávra, ha ezt az első méretet már kinőtte a gyerek (az előző kettőből kiindulva 10-11 hónapos koránál tovább úgyse nagyon fogom tudni beleültetni). Az árkülönbség ugyanis jelentős: az új 400 euró lett volna, a használt bázistalppal együtt volt 110. Remélem, nem lesz semmi baja, a műanyag sem öregedett el, nincsenek rajta mikrorepedések - egyébként erre nagyon kíváncsi lennék, hogy a fentiek mennyire valid érvek egy új ülés vétele mellett és mennyire csak a marketingszöveg miatt mondják a kereskedők, építve arra, hogy nincs olyan szülő, aki egy elöregedett műanyaggal veszélyeztetné a gyereke életét.
Még ugyanezen a napon, míg a férjem leszedegette a karnisokat és a függönyöket, én logopédust hajkurásztam telefonon a gyerekeknek az új lakás környékén, mivel ide visszahordani nagyon macerás lenne őket. Szeptembertől keresek, de elég reménytelennek tűnik a dolog. Vagy 8 helyet felhívtam, (ez volt kábé az összes) de senki se tudja őket fogadni. Az egyik nő konkrétan azt mondta, hogy nála két éves a várólista. Fogalmam sincs, így mi lesz. Az iskolai beiratásról és hogy megkapjuk-e a speciális helyet, még mindig nincs hír, május végére ígérték a választ.
Végeérhetetlen karavánban hordjuk át a cuccokat
Szerdán aztán ahogy az előző napló végén írtam is, megtörtént a kulcsátvét. Rögtön ahogy a kezünkbe kaptuk, nekiláttunk felhordani az első tíz dobozt, a gyerekülést és a babahintát a lakásba (pontosabban én csak az ajtókat fogtam, a férjem pakolt). Mikor minden fent volt, felkentük a festékmintákat a falra, hogy legyen idejük száradni, aztán elindultunk a barkácsáruházba, beszerezni a még szükséges dolgokat - de akkora volt a sor az áruház előtt, hogy inkább be se álltunk, hanem siettünk haza a gyerekekhez. Akik egyébként a gondos bébiszittelés ellenére is teljesen fel voltak pörögve.
Gyorsan javasoltam is a barátnőmnek, hogy én leváltom, ő meg inkább menjen el a férjemmel, aki így újabb 12 dobozt és egyéb motyókat tudott elfuvarozni a segítségével. Addig én kihasználva a fiúk lelkesedését, hogy végre "költözünk", nekiálltam velük dobozolni a mesekönyveket - pontosabban csak a Nagy segített egy darabig az adogatásban, mert a Kicsi már az elején inkább nekiállt játszani. Nem is volt baj, legalább tudtam pakolni. A harmadik doboznál végül jól beállt a derekam, úgyhogy úgy döntöttem, most kicsit ledőlök. Abban a pillanatban persze hogy a fejfájás is rám tört - lehet túl keveset ittam, vagy a sok idegeskedés miatt, de alig vártam, hogy hazaérjen a felmentő sereg. Nagyon lefárasztott az a nap, de a férjemet is, aki végül csak fél nyolcra ért haza - addigra persze migrénné erősödött az a fránya fejfájás.
Csütörtökön négy napos hosszú hétvége kezdődött. Reggelre hál'istennek jobban lettem, és úgy éreztem, elönt a tenni akarás. De mit tehet a hét hónapos terhes, aki már mindent összepakolt a lakásban, amit eddig lehetett, dobot cipelni és kocsiba rakodni meg nem tud? Naná, hogy online vásárol! Fölös energiáim lekötéseképp ezért megrendeltem az utazós pelenkázót is, mert az előző pelenkázóstáska-szettet kidobtam a Kicsi egyéves születésnapja után, annyira szétment két gyerek után a sok használatban. Szerencsére az elmúlt években kilestem a friss anyukáknál, hogy van olyan változat, ami egészen kicsire, szinte borítékra hajtogatható, úgyhogy most egy batárnagy táska helyett hosszas válogatás után inkább ilyet rendeltem - rögtön kettőt is, mert kép alapján nem tudtam eldönteni, melyik lenne jobb. A Baba a rendelés folyamatát aktív rugdosással hagyta jóvá. Később, míg a férjem újabb adag cuccokat fuvarozott át az új lakásba (a költöztetők majd csak a bútorokat viszik, úgyhogy addig mindent át kell hordani) én itthon őriztem a gyerekeket.
"Egyre hatalmasabb ez a nappali!"
- mondta a Kicsi. És valóban, a két hónapnyi karantén alatt összerakott, eddig a nappaliban helyet foglaló dobozok nagy része végre eltűnt, és újra volt tér!
Ezt nem hiszem el!!
Pénteken délelőtt aztán átvittük a gyerekeket is az új lakásba. Már teljesen be voltak sózva, hiszen hetek óta erre vártak - és persze a férjem is, hogy megmutathassa nekik. Szíve szerint már előző nap átvitte volna őket, de fontosabb volt, hogy haladjunk kicsit, úgyhogy rábeszéltem, hogy várjunk egy napot, ő pedig pakoljon, intézzen, amit tud. Volt ugyanis egy olyan sanda gyanúm, hogy 10 percnél tovább úgysem fogja érdekelni a fiúkat az "új lakás" téma - és persze, hogy igazam lett! Az első öröm után körbeszáguldozták az egész lakás minden szobáját legalább háromszor, egy kicsit meghúzták a falat, a Kicsi egy másodperc alatt összekente a zöld pólóját az egyetlen előlhagyott piros festékmintával, míg én épp a Nagyot kísértem vécére, úgyhogy miközben én nekiálltam szappant, pólót és vécépapírt előhalászni a dobozokból, a férjem a lehető legnagyobb lelki nyugalommal csetelt az anyósommal és szedte elő a csempézéshez szükséges kellékeit EGYSZERRE. Eközben a gyerekek úgy rohangáltak fel-alá mint akik megvadultak, mindent megpiszkáltak, amit nem kellett volna, nekiálltak kirámolni az egyik ládát, mert játékot kerestek benne, stb. Komolyan nem értem a férfiakat, mert neki mindebből semmi sem tűnt fel (vagy csak úgy csinált), de engem egyre csak nógatott, hogy mérjük már ki, hova is kéne a csempét feltenni.
Mivel ilyen körülmények között részemről az érdemi munka teljeséggel lehetetlen volt, a gyerekeket leültettem szinezős feladatlapokat csinálni - ehhez persze öt másodpercenkénti "anya segíts" társult - és mi ketten nekiálltunk méregetni. Ekkor ért az első kellemetlen meglepetés: a franciák pont oda tették a mosogató alatti vízcsapokat, ahova mi a mosgatóGÉPET terveztük (a tervrajzon természetesen nem szerepelt). Ha tartjuk magunkat az eredeti konyhatervhez, nem fogunk tudunk hozzáférni vízcsaphoz, ami nem túl praktikus. A kettőt megcserélni azonban nem opció, mert akkor a főzőlap pont tíz centire lesz a mosogatótól. Patthelyzet. A nagy idegeskedésben, méregetésben és gondolkodásban - az ötmásodpercenkénti "anya gyerékkel" tarkítva - jó idegesek lettünk. A férjem aztán a méregetés meg tanácskozás közben véletlenül megrántotta az egyik, falhoz csavarozott műanyag szennyvízcsövet, ami erre kiszakadt a falból, egy nagyjából 2x2 cm-s lyukat hagyva maga után. Némi döbbent csönd után benéztünk a lyukba, és ekkor ért a második sokk: bár tudtuk, hogy a szobák közötti falak gipszkartonból vannak, de az építtetők azt állították, hogy szigetelés lesz köztük. Ebben a lyukban viszont némi kartondoboz törmeléket leszámítva nem volt semmi.
Azt tudni kell, hogy ez - mármint az, hogy kb mindent hallanak a lakásban, bármely helységben legyenek is, annyira vékonyak a falak - a legtöbb franciát nem zavarja, mert hozzászoktak. Sőt, vannak ennél még sokkal rosszabb megoldások is - amikor Párizsban éltem egy régi házban, az albérletünkben a hálószobánkat a szomszédétől egy nagyon vékony papírfal választotta csupán el, úgyhogy kölcsönösen hallani lehetett mindent. Imádtam, hogy minden egyes este tíz órakor nekiállt a nőjét kérdezgetni arról, jól van-e, mi pedig a fal másik oldalán mindezt végigasszisztáltuk. Az előző lakásainkat épp ezért itt már az alapján is választottuk, hogy legalább új építésűek legyenek - remélve, hogy azokban valamivel jobb a hangszigetelés. Mindenütt gipszkarton volt, változó mértékben tompítva a zajokat.
Az építés és a bejárás során is tudatában voltunk, hogy gipszkarton lesz, szóval ezen nem lepődtünk meg - azon viszont annál inkább, hogy a falban az ígéretek ellenére nincs semmi. Elkezdtünk körbejárni a szobákban, a gyerekeket szégyenszemre mese elé ültetve - és még a legtávolabbiban is kristálytisztán hallani lehetett a rajzfilmet. Na, ekkor szakadt el a cérna mindkettőnknél, és döntöttük el, hogy akkor inkább hazamegyünk, átgondolni a dolgokat, mihez is kezdjünk. (update: később a férjem regisztrált a házban lakók fórumára, és rögtön talált is egy topikot, amiben a már beköltözött, felháborodott lakók tömege panaszkodik a vacak szigetelés miatt. Ezek szerint van, ami még őket is zavarja! Mint kiderült, mi még egész jól jártunk, mert nincs felettünk lakó - de ha volna, azt is hallanánk, mert a leírásuk szerint a szinteket elválasztó szigetelés is pocsék. Kíváncsi vagyok, összeszerveződnek-e annyira, hogy csoportos pert indítsanak.)
Kellett egy kis idő, míg megemésztettük a fenti tényeket, főleg a férjemnek, mert ő nagyon kiborult, így aznap már nem tudtam rábeszélni semmi lakással kapcsolatos beszélgetésre vagy tevékenységre. Szombat délelőtt aztán hűvös, esős időre keltünk és bár eléggé lehangoltan, de azért már a megoldáson törve a fejünket, kicsit pozitívabban kezdtünk neki a napnak. Mivel új konyhakoncepció hiányában nem mertünk nekikezdeni a csempézésnek, az idő viszont szaladt, maradt a festés, mint aznapi munka. A tegnapiakból okulva én itthon maradtam a gyerekekkel, a férjem pedig elindult festeni meg szigetelést venni, legalább a konyhafallal közös hálószobába. Mivel nem tudtam elkísérni, a három felkent színmintából végül webkamerán, a család női tagjainak budapesti felét is bevonva szakértettük meg, melyik legyen a nyerő, a férjem pedig a szavazás után nekiállt festeni. Mikor hazajött, és lefektettük a gyerekeket, a következőt mondta nekem:
"Egy hős vagy. Egész nap, napok óta egyedül csinálsz mindent a két gyerekkel - tudom, mennyire leszívó tud ez lenni".
Álszerénység nélkül mondhatom, hogy én egy kicsit sem éreztem vagy érzem magam hősnek, de azért jólesett, hogy elismeri, mennyire fárasztó mindez. És hogy megköszönje az egész napos helytállást, hazafelé tartva bevásárolt, hogy fektetés után meglepetésvacsit csináljon kettőnknek.
A negatív figyelem is figyelem
Másnapra kisütött a nap, és nagyjából a tegnapi forgatókönyv ismétlődött: a férjem elment, mi maradtunk. Ez már a negyedik olyan nap volt, amikor béna kacsa mivoltom miatt alig jutottak ki a lakásból (játszóterek zárva, ergó csak sétálni tudnék velük, jelenleg pedig nem bírok utánuk futni, ha elrohannak), a játékaikon kívül viszont nem nyúlhattak semmihez (pedig mennyivel izgisebb a lepakolt bútorokat, tiltott tárgyakat piszkálni!) és nem tudtunk rájuk annyit figyelni a nagy rendezkedés közben, mint ők szerették volna. Érthető tehát, hogy a negatív figyelem is figyelem alapon ezért irtózatosan rosszak voltak egész nap. Ráadásképp egymást is bosszantották, vagyis kétpercenként kellett közbeavatkoznom, nehogy összevesszenek és verekedni kezdjenek. A csúcs az volt, mikor a Nagy, mint valami hisztis kamasz (még nincs hatéves) azt kiabálta a Kicsinek, aki egy percre se hagyta békén: "én már nem akarlak látni többé! Anya, mikor lesz már saját szobám??" és mikor mondtam, hogy már csak hat napot kell kibírnia, utána lesz, a legsötétebb kétségbeesésbe merülve, mint aki épp halni készül, kijelentette: "Én azt már nem fogom kibírni". Egy igazi színész veszett el benne.
Délutánra viszont már engem utált, mert leszídtam valamiért és "gonosz anyának" titulált. Fél háromra totál leszívtak, az idegeim cafatokban lógtak és legszívesebben jól rájuk üvöltöttem volna, hogy maradjanak már csöndben egyetlen percre. Végül hazaért az apjuk, és levitte őket levegőzni, én meg azon kezdtem tűnődni, hogy ezt mind megspórolhattuk volna, ha otthon költöznénk! Vagy ha legalább nem lett volna a karantén, és a szüleim tudtak volna jönni segíteni...akkor legalább a hétvégére rábízhattam volna őket valakire, aki mellett gyerekek lehetnek és játszhatnak, mi ketten pedig nyugodtan tudtunk volna intézkedni, gondolkozni a problémákon.
A költözés tényleg nem egyemberes (vagy esetünkben inkább másfél) munka... dehát nincs segítség, csak magunkra számíthatunk - én egyedül pesztrálok, a férjem meg szálegyedül pakol. És bár az eszemmel tudom, hogy ez egy kivételes helyzet, ami egyikünknek se kellemes, és amit egyszerűen csak túl kell élni, de attól még szaranyának éreztem magam, amiért egész nap csak az ezt ne csináld, azt ne csináld, ne nyúlj hozzá, ne bántsd az öcsédet, ne kiabálj, ne verekedj stb hagyta el kb a számat. Méghogy hős! Messzebb nem is állhatnék tőle... Épp ezen rágtam magam, meg azon, hogy mit csinálhattam volna jobban, amikor a fiúk megjöttek a kétórás futkosásból, kipirulva, kezükben vadvirággal, amit nekem szedtek, és bűnbánó arccal bocsánatot kértek, amiért rosszalkodtak. Nem lehetett megállni könnyek nélkül....
Házassági évforduló - egy kicsit másképp
Másnap mindannyian vidáman ébredtünk. Miután a gyerekek hatkor keltettek minket, volt időnk nyugisan megreggelizni. A Nagy boldogan ment az oviba, a férjem pedig fütyörészve kísérte. A Kicsi is nagyon jó hangulatban volt, a reggeli öltözködésem közben a stria-ellenes krémel segített bekenni a hasamat (amiről egyébként minden reggel megállapítják a bátyjával, hogy méééég sokkal nagyobb, mint tegnap volt). Boldogan kőrözött a kis ujjával a köldököm körül - valamiért azt hiszik, hogy azon keresztül lehet beszélgetni a Babával, mintha a valamiféle telefon lenne - és azt állította, hogy hallotta, ahogy a Baba beszél a hasamban.
Nagyjából ekkor ért vissza a férjem az oviból, kezében egy aranyos kis cserepes rózsával (igen, vörös volt, bármennyire is elcsépelt). Aznap volt ugyanis a házassági évfordulónk és mint mondta: nem csokrot hozott, mert ez már "költözéses" rózsa, hogy az új helyre is magunkkal tudjuk majd vinni. Én egy kis fotómontázzsal kedveskedtem neki az elmúlt hét évünkből pár sorral mellette - szóval egyikünk se vitte túlzásba az idei ünneplést. Azért megbeszéltük, hogy nyáron, ha lesz segítségünk, és lezajlott a költözés, majd talán elmegyünk kettesben vacsorázni valahova...
Miután összeszedtük magunkat és az autót is ismét csurig töltöttük cuccal, inkább átmentünk megnézni, milyen lett a festés. Spoiler: szép foltos, úgyhogy kénytelen lesz szegény uram újabb réteget ráfesteni, még mielőtt megérkeznek a bútorok. Az idő szorított, mert délután dolgoznia is kellett, ezért gyorsan el is ment a Kicsivel újabb adag festékért, miközben én bepakoltam a fürdőszobai dolgokat az új helyükre. Munka közben felhívott a szülésznő a kórházból a hetedik hónapos telefonos randevú miatt. Hozzá tudnék szokni az ilyen telefonos vizsgálatokhoz! Nagyon praktikus, hogy nem kell emiatt odamenni, mivel fizikai vizsgálat úgysem történik, az ultrahangokat nem ő végzi, csupán végigmegy egy kérdéssoron és közben pipálgat meg jegyezget. Nagyjából 10 perc alatt végeztünk is, minden rendben van. A következő "randink" június 22-re esne, megbeszéltük, hogy ismét telefonon beszélünk majd, mert valószínűleg nyaralni fogunk akkor. Legalábbis szívből remélem.... csütörtökön lesz újabb kormányzati eligazítás koronavírus-ügyben, talán azután már okosabbak leszünk.
Shadow
Előzmények:
6. hét: A születésnapomon teszteltem pozitívat
Most, muszáj megnéznem! – gondolom, pedig még nem telt el a három perc, de már nem érdekel, úgyhogy dobogó szívvel veszem a kezembe, és emelem a szemem elé.
Tovább>>>
7. hét: A világ legjobb éttermébe vitt a férjem, én meg majdnem az ételre hánytam
Amikor kihozták a desszertet (gyümölcsrizst kértem friss gyümölcssalátával), azt hittem, hogy mindjárt ráokádok a tányérra.
Tovább>>>
8. hét: Jól rámijesztettek az ultrahangon
Megijesztett a szonográfus, amikor a vizsgálat végén azt mondta: "Látok itt még egy kis sárgatest-aktivitást, van itt egy második petesejt..."
Tovább>>>
9. hét: Miért csak 36-os kismamanadrágot árulnak?
Tapasztalataim alapján a kismamák nagy többsége NEM 34-36-os méret, és főleg nem a terhessége előrehaladtával. Ennek ellenére tényleg egyetlen nagyobb méretet sem találtam.
Tovább>>>
10. hét: Beparáztattak az ultrahangon
„Most már úgy vagyok vele, hogy mindegy, fiú-e vagy lány, csak egészséges legyen!”
Tovább>>>
11. hét: Hívták a szülésznőt, megjelent egy nagydarab férfi
Ami (nekem) eleinte furcsa volt, hogy Franciaországban a szülésznők sokszor férfiak.
Tovább>>>
12. hét: Elütötték a járdán a terhes kismamát
Szánkózás, utcai baleset és orvosi vizsgálatok a 12. héten. A járdán jött belém a rolleres.
Tovább>>>
13. hét: Beszólt a doktornő a súlyom miatt
„Látom, a Madame nem fukarkodott jól tartani magát” - mondta a doktornő, pedig csak három kilót híztam...
Tovább>>>
14. hét: Hiba volt terhesen a másik gyerekemet cipelni
Megfogadtam, hogy többet ilyet nem teszek, mert eléggé ijesztő volt ez az egész.
Tovább>>>
15. hét: Terhes vagy? Hát harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?
A főnököm egy roppant vicces fickó és az első reakciója ez volt a hírre: „Nahát, az első két alkalomból nem tanultál, harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?”
Tovább>>>
16. hét: Naná, hogy a nyaralás alatt lett beteg a gyerek!
A repülés és a hotelbe jutás szerencsére már simán zajlott, majd jött a második – nem várt – fordulat: a Nagy éjszaka belázasodott.
Tovább>>>
17. hét: Nem fogadhatsz orvost a szüléshez, de hálapénz sincs
Kórházat lehet választani, és ott ahhoz kerülsz, aki épp ott van. Így aztán rögtön kiküszöbölődik a kell-e hálapénz és fogadjak-e szülésznőt/orvost kérdéskör is.
Tovább>>>
18. hét: Gáz, hogy terhesen nincs kedvem a szexhez?
Még mindig semmi kedvem a dologhoz - az a filmekben látott „a terhes nő majd lekaparja a falat” érzés egyáltalán nincs meg bennem.
Tovább>>>
19. hét: Karantén: nem tudom, hogy fogjuk tudni kibírni
Terhesen, két kisgyerekkel, Franciaországban. Még csak néhány napja tart a karantén, fogalmam nincs, hogy fogjuk kibírni.
Tovább>>>
20. hét: Összezárva a család: azt hittem, állandóan veszekedni fogunk...
Meg is beszéltük a férjemmel egyik este, hogy mindketten azt hittük, rengeteget fogunk veszekedni, ehhez képest meg még az átlagosnál is kevesebb köztünk a vita.
Tovább>>>
21. hét: Nem kell tovább titkolni, hogy terhes vagyok
Fiúk, tudjátok, hogy miért voltunk ma a kórházban? Anyát megvizsgálta a doktor néni, mert egy kicsit nagy a hasa mostanában. Biztos észrevettétek ti is.
Tovább>>>
22. hét: Csendet akarok! Halálra kínoz a migrén!
Amikor érzem, hogy már megint éles fájdalom hasít a fejembe, és kezdődik elölről, legszívesebben üvöltenék.
Tovább>>>
23. hét: Anya, nagyon hiányzik a papa és a nagyi, elegem van a vírusból!
Próbáltuk vigasztalni szegénykémet, és kábé századszorra mondtuk el neki, hogy a vírus miatt most sajnos akkor se tudnánk meglátogatni őket, ha épp otthon lennénk.
Tovább>>>
24. hét: Cicát szült a fiam, és meg is szoptatta
Annyira édes volt, ahogy a kis pólóját felhúzta, és a plüsst a melléhez nyomta, aztán a cica helyett hörpintett egy nagyot, hogy meg lehetett volna zabálni!
Tovább>>>
25. hét: A férjem helyett a szoptatóspárnát ölelem
Esténként a szoptatóspárnát fogom átölelni a férjem helyett, ő legalább nem panaszkodik a melegre - igaz, ez utóbbit a család minden tagja magának akarná.
Tovább>>>
26. hét: Kismama karanténban: 54 nap alatt 6 órát voltam lakáson kívül
Nem lenne rossz, ha feloldanák a kijárási tilalmat... 54. napja, hogy folyamatosan a lakásban ülök és ezalatt az 54 nap alatt nettó hat órát voltam a lakáson kívül.
Tovább>>>
27. hét: 11 kilót híztam, és még van három hónap a terhességből
Még 12-13 hét van hátra, a terheskörlevél szerint pedig innentől minden héten számíthatok hízásra. De akkor mennyi lesz a vége?!
Tovább>>>
28. hét: Két gyerekkel, terhesen költözünk
Most már nincs más hátra, mint nekilátni a költözésnek - amire van még jó két hetünk. Drukkoljatok, hogy addig mindent áthordjunk!
Tovább>>>
