28. hét

Megint egy hihetetlen mértékben felpörgetett héten vagyunk túl. Sokszor úgy éreztem, hogy szó szerint agyonnyomnak a fejem fölött tornyosuló tennivalók. Ha egyet elintéztünk, rögtön három új termett a helyébe. Míg a karantén hetei alatt, amíg nem haladtak a dolgok, néha olyan érzésem volt, hogy belegabalyodtam a hínárosba, és ha nem vagyok elég óvatos és engedek a kísértésnek, lassan de biztosan lehúznak a lábamra tekeredő növények, ennek a hétnek a végére már inkább úgy éreztem, hogy hiába minden, irdatlan erővel húznak le a lábamra tekeredett hínárok és mindegy, mit csinálok, mert előbb-utóbb a mélybe kerülök. 

Megvan az álombölcső!
 

Pedig sok jó dolog történt. Elsőként az, hogy megérkezett a bölcső! Végül használtan vettem, ahogy írtam is korábban, de tényleg olyan, mint az új. A férjem ment el érte egyik este, szakadó esőben, én addig itthon fürdettem és vacsoráztattam. Mikor megjött és behozta magával, először csak azt a csöpp szivacsot, ami belevaló, a fiúk majdnem összeverekedtek, hogy ki vihesse be a szobába. Végül sikerült feloldani a patthelyzetet: a Nagy fogta az elejét a Kicsi meg a végét (60 cm hosszú, képzelhetitek!) és nagy egyetértésben hurcolták be a szobánkba. Amikor a férjem felhozta a kiságy részt is (már a fektetés után) és letette a nappaliban, egy darabig csak csöndben néztük mindketten, egymást átölelve... én arra gondoltam, hogy hirtelen nagyon is „testet öltött” a Baba, akiről ugyan sokat beszélünk minden nap, de eddig mégis kissé olyan volt, mint a távoli rokon, akinek várjuk az érkezését, de az még olyan messze van, hogy szinte ködbe vész. A férjemnek is ugyanez járhatott az eszében, mert egyszer csak azt mondta:

„Soha nem gondoltam, hogy ennyi gyerekem lesz”

- úgyhogy kedvesen emlékeztettem rá, hogy saját bevallása szerint már gyerekkora óta hármat akart, szóval most csak valóra válik az álma. „Igaz – mondta – de most akkor is furcsa, hogy a gyerekeim megtöltenek egy egész lakást. Főleg egy ekkorát."

Másnap reggel aztán arra jöttem ki a nappaliba, hogy a Nagy a bölcső alatt fekszik és rám se hederít, annyira elmerül az új tárgy vizsgálatában, a Kicsi meg a kezemnél fogva húz és rögtön megmutatja nekem is a baba ágyát, nehogy lemaradjak valamiről. Utána közös erővel „berendezték” az ágyat, a Nagy a kedvenc duduját (a másodpéldányt) adta oda, a Kicsi egy pelust és a kedvenc pingvinjét akarta nekiadni. Közben megbeszélték egymással, hogy kell neki párna és takaró is, de most még nem lehet tudni, hogy a takarót fogja szeretni vagy a hálózsákot (a Nagy ugyanis hálózsákpárti, a Kicsi takarópárti volt babakorában). Annyira édesek voltak, hogy azt nem is lehet elmondani. Nagyon várják már, hogy megérkezzen a Baba, és nem azért, mert beléjük beszélem. Lépten-nyomon dicsekszenek vele és újságolják mindenkinek az óvó nénitől a szomszédon át a szimpla utcai járókelőig és a barátaikig. Másrészt a Babát is próbálják bevonni a mindennapjaikba. A Nagy például az ovis újranyitás első napján, mielőtt elindult volna, felhúzta a pólómat és külön elköszönt tőle, megígérve neki, hogy jó lesz aznap - erre persze a Kicsi is rögtön megígérte, hogy jó lesz. 

Hála az égnek, hogy újrakezdődött az ovi! 
 

Az óvodáról szólván: isten áldja az igazgatónőt, hogy újranyitott! Múlt csütörtök óta nincs olyan nap, hogy a Nagy el ne mondaná többször is, mennyire örül, hogy újra mehet oviba. Régen se kellett (egy-két kivételes alkalmat leszámítva) noszogatni, mindig szívesen ment, de most egyenesen repül reggelente. Már egy órával korábban izgul, hogy el ne késsen, hazaérve pedig csillogó szemmel, részletesen elmesél mindent a napjából (aminek én végtelenül örülök, mert három éven át harapófogóval se lehetett kiszedni belőle többet a „nem tudom” és „elfelejtettem” kombónál). Hétfőn például zászlót készítettek papírból, jó hosszú rúddal, és ő úgy jött haza az oviból, hogy már az ajtóban újságolta:

„Anya, meglepetésem van neked! A Te nevedet írtam a zászlóra és rajzoltam mellé még három szívecskét is, mert annyira szeretlek. Ezt majd ha a Baba megszületett, vidd mindig magaddal, hogy ő is lássa.” 

És mivel ő boldog, én is az vagyok. Emellett pedig megvallom: sokkal könnyebb itthon egy gyerekkel, mint kettővel. Főleg, hogy muszáj egyre több mindent intézni a költözéssel kapcsolatban, ami két gyerek mellett biztos, hogy nem menne. Bónusz: nincs az egész napos nyűglődés, a másik folytonos, felkeléstől lefekvésig tartó, összeveszésekkel vagy sírással tarkított szekálása. Igaz, van helyette „Anya, figyelj már rám!!” és „Anya, mikor játszol már velem?"”, de legalább nem kell 0-24 zsandárt játszani. A játékot persze nem sinkófálhatom el, választhatok a földön fekve autózás és a szuperhősös játék közül, esetleg a dzsungel könyvére éneklésből és ugrálásból, de ez még mindig mérföldekkel jobb, mint korábban, mert elég elkezdeni vele, aztán a legtöbbször belefeledkezik annyira, hogy én közben haladni tudjak a dolgaimmal. A Kicsi pedig egyenesen sütkérezik az apja és az én osztatlan figyelemben - a tanulás is sokkal jobban megy így, hogy csak rá figyelek, és sokkal kevesebbszer kell fegyelmezni is. 

Terheshassal csempét válogatni nem frankó
 

Az első ovis napon, még múlt csütörtökön a férjem kivette a délutánt, és elmentünk hármasban a Kicsivel: 

- átvenni a Baba hintáját (ezt is használtan vettem, épp olyan, mint az Adamo hinta, csak itt Hamac-nak hívják. Az első kettőnél nem volt ilyenünk, de most eldöntöttem, hogy lesz, mert nagyon jót tesz az agy és mozgásfejlődés szempontjából)

- elmenni végre kiválasztani és megvenni a csempét az új konyhába. 

Na, ez egy érdekes kör volt, mert ez volt az első alkalom, hogy „nagyáruházba” mentünk a nyitás óta. Mindhármunknak vittem maszkot, de a gyerekre végül nem adtam rá. Az áruház ajtajában biztonsági őr ellenőrizte, hogy van-e maszkunk, majd beengedett (jókor mentünk, mert egy bő óra múlva, mikor jöttünk ki, már kígyózó sor állt ugyanott). Bent először a festékrészlegre mentünk (a régi lakás javításához vettünk pár cuccot és az újba festékmintát), aztán az általam már korábban körbenézett cementlapokhoz. A Kicsi beült egy ilyenekkel kicsempézett „zuhanykabinba” (nem volt ajtaja csak három fala), és az első 10 perc után kénytelen kelletlen mesét tettem be neki a telefonomon, pedig ezt sosem szoktam. Persze ő nem bánta egy percig sem! Mi közben a férjemmel kiválogattuk, hogy melyik darabok tetszenek és illenek össze a festékkel színben, majd nekiálltunk a földre pakolva mintákat alkotni belőle. 

Ezekben a „nosztalgia” cementlapokban az a jó, hogy lehet patchwork stílusban össze-vissza felrakni, vagy formákat alkotva is kirakni. Először csak letettük őket egymás mellé a földre, (általános feltűnést keltve az egyre gyarapodó vásárlóközönség előtt, mert mindenki azt bámulta mellettünk nullával elhaladva, hogy ki az a két hülye, aki 30 darab csempét rak le a földre és keverget össze-vissza) de hamar rájöttünk, hogy még a patchwork-ben is szükség van valamiféle mintára, különben nem jó érzés ránézni. Namost terhesen, nagy hassal a földön pakolgatni a csempét, hogy milyen mintában legyen, megvallom, nem a vágyaim netovábbja, úgyhogy egy darabig rendezgettem magam, mert egyszerűbb volt úgy nekem, de aztán olyan kényelmetlen lett, hogy már csak a lábammal mutattam, mit akarok, a férjem pakolt helyettem. A terhesagy azonban megint befigyelt: a fejem totál üres volt, egyszerűen nem jött az ihlet, bárhogy is raktuk.

A férjem végül megszánt és kitalált egy mintát, mert látta, hogy én csak meredten bámulom a sok hülye csempét és fogalmam sincs, mit kéne kihozni belőle. Pedig amúgy imádom az ilyen kreatív feladatokat és máskor biztosan magam csináltam volna az egészet, de most még csak ötletem se volt, hogyan kéne. A kasszánál óriási sor állt és nagyon körülményes volt a fizetés, utána rohantunk, hogy odaérjünk a Nagyért az oviba. Este aztán jól összevesztünk a férjemmel valami hülyeségen - vicces, hogy a karantén idegtépő két hónapja alatt egyszer sem, most meg elég volt pár nap, és tessék! Igaz, most tényleg nagyon sok a stressz és ő ezt rosszul tűri, illetve mindketten el is fáradtunk a sok intézkedésben-agyalásban és olyankor én sem vagyok túl kedves. Persze nem tartott sokáig a haragszomrád, de a helyzet miatti feszültségnek valahol ki kellett törnie. 

A kórházi vizit kicsit más volt, mint legutóbb
 

Másnap ultrahangra kellett mennem. A kórházban (a legutóbbi vizittel ellentétes módon, amikor egy lélek se lézengett közel s távol) már a kapuban elkapott két fiatal maszkos ember, hogy kötelező fertőtlenítős kézmosást adjon, aztán egy asztalka mögött fülhőmérős lázmérést kaptam, a harmadik asztalnál álló pasas pedig el akart kísérni az osztályra (erről végül lebeszéltem, mert már fejből tudom az utat). Megint a kedves kis alacsony doktornő volt, aki vizsgált, és mosolyogva vette tudomásul, hogy az izgatott apukának megint videót kell csinálnom mindenről. A fiatalúr jelenleg 1400 gr - most már értem, miért nőttem én is ekkorára! Mi lesz itt még szülésig! - és a felvételek alapján ő kivételesen nem az én orromat örökli, mint a nagyok, hanem az apjáét. Ezen kívül minden rendben, semmi gyanúsat nem találtak, minden mérete korának megfelelő és fejjel lefelé van. A doktornő mondta, hogy mivel harmadik gyerek, talán nem várja meg a 40. hetet és előbb kijön - hát nem akartam lelombozni, de nekem mindkét fiam nemhogy előbb nem jött, de rá is húzott rendesen. Ezután felküldött a harmadikra a terhesgondozásra, ahol megnézték, nem csöpög-e a magzatvíz - előtte feltelefonált, hogy megyek és így két percet se kellett várnom, már a vizsgálóban is voltam, öt perc múlva megvolt az eredmény, aztán még megnézték a vasamat és hogy jó-e, amit a patikában vettem rá, majd mehettem utamra. Mindennel együtt cakkompakk 45 perc volt a kórházazás. 

Aznap még hátravolt egy nagybevásárlás a gyerekkel megint csak hármasban, sűrű levelezés a különböző kiszállítókkal, mikor vigyék a hűtőt, stb. az új lakásba, és a költöztető látogatása, aki felmérte, mennyiért vinnék el a bútorainkat. (update: egészen emberi árat mondott, úgyhogy baráti segítség helyett valószínűleg ezt választjuk majd). Közben felhívott végre a Nagy logopédusa is, hogy akkor küldi a szakvéleményét (végre, két hónap után!) - ami egyébként lesújtó lett, egykét területet leszámítva szinte mindenütt átlag alatt teljesített a fiam. Nem küldtem tovább az óvó bácsinak, bár szívem szerint azt tettem volna, szarkasztikus „köszönjük a segítséget és a támogatást” körítéssel, hogy lássa, mégis nekünk volt igazunk a nagycsoport ügyében. De mivel már úgyis mindegy, mert becsatornáztak az iskolai beiratkozásba, nem tettem, csak nyeltem egyet magamban. Most már csak abban bízhatok, hogy ott majd figyelembe veszik (rögtön továbbítottam) és megkapjuk a speciális iskolai helyet.

És hogy tényleg úgy érezzem, végképp összecsapnak a fejem felett a hullámok, péntek este írt az albérlőnk Magyarországról, hogy június közepétől nem tart igényt a lakásra, mert sajátot vett. Hínár-effektus, már megint.

Annyit voltunk a szabadban, hogy még jól le is égtünk
 

Talán nem csoda, ha másnap morcosan keltem és a kedvem a béka feneke alatt volt. Szerencsére szombaton és vasárnap is kimentünk a természetbe - ez volt az első hétvége, amikor lehetett! - annyira vágytunk már a zöldbe. Szombaton a folyóparton levegőztünk egy kis tisztáson, a várostól nem messze. A fiúk az első öt perc után levették a cipőt-zoknit és mezítláb sétáltak a sekélyesben a kacsákat lesve, úgyhogy a férjem velük ment - persze a végén még a bugyijukból is facsarni lehetett a vizet, de még így is alig lehetett kiimádkozni őket uzsonnázni, aztán hat után hazaindulni.

Vasárnap egy a várostól nem messze lévő kastély parkjába mentünk (most már mindkettő látogatható). Azzal a magyar barátnőnkkel találkoztunk ott, aki a lakás átadásakor is jön majd vigyázni a gyerekekre. Javaslatára nekiindultunk az erdőnek, ami a parkból nyílt, mondván, csak öt km hosszú a túra, legalább meghozza az étvágyunkat az ebéd előtt. Mindenki nagyon élvezte a hűs fák alatti sétát, még ha mi felnőttek maszkban is voltunk (időnként azért felváltva levettük, hogy szippanthassunk párat a friss erdei levegőből). Nem mondhatom, hogy kihalt volt az erdő - szinte lépten-nyomon jöttek biciklisek, futók, nyugdíjas túrázók, gyerekes családok, egyesek maszkban, egyesek anélkül. Nyilván a járvány is szóba került, főleg, hogy a barátnőnk egy helyi kórházban dolgozik és a járvány alatt foglalkozott is betegekkel. Ő azt mondta, hogy saját tapasztalatai alapján kb. 10 covides betegre jutott 40 egészségügyi szakember, szinte folyton egymásnak ütköztek a folyosón a kollegákkal, mert nem volt kivel foglalkozniuk. 

A beszélgetésben majdnem két óra telt el, de a lassú tempó miatt még mindig csak az út felénél tartottunk. A gyerekek bemondták az unalmast, és én se akartam már a hólyagomat egyfolytában nyomó gyerekkel a hasamban tovább kocogni, úgyhogy kis tanakodás után a kanyarokat levágva visszatértünk egy nagy rétre, ahol én a Kicsivel letáboroztam, a többiek pedig visszamentek a kocsihoz a jó előre bekészített piknikért. A kosarunk tele volt finomságokkal, az idő gyönyörű volt, a társaság pedig szuper - úgyhogy észre se vettük, de mindannyian jól lepirultunk estére. Sebaj, legalább lesz egy kis színünk!  

Átadás!!
 

Hétfőn aztán újrakezdődött a mókuskerék. Haladni kellett a pakolással, le kellett mondani a június elejére tervezett, provence-i családi nyaralást (a férjem unokahúga jött volna látogatóba), repjegyeket visszamondani, ezekkel kapcsolatos ügyeket intézni, adóbevallást leadni. Ismét felvenni a kapcsolatot a Nagy beiskolázását intézőkkel, hogy a logopédiai szakvéleményt is bevegyék a dossziéjába, szóval volt dolog bőven. Közben már alig vártuk a szerdát, és a lakásátvételét. A kedd emiatt viszonylagos hibernáltságban telt. Szerdán aztán szerencsére minden a terv szerint haladt: a gyerekfelvigyázó időben érkezett, a dobozokat előre bepakoltuk a kocsiba, gyorsan megebédeltünk, és már mentünk is. A helyszínen ismét végignézették velünk az egész lakást az utolsó szögig, miközben két fekete pasas buzgón tisztogatta a festékes ablakkereteket - elég visszás érzés volt. Miután ezzel végeztünk és felírtuk azt az egy-két hibát, ami még maradt, lementünk elintézni az adminisztratív részeket. Itt sem volt fennakadás (szinte hihetetlen a franciákat ismerve), úgyhogy negyed négykor, majd két óra után már kezünkben is tarthattuk újdonsült lakásunk kulcsait! 

Most már nincs más hátra, mint nekilátni a költözésnek - amire van még jó két hetünk. Drukkoljatok, hogy addig mindent áthordjunk! 

Shadow

Előzmények:



6. hét: A születésnapomon teszteltem pozitívat
Most, muszáj megnéznem! – gondolom, pedig még nem telt el a három perc, de már nem érdekel, úgyhogy dobogó szívvel veszem a kezembe, és emelem a szemem elé.
Tovább>>>

7. hét: A világ legjobb éttermébe vitt a férjem, én meg majdnem az ételre hánytam
Amikor kihozták a desszertet (gyümölcsrizst kértem friss gyümölcssalátával), azt hittem, hogy mindjárt ráokádok a tányérra.
Tovább>>>

8. hét: Jól rámijesztettek az ultrahangon
Megijesztett a szonográfus, amikor a vizsgálat végén azt mondta:  "Látok itt még egy kis sárgatest-aktivitást, van itt egy második petesejt..."
Tovább>>>

9. hét: Miért csak 36-os kismamanadrágot árulnak?
Tapasztalataim alapján a kismamák nagy többsége NEM 34-36-os méret, és főleg nem a terhessége előrehaladtával. Ennek ellenére tényleg egyetlen nagyobb méretet sem találtam.
Tovább>>>

10. hét: Beparáztattak az ultrahangon
„Most már úgy vagyok vele, hogy mindegy, fiú-e vagy lány, csak egészséges legyen!”
Tovább>>>

11. hét: Hívták a szülésznőt, megjelent egy nagydarab férfi
Ami (nekem) eleinte furcsa volt, hogy Franciaországban a szülésznők sokszor férfiak.
Tovább>>>

12. hét: Elütötték a járdán a terhes kismamát
Szánkózás, utcai baleset és orvosi vizsgálatok a 12. héten. A járdán jött belém a rolleres.
Tovább>>>

13. hét: Beszólt a doktornő a súlyom miatt
„Látom, a Madame nem fukarkodott jól tartani magát” - mondta a doktornő, pedig csak három kilót híztam...
Tovább>>>

14. hét: Hiba volt terhesen a másik gyerekemet cipelni
Megfogadtam, hogy többet ilyet nem teszek, mert eléggé ijesztő volt ez az egész.
Tovább>>>

15. hét: Terhes vagy? Hát harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?
A főnököm egy roppant vicces fickó és az első reakciója ez volt a hírre:  „Nahát, az első két alkalomból nem tanultál, harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?”
Tovább>>>

16. hét: Naná, hogy a nyaralás alatt lett beteg a gyerek!
A repülés és a hotelbe jutás szerencsére már simán zajlott, majd jött a második – nem várt – fordulat: a Nagy éjszaka belázasodott.
Tovább>>>

17. hét: Nem fogadhatsz orvost a szüléshez, de hálapénz sincs
Kórházat lehet választani, és ott ahhoz kerülsz, aki épp ott van. Így aztán rögtön kiküszöbölődik a kell-e hálapénz és fogadjak-e szülésznőt/orvost kérdéskör is.
Tovább>>>

18. hét: Gáz, hogy terhesen nincs kedvem a szexhez?
Még mindig semmi kedvem a dologhoz - az a filmekben látott „a terhes nő majd lekaparja a falat” érzés egyáltalán nincs meg bennem.
Tovább>>>

19. hét: Karantén: nem tudom, hogy fogjuk tudni kibírni
Terhesen, két kisgyerekkel, Franciaországban. Még csak néhány napja tart a karantén, fogalmam nincs, hogy fogjuk kibírni.
Tovább>>>

20. hét: Összezárva a család: azt hittem, állandóan veszekedni fogunk...
Meg is beszéltük a férjemmel egyik este, hogy mindketten azt hittük, rengeteget fogunk veszekedni, ehhez képest meg még az átlagosnál is kevesebb köztünk a vita.
Tovább>>>

21. hét: Nem kell tovább titkolni, hogy terhes vagyok
Fiúk, tudjátok, hogy miért voltunk ma a kórházban? Anyát megvizsgálta a doktor néni, mert egy kicsit nagy a hasa mostanában. Biztos észrevettétek ti is.
Tovább>>>

22. hét: Csendet akarok! Halálra kínoz a migrén!
Amikor érzem, hogy már megint éles fájdalom hasít a fejembe, és kezdődik elölről, legszívesebben üvöltenék.
Tovább>>>

23. hét: Anya, nagyon hiányzik a papa és a nagyi, elegem van a vírusból!
Próbáltuk vigasztalni szegénykémet, és kábé századszorra mondtuk el neki, hogy a vírus miatt most sajnos akkor se tudnánk meglátogatni őket, ha épp otthon lennénk.
Tovább>>>

24. hét: Cicát szült a fiam, és meg is szoptatta
Annyira édes volt, ahogy a kis pólóját felhúzta, és a plüsst a melléhez nyomta, aztán a cica helyett hörpintett egy nagyot, hogy meg lehetett volna zabálni!
Tovább>>>

25. hét: A férjem helyett a szoptatóspárnát ölelem
Esténként a szoptatóspárnát fogom átölelni a férjem helyett, ő legalább nem panaszkodik a melegre - igaz, ez utóbbit a család minden tagja magának akarná.
Tovább>>>

26. hét: Kismama karanténban: 54 nap alatt 6 órát voltam lakáson kívül
Nem lenne rossz, ha feloldanák a kijárási tilalmat... 54. napja, hogy folyamatosan a lakásban ülök és ezalatt az 54 nap alatt nettó hat órát voltam a lakáson kívül.
Tovább>>>

27. hét: 11 kilót híztam, és még van három hónap a terhességből
Még 12-13 hét van hátra, a terheskörlevél szerint pedig innentől minden héten számíthatok hízásra. De akkor mennyi lesz a vége?!
Tovább>>>