34. hét
Végre, annyi hónap után mintha kezdene minden a helyére zökkenni! Az elmúlt napokat a nagymamám kis falusi házában töltöttük, és ez szó szerint balzsamként hatott mindannyiunk lelkére.
Az aranyszínű nyári napban úszó rengeteg zöld, a kiskertből kibólintó rózsabokor, a szőlőlugas a ház mellett, a barackfa, amin már érnek a barackok, a meleg és maszatos gyerekkezek, amik megfogják az enyémet, a fülembe súgott titkok (anya, van egy nagy ház, ami tele van bonbonnal, elmegyünk majd oda? anya, ne mondd meg apának, hogy bepisiltem! anya képzeld, megint én nyertem a kártyában! anya, ugye nézhetünk mesét ebéd után?), a baracklekvártól maszatos arcok, a sütemény, ami a kezükben morzsálódik és amit egyetlen nagy harapással be tudnak kapni, ha rájuk szólok miatta, a meggyfa, amit napjában százszor másznak meg, hogy aztán kétségbeesve kiabáljanak: “Papa szedjél le!”
A gyertyafény melletti beszélgetés a sötét kertben miközben dünnyögnek már a szúnyogok, a röhögések egy-egy ezredszerre elmesélt régi sztori után, álomtól kipirult gyerekarcokat látni a párnán, éjszaka a csillagok alatt sétálni, reggel gőzölgő teát inni a konyhaajtó előtti hokedlin miközben a kelő nap bearanyozza a tájat, a kertben frissen szedett, még meleg málnát enni, aztán megebédelni nagymamám főztjéből.
Lemenni a Balatonra, utána a fürdéstől még félig vizesen becsattogni a cukrászdába egy kétgombócosért - bár az órákon át tartó pokrócon üldögélést, míg a többiek fürödtek, én már azért kihagytam volna - nem tudom visszaadni mindazt, ami az elmúlt napokban történt, de szó szerint kisimította az idegeinket.
Amikor saját magad kisbabanaplóját olvasod vissza, anyaként
Persze mielőtt eljutottunk volna idáig, még le kellett zongorázni jó pár intéznivalót a fővárosban is. Csak a legfontosabbakat említve: kaptam kórházi hívást Franciaországból - a kezelőorvos megdicsért a súlyom miatt - Tökéletes! - mondta a 72,9 kg-ra - (épp előző estem mértem le anyámék mérlegén), tartottam egy jól megérdemelt kényeztetőnapot - fodrász, kozmetikus és manikűr-pedikűr is, mert már nem tudok a lábamhoz úgy lehajolni, ahogy kéne; átvettem jó pár csomagot és elrendeztem sok-sok függőben lévő ügyet. Ezalatt a fiúkat kettéválasztottuk, a Nagy az anyósoméknál pihent, a Kicsi pedig a szüleimnél, ahol ideje nagy részét az apukámmal a kertben vagy velem a házban töltötte.
A szüleim házában eközben tovább szanáltuk a padlást. Anyám ugyanis úgy gondolta, itt a ragyogó alkalom átválogattatni velünk a régi holmijainkat. Így aztán végignézhettem a bölcsis üzenőfüzetemtől kezdve a megőrzött ovis festményeimen-rajzaimon át az első iskolai füzeteimen keresztül a ballagási tarisznyákat, olvasónaplókat, gimnáziumi évek alatt gyűjtött francia divatlapokat és kollázsokat, amiket magam csináltam, a férjemmel egymásnak írt szerelmes leveleinket (egypárat felolvastunk a másiknak pakolás közben és könnyesre röhögtük magunkat akkori, melodramatikus énünkön), több tonna egyetemi és egyéb jegyzetet - röviden összefoglalva az életem első 25 évét.
Furcsa volt most mindezt anyaszemmel nézni és olvasni… főleg, mikor kezembe került az anyukám által írt kis füzet, amiben életem első 11 hónapja alatt vezetett feljegyzéseit olvashattam. Vicces volt látni, hány óránként és mivel etetett (két hónaposan almalével???), milyen volt aznap a hangulatom, mi említésre méltót tettem aznap (a legtöbb napnál sajnos csak a „hisztis volt” kitétel szerepelt, ritkábban a „tud mosolyogni is”), mikor jött ki az első fogam, mikor fordultam oldalra, vagy épp mikor kezdtem járni.
A legfurább az egészben, hogy szinte napra pontosan mindent ugyanakkor csináltam, mint a kisebbik fiam - akivel egyébként egy napon születtünk - illetve az, hogy alig pár hét, és én is újra átélhetem mindezt, egy új, ma még ismeretlen kisbabával. Valaki kérdezte a napokban, nem félek-e a szüléstől. Ezen őszintén elgondolkoztam, és arra jutottam, hogy (most épp) nem - egyrészt mert már tudom, mire számítsak, így nem rémiszt annyira, mint az első előtt, másrészt pedig úgy gondolom, hogy így is úgy is át kell esnem rajta, akármennyire fájdalmas is, mert nem mondhatom, hogy kösz, de inkább nem szeretném, akkor meg már jobb túlesni rajta és pozitívan állni a dologhoz, nem rettegni. Emellett van még egy nagy motiváció, ami mellett eltörpül a szülés ténye: napról napra jobban vágyom rá, hogy a babámat a kezemben tarthassam már, lássam, milyen a kis arcocskája, hogy ITT LEGYEN velünk, és ne csak beszéljünk róla, hanem tényleg valóságos legyen a dolog.
Sokan megjegyzik, milyen jól tartom magam
Nem mintha amúgy nem lenne része a mindennapoknak. Nagyon aktív, rengeteget rugdos vagy feszíti magát, és rendszeresen „részt vesz” a társalgásokban is. Azt szereti a legjobban, ha több ember beszélget egyszerre, akkor ő is „jelzi” hogy itt van és érdekli, mi történik. És bár ezt csak én érzem, a hasam most már végképp eljutott a „dinnyét loptam” fázisba. Ahogy jártam-keltem a városban, egyre több ember jegyezte meg, mekkora nagy. Na ja, nekem mondod?! Azért akadtak olyanok is, akik megdicsértek, mondván: „nem is látszik, hogy már harmadik gyerek” vagy hogy „milyen jól tartom magamat”.
Csütörtökön például elmentem a Borsolyka által ajánlott shiatsu kezelésre, ahol a hölgy, aki végezte, azzal biztatott, hogy ahhoz képest, hogy mindjárt szülök, milyen jól nézek ki és milyen vékony a bokám, egyáltalán nem vizesedik. A kezelés egyébként nagyon sokat dobott az állapotomon (ezúton is köszi a tippet!!), a derékfájásom szinte 100 százalékig megszűnt. Lehet, ebben közrejátszik az is, hogy a kinesio tape-el megragasztották a hasamat, hogy csökkenjen a derekamra nehezedő terhelés. Ez az első alkalom, hogy ilyet használtam, korábban csak haskötőm volt, ami sajnos a költözés közben elkeveredett valahova. Mindenesetre míg a kezelés előtti napokban folyton a hasam alját a kezemmel támasztva járkáltam még otthon is, most erre egyáltalán nincs szükségem - bár pingvinként döcögve, de vidáman járok-kelek. Apropó járás-kelés: én nem tudom mi van, lehet csak én szoktam el a BKV-tól, vagy már tényleg az utolsókat rúgom, de minden egyes utazás egy rémálom, annyira döcögnek a buszok - a gyerek a hasamban rendszeresen befeszíti magát, ha utazom.
A kezelés után elmentem meglátogatni a nagymamámat, akit karácsonykor láttam utoljára, és aki már bő fél éve idősotthonban van. Magához képest most egészen kommunikatív volt, de sajnos a félórás látogatás (még mindig nagyon leszabályozott, mennyi időt lehet ott tölteni) végére totál elfelejtette, hogy ki vagyok (pedig az elején még tudta), és azt mesélte nekem (szerintem a maszk és a fehér köpeny miatt azt hitte, hogy orvos vagyok), hogy a „lánya” „letelepedett” Franciaországban.
Magunk mögött hagytuk a várost
Pénteken délután aztán végre elindultunk, és lejöttünk a másik nagymamám szülőházába, egy Somogy megyei kis faluba, nem messze a Balatontól. Volt nagy öröm! A fiúk egy órán keresztül csak mint a megvadult kiskutyák rohangáltak az óriási kertben, a házban - egyik ajtón be, a másikon ki - alig lehetett lecsendesíteni őket este nyolcig. Nagymamám és a nagynéném egy kicsivel utánunk érkeztek, magukkal hozva a fél konyhát - és természetesen otthon felejtve a másik felét, amit aztán órákon át lehetett keresni különböző csomagokban, autóban, kamrában, hűtőben, konyhában, állandó feladatot szolgáltatva ezzel a család felnőtt tagjainak. A fiúk fülig szutykosan kerültek elő a vacsorára. Egy meleg fürdő után mehettek is rögtön az ágyba - de így se tudtuk lenyomni őket negyed tíz előtt - akkor viszont egyetlen perc alatt elaludtak, míg a felnőttek kint beszélgettek még egy kicsit.
Másnap reggel a madarak csicsergésére ébredtem. Már el is felejtettem, hogy ennyire hangosak tudnak lenni! Olyan jókedvem lett tőlük, hogy villámsebesen kikeltem az ágyból - már amennyire még villámról lehet beszélni bármiféle ülő vagy fekvő helyzetből történő felállásom kapcsán. A férjem még a nagy meleg előtt elment futni és bejárta a határt - azt mondta, végig olyan érzése volt, mintha az agyát masszíroznák az elé táruló tájképtől. Tényleg gyönyörű helyeken járt (lefotózta nekem, hogy később megmutassa), nem véletlenül hívják ezt a régiót Magyarország Provence-ának. Reggelire kivételesen süteményt ettünk, nagymamám isteni rádiósát, aztán elkezdődött az egész napos kertben futkosás - a konyhában meg az ebédkészítés. Semmi mese, semmi unatkozás nem volt, gyönyörűen sütött a nap, óriási mázlink volt az idővel is.
Ebédre megérkezett a húgom és a pasija. Kocsijuk begördülésekor a fiúk hangos „Megjöttek!! Megjöttek!! Én nagyon szeretem őket! Én is!” kiáltásokkal futottak az autó mellett. A nap további részében apukám helyett most ők voltak a sztárok - amit én csak azért bántam, mert így nem nagyon tudtam velük beszélgetni. A gyerekek ugyanis egy pillanatra se szálltak le róluk - úgyhogy este nyolcra a húgom száját a következő kijelentés hagyta el: „Hát én imádom őket, de nem értem, hogy bírjátok ezt végigcsinálni nap mint nap”. Vasárnap aztán visszamentek a városba dolgozni, a férjem pedig hétfőn reggel követte őket - így én most a gyerekekkel és az idősebb generációval élvezem a munka nélküli napokat. A segítőimnek hála, még olyanokra is van lehetőségem, hogy egy délután elszunyókáljak a hűvös elsőszobában, míg ők gyermekeimet szórakoztatják, vagy épp ahhoz, hogy végre végigolvassam Mikszáth Kálmánné naplóját.
Ők meg közben élvezik, hogy gyerekezhetnek és gyűjtik a vicces mondásaikat. Mint például: „Elloptátok a Dédi botját? Mire a Kicsi: - Nem, csak én!”
A falusi élethez nem szokott Nagy pedig azzal nevettette meg őket, mikor a szomszéd kakas kukorékolására egy idő után azt kiabálta vissza: „Kakas, most már hagyd abba!"
Az egyetlen, mérsékelten bosszantó dolog, hogy a házban és a környéken nincs se térerő, se internet, és ez bár néha tényleg bosszantó mellékkörülmény, de valójában inkább élvezem, hogy ha akarnék se tudnék az online térhez kapcsolódni. Emiatt viszont az egész családom azon röhög, hogy időnként leülök a gépem elé és „blogolok” egy sort, hogy ne felejtsem el, mit is akartam megírni a naplómba, mire nethez jutok. Ha minden jól megy, hamarosan tovább megyünk a Balatonra, ahol a gyerekekkel való családi nyaralás előtt egy pár napot kettesben - pontosabban hármasban - töltünk majd el a férjemmel és a Babával. Nektek is szép nyarat kívánok innen!
Shadow
Előzmények:
6. hét: A születésnapomon teszteltem pozitívat
Most, muszáj megnéznem! – gondolom, pedig még nem telt el a három perc, de már nem érdekel, úgyhogy dobogó szívvel veszem a kezembe, és emelem a szemem elé.
Tovább>>>
7. hét: A világ legjobb éttermébe vitt a férjem, én meg majdnem az ételre hánytam
Amikor kihozták a desszertet (gyümölcsrizst kértem friss gyümölcssalátával), azt hittem, hogy mindjárt ráokádok a tányérra.
Tovább>>>
8. hét: Jól rámijesztettek az ultrahangon
Megijesztett a szonográfus, amikor a vizsgálat végén azt mondta: "Látok itt még egy kis sárgatest-aktivitást, van itt egy második petesejt..."
Tovább>>>
9. hét: Miért csak 36-os kismamanadrágot árulnak?
Tapasztalataim alapján a kismamák nagy többsége NEM 34-36-os méret, és főleg nem a terhessége előrehaladtával. Ennek ellenére tényleg egyetlen nagyobb méretet sem találtam.
Tovább>>>
10. hét: Beparáztattak az ultrahangon
„Most már úgy vagyok vele, hogy mindegy, fiú-e vagy lány, csak egészséges legyen!”
Tovább>>>
11. hét: Hívták a szülésznőt, megjelent egy nagydarab férfi
Ami (nekem) eleinte furcsa volt, hogy Franciaországban a szülésznők sokszor férfiak.
Tovább>>>
12. hét: Elütötték a járdán a terhes kismamát
Szánkózás, utcai baleset és orvosi vizsgálatok a 12. héten. A járdán jött belém a rolleres.
Tovább>>>
13. hét: Beszólt a doktornő a súlyom miatt
„Látom, a Madame nem fukarkodott jól tartani magát” - mondta a doktornő, pedig csak három kilót híztam...
Tovább>>>
14. hét: Hiba volt terhesen a másik gyerekemet cipelni
Megfogadtam, hogy többet ilyet nem teszek, mert eléggé ijesztő volt ez az egész.
Tovább>>>
15. hét: Terhes vagy? Hát harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?
A főnököm egy roppant vicces fickó és az első reakciója ez volt a hírre: „Nahát, az első két alkalomból nem tanultál, harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?”
Tovább>>>
16. hét: Naná, hogy a nyaralás alatt lett beteg a gyerek!
A repülés és a hotelbe jutás szerencsére már simán zajlott, majd jött a második – nem várt – fordulat: a Nagy éjszaka belázasodott.
Tovább>>>
17. hét: Nem fogadhatsz orvost a szüléshez, de hálapénz sincs
Kórházat lehet választani, és ott ahhoz kerülsz, aki épp ott van. Így aztán rögtön kiküszöbölődik a kell-e hálapénz és fogadjak-e szülésznőt/orvost kérdéskör is.
Tovább>>>
18. hét: Gáz, hogy terhesen nincs kedvem a szexhez?
Még mindig semmi kedvem a dologhoz - az a filmekben látott „a terhes nő majd lekaparja a falat” érzés egyáltalán nincs meg bennem.
Tovább>>>
19. hét: Karantén: nem tudom, hogy fogjuk tudni kibírni
Terhesen, két kisgyerekkel, Franciaországban. Még csak néhány napja tart a karantén, fogalmam nincs, hogy fogjuk kibírni.
Tovább>>>
20. hét: Összezárva a család: azt hittem, állandóan veszekedni fogunk...
Meg is beszéltük a férjemmel egyik este, hogy mindketten azt hittük, rengeteget fogunk veszekedni, ehhez képest meg még az átlagosnál is kevesebb köztünk a vita.
Tovább>>>
21. hét: Nem kell tovább titkolni, hogy terhes vagyok
Fiúk, tudjátok, hogy miért voltunk ma a kórházban? Anyát megvizsgálta a doktor néni, mert egy kicsit nagy a hasa mostanában. Biztos észrevettétek ti is.
Tovább>>>
22. hét: Csendet akarok! Halálra kínoz a migrén!
Amikor érzem, hogy már megint éles fájdalom hasít a fejembe, és kezdődik elölről, legszívesebben üvöltenék.
Tovább>>>
23. hét: Anya, nagyon hiányzik a papa és a nagyi, elegem van a vírusból!
Próbáltuk vigasztalni szegénykémet, és kábé századszorra mondtuk el neki, hogy a vírus miatt most sajnos akkor se tudnánk meglátogatni őket, ha épp otthon lennénk.
Tovább>>>
24. hét: Cicát szült a fiam, és meg is szoptatta
Annyira édes volt, ahogy a kis pólóját felhúzta, és a plüsst a melléhez nyomta, aztán a cica helyett hörpintett egy nagyot, hogy meg lehetett volna zabálni!
Tovább>>>
25. hét: A férjem helyett a szoptatóspárnát ölelem
Esténként a szoptatóspárnát fogom átölelni a férjem helyett, ő legalább nem panaszkodik a melegre - igaz, ez utóbbit a család minden tagja magának akarná.
Tovább>>>
26. hét: Kismama karanténban: 54 nap alatt 6 órát voltam lakáson kívül
Nem lenne rossz, ha feloldanák a kijárási tilalmat... 54. napja, hogy folyamatosan a lakásban ülök és ezalatt az 54 nap alatt nettó hat órát voltam a lakáson kívül.
Tovább>>>
27. hét: 11 kilót híztam, és még van három hónap a terhességből
Még 12-13 hét van hátra, a terheskörlevél szerint pedig innentől minden héten számíthatok hízásra. De akkor mennyi lesz a vége?!
Tovább>>>
28. hét: Két gyerekkel, terhesen költözünk
Most már nincs más hátra, mint nekilátni a költözésnek - amire van még jó két hetünk. Drukkoljatok, hogy addig mindent áthordjunk!
Tovább>>>
29. hét: Veszélyezteti a gyerekét, aki használt gyerekülést vesz?
Csak a marketingszöveg miatt mondják a kereskedők, építve arra, hogy nincs olyan szülő, aki egy elöregedett műanyaggal veszélyeztetné a gyereke életét.
Tovább>>>
30. hét: Két gyerekkel terhesen költözni? Soha többé!
A férjem hulla fáradt volt a sok pakolástól, nekem meg szétment a fejem, annyira fájt. Azt hittem, elsírom magam, ahogy körülnéztem a lakásban - mintha bomba robbant volna.
Tovább>>>
31. hét: Bébiszittert kaptam anyák napjára
A közeli játszótéren sikerült összefutni a leendő, magyar bébiszitterünkkel. kisgyerekgondozó végzettsége van, otthon évekig bölcsis néni volt.
Tovább>>>
32. hét: Nincs időm felkészülni a baba érkezésére
Nem mondom, hogy a hátralévő időben egész nap csak a pocakomat simogatnám a kanapén elterülve, de a mostaninál azért több nyugalmat, csendet és pihenést szeretnék.
Tovább>>>
33. hét: Gyerek az étteremben: a tiéd hogy viselkedik?
Ez a gyerekkel étterembe járni dolog nekem mindig egy óriási mumus, főleg, mióta elmúltak kétévesek, és/vagy ha ketten vannak velünk.
Tovább>>>
