33. hét 

Végre itthon! Mint ahogy az a címlapképből is kiderült, szerencsésen hazatértünk Magyarországra... de persze idáig eljutni nem (sem) volt egyszerű. Kezdjük az elején.

Éljen az emeletes ágy!
 

A hét elején ismét ügyeket intéztem - függönykarnist rendeltem, logopédust kajtattam, napközis beíratást validáltam, bölcsis ügyeket intéztem, míg a férjem távmunkázott, a Kicsi meg a nyakamon lógott. (Fun fact: június 22-től utolsóként újranyitották a középső- és kiscsoportokat is - naná, hogy pont addigra már nem lesz rá szükségünk!) Ebéd után a család otthon lévő tagjai lelkesen kezdtek bele a Nagy január óta dobozban őrizgetett, emeletes „dzsungel” ágyának összeszerelésébe, ki-ki a maga módján: a férjem kalapálta, én műanyagból pálmaleveket szabtam az emeleten lévő kuckó tetejére (nem is olyan egyszerű, mint első hallásra tűnik!), a Kicsi meg stikában összemaszatolta a frissen kibontott fenyőágy léceit az uzsonnára kapott cseresznyéjével. 

Az utolsó simításokkal a férjem megvárta, hogy hazaérjen az oviból a büszke tulajdonos is - hogy aztán legalább százszor elmondja neki, egyre idegesebben, hogy ha még egyszer itt lábatlankodik, szétszedi az egész ágyat és visszacsomagolja - pedig szegénykém csak segíteni akart, az apja viszont úgy gondolta, hogy egyelőre csak nézze, ahogy ő szerel. Hiába, a kooperáció még nem tökéletes! Végül azért elkészült a nagy mű, a fiúk birtokba is vették, és miután a Nagy régi ágyát alátoltuk, közölték, hogy ma akkor együtt alszanak. Úgyhogy a külön szoba varázsa, amiért éveken át nyúztak minket, kb. egy hét alatt megkopott, és azóta ismét egy szobán osztoznak. Az emeletes ágy nimbusza még töretlen - a Nagy az esti puszinál az apja fülébe ugyanis azt súgta: „Mindig is erre vágytam” - és csodás módon abban sincs vita, hogy csak ő alhat fölül, a Kicsi meg nem.

Hogy úgy érezzem, én is tettem ma valami hasznosat, a fektetés után végre előtúrtam egy üres táskát a kórházi csomagomnak így a 33. hét elejére - de belepakolni már nem volt erőm.

Ha rajtam múlik, idén már nincs több beíratás
 

Kedden a férjem egész napos hívásban volt, így egyedül pakolgattam a gyerekszobában a Kicsivel és intéztem a cég bölcsis ügyeit, mert visszamondás volt. Kora délután aztán a férjem átvette a gyereket, mert négy helyre kellett elmennem:  először az önkormányzatra a nyüves ebédbeíratás miatt, aztán a hozzánk legközelebb eső szerdai napközis helyre (majd jövő héten érdeklődjek, mert a járványhelyzet miatt nem tudják, mikor lesznek a beíratások), a nyári tábort szervező iskolába (augusztus utolsó hetére, a Baba születése utánra kértem nekik egy hetet), és az MJC-be, ahol majd a különórák lesznek (szeptembertől). És idénre úgy érzem, hogy ezennel befejeztem, mert ehhez a beíratás-dömpinghez és az ezzel járó adminisztratív vacakoláshoz már totál nincs idegzetem. Aznap még hátra volt az albérlőink kiköltözése és az érdeklődők körbevezetése, amit a húgom és apukám távvezérléssel bonyolítottak le helyettünk. Este még arra is maradt energiája a férjemnek, hogy befejezze a saját ágyunk összeszerelését, így több mint két héttel a beköltözés után végre véget ért a földre vetett matrackanapé kombó, és mi is normális ágyban tudtunk aludni.

Gyerekekkel étterembe? Így csinálják (valójában) a franciák
 

Szerdán reggel korán keltem - mivel nem volt suli, nem kellett senkinek sehova sietni. A gyerekek angyalian jók voltak, egész délelőtt eljátszottak egy doboznyi playmobillal. Mivel újranyitottak az éttermek a héten, ebédelni a férjem javaslatára egy közeli kis bisztró-étterembe mentünk - és csodák csodája, ott is jól viselkedtek! A Nagy hozta magával a (csupán pelusba és partedlibe öltöztetett) babáját is, akit aztán az ebéd végéig gondosan megetetett a tányérja maradékából, iszonyat édes volt megint. 

Ez a gyerekkel étterembe járni dolog egyébként nekem mindig egy óriási mumus, főleg, mióta elmúltak kétévesek, és/vagy ha ketten vannak velünk. Feszített koncentrációra van szükségem ilyenkor, hogy ne történjen semmi baj és többé-kevésbé nyugodtan, a minimálisan elvárt udvariassági szabályokat betartva ebédelhessen mindenki az étteremben. Egyedül ugyanis még csak-csak elvannak, de elég, ha csak az egyikük kissé lüke aznap, máris átragasztja a másikra is, és úgy viselkednek, mint ahogy az égetnivalóan rossz kölykök szoktak a mesékben, így meg én nem tudok nyugodtan enni. 

A franciák amúgy sokszor viszik magukkal a gyerekeiket is az étterembe, ugyanis nem mondanak le a kulináris élvezetekről csak azért, mert szülők lettek. Voltam már olyan Michelin-csillagos étteremben, ahol a hét- és tízéves kisfiúk egy hang nélkül vacsoráztak mellettünk órákon át. Gondolom, sokan olvastátok a Nem harap a spenót című nagysikerű művet, ott pl. konkrétan szégyenkezik a szerző, hogy az ő gyereke a francia gyerekekhez képest olyan, mint egy kis vadállat az étteremben. Hát megvallom, a legtöbbször én is így érzem magam - bár láttam már egy-két cifra dolgot francia családoktól is. Legjobban szeretem, amikor az ebéd egy bizonyos pontján az addig tök lazának tűnő, nyugodtan cseverésző szülő fisztulás hangon, amiből csak úgy süt a visszafojtott feszültség, ráordít a valamit épp (egyébként az esetek többségében némán) piszkáló, vagy csupán szerinte nem megfelelően viselkedő gyerekére, hogy csak a fél étterem fordul ijedten hátra és hallgatja a gyerekkel együtt hogy:

„Elég! Hagyd abba a bosszantásomat!”

Soha nem azt mondják, hogy a rosszalkodást vagy az adott dolgot, hanem azt, hogy az ő „bosszantásukat”. Na, én ettől kivagyok. Nyilván egy 4-8 év közötti gyerek csak azért piszkál valamit, hogy a szülőt bosszantsa, nem azért, mert nem bírja ki az általában két-két és fél óra hosszú ebédet.

Hazafelé a Kicsi egy általa felfedezett életigazságot is megosztott velünk: - "Anya, mit tesz a szél a szájammal? – Na, mit? - Jót tesz neki." 

Ebéd után aztán postai csomagokat készítettem össze a barátnőimnek - egyiküknél kisbaba jön, de még csak 7 hetes terhes, neki a szívhangfigyelőmet küldtem el, másikuk mindjárt szülni fog, neki szőlőcukrot küldtem, mert égre-földre nem talált itt kint. 

Feloldották a karantént, most már semmi sem állhat az indulás útjába - gondoltuk mi
 

Csütörtökön aztán új dolgok miatt izgulhattunk. A múlt heti naplóba nem írtam bele, de találtunk és lefoglalóztunk egy kocsit, amit a héten kellett volna átvennünk. Ez a kocsi-téma már régóta napirenden volt, ugyanis a mostaniba nem fér bele három gyerekülés, így kénytelenek voltunk nagyobbat nézni. Mivel momentán nem vet fel minket a pénz, csakis használt autóban gondolkodtunk, és bár a terv eleinte az volt, hogy majd Magyarországon veszünk a nyáron és azzal jövünk vissza a szülés előtt Franciaországba, sajnos ez az elképzelés a járványhelyzet miatt meghiúsult. A repülőjáratok kiszámíthatatlansága miatt ugyanis lassan egyértelművé vált, hogy ha tényleg haza akarunk menni, azt csakis kocsival fogjuk tudni megtenni. 

Így viszont lépni kellett, és a véletlennek köszönhetően alig egy-két nap keresgélés után találtunk is egy általunk megbízhatónak gondolt német márkájú kocsit, ami megfelelt mind a paramétereinknek, mind a pénztárcánknak. Igen ám, de az utalás, amit hétfőn elindítottunk, csütörtökön még mindig nem érkezett meg a kereskedőhöz. Tudom, a mai hipergyors világban ez a legtöbbünknek az értelmezhetetlen kategória, hogy mi tart egy átutaláson három napig, de ez itt a bevett gyakorlat, főleg idegen számlatulajdonosok között. Nincs egy órán belül átutalás meg ilyenek. Sőt, mint most kiderült, ha valaki vasárnap vagy épp a bankszünnapnak számító hétfőn indít utalást, akkor az ő utalása hátrébb sorolódik, mint azé, aki kedd reggel teszi meg ugyanezt. Logikus, nem? 

Némi ideges telefonálgatás után a bankba és a kereskedőnek kora délutánra szerencsére megjött az utalás, így pénteken mehettünk a kocsiért. Mivel a magyarországi kötelező karantént aznap éjfélkor feloldották, már tényleg semmi akadálya nem volt az indulásnak - de azt a pár órányi stresszt, hogy most mi lesz, megyünk-e vagy sem, megvan-e a kocsi vagy sem, megspóroltam volna.

Esküszöm, hogy a férjem időnként direkt bosszant 
 

A fenti események alatt a férjem egyébként zuhanykabint szerelt. Szerintem marhára ráért volna vele, tekintve, hogy már csak egyetlen estét akartunk ott tölteni a lakásban, de ő „csak egy óra!” felkiáltással nekiállt még ebéd előtt, úgyhogy ráhagytam, hadd csinálja. Na, ebből az egy órából lett egy negyed ötig tartó, anyázásokkal tarkított fúrás-szerelés, míg nekem az volt a feladatom, hogy távol tartsam a helyszíntől a Kicsit. Nagyjából a harmadik óra végén kezdtem elveszíteni a türelmemet, és tettem szóvá, hogy igencsak soká tart az az egy óra, pedig volna még más tennivaló is - mire a férjem bevetette a sebzett pillantással kísért „de hát neked csinálom” szövegét. 

Én nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én ettől a falra mászok. Mindketten pontosan tudtuk ugyanis, hogy elsősorban maga miatt kezdett bele a szerelgetésbe. Én viszont utálom, amikor egy csakis számára fontos dolgot úgy tálal, mintha valójában miattam csinálná, és a felesége ahelyett, hogy elhalmozná dicséretekkel, hálátlan dög módjára nemhogy megértést nem tanúsít irányába, amiért órák óta melózik, de még morog is, hogy miért ezzel húzza az időt. Szerencsére ez alkalommal nem sétáltam be ebbe az utcába, hanem inkább méltóságteljesen otthagytam kabinostul-fúróstul, hadd szereljen, és inkább összeraktam a kórházi csomagomat, ha már előszedtem hozzá a táskát (őszintén szólva ráparáztam, nehogy út közben szükségem legyen rá, és ne legyen velem). Ehhez elővettem az egyik, ajándékba kapott parányi pelenkamintát is (még nem vettem újszülött méretű pelust, csak a minták vannak) és ismét ledöbbentem rajta, mennyire hihetetlenül pöttöm a kezdő pelenkaméret…

Amikor már azt hinnéd, minden sínen van...
 

Elérkezett az indulás napja. Hajnalban ébredtem, talán négy felé a szokásos vécékörútra és utána már nem bírtam visszaaludni. Egy darabig álmatlanul forgolódtam az épp eleredő esőt hallgatva, majd negyed hatkor felkeltem. Ennélfogva azonban már korán reggel fáradt voltam és fájt a fejem, így álltam neki az este összehordott cuccok táskákba pakolásának. A férjem elvitte a fiúkat, hogy nyugtom legyen, a Nagy oviba ment, ő a Kicsivel kaját vásárolni az útra. Miután mindent sikerült bepakolni, és legyártottam egy óriási adag szendvicset is, ebéd után hármasban elindultunk villamossal - a férjem a kocsikereskedőhöz, mi a Nagyot felszedni az oviban. Egy adott ponton ő elvált tőlünk, mi pedig haladtunk tovább a végállomás felé.

Odáig azonban már nem jutottunk el - négy megállóval előtte ugyanis bemondták, hogy műszaki baleset miatt a villamos nem közlekedik tovább. Az óvoda kapujának csukódásáig (ami ugyebár szent) volt még 15 percünk - ez normál esetben bőven elég lett volna, hogy odaérjünk. Na de gyalogosan, egy kisgyerekkel, folyón átvágva, terhesen? Csak hogy érzékeljétek a megteendő távot: mintha a Rudas fürdőtől akartam volna az Astoriáig sétálni Budapesten, ami azért gyerekkel, harminc fokban nem negyedóra.

Gyorsan írtam a férjemnek, hogy nem érek oda időben, most mi legyen, mire ő felhívta az igazgatónőt, aki megígérte, hogy maga mellett tartja a gyereket, míg odaérek. Isteni szerencse, hogy a Kicsi - bár többször is elmondta, hogy elfáradtak a lábai és a hasa (?), egyszer sem hisztizett és hajlandó volt zokszó nélkül lesétálni az adott távot. Így is fél órába telt, míg odaértünk - szerencsére már vártak minket, és a Nagy se borult ki, hogy hol vagyunk már. Hazafelé persze még mindig nem járt a villamos, csak a másik irányba, úgyhogy kénytelenek voltunk azzal elmenni a végállomásig, majd ott metróval menni két megállót, hogy visszaszállhassunk ugyanarra a vonalra, amerre egyébként mennünk kellett volna. Mindezt úgy, hogy még a fülemen is csomag lógott, mert hazaküldték a Nagy alvóscuccát és füzeteit is. Ez még úgy hiányzott a végére, nem? Bónuszként a villamoson hazafelé a hőség és a kialvatlanság miatt még a lüktető fejfájás is rám tört... Mire hazaértünk, a férjem már bepakolta az új kocsit, és negyedórán belül el is tudtunk indulni, csak a fejem ne fájt volna.

14 és fél órás utazás - de legalább fennakadások nélkül
 

Az utunk szerencsére teljesen eseménytelen volt. Délután négykor indultunk el, és másnap délután fél ötkor érkeztünk meg - közben tartottunk egy éjszakai pihenőt is, amikor éjféltől reggel hétig tudtunk aludni. Akkor ugyanis a Kicsi hangos Kukurikú!! Felkelt a nap! kiáltásokkal ébresztette az egész csapatot. Nagyon büszke vagyok egyébként a gyerekekre, mert egyetlen hiszti se volt az egész hosszú út alatt, sőt, angyalian jók voltak és ez nagyban megkönnyítette az utazást is. A Nagy szinte végig a Tesz-vesz szavak nagykönyvét bújta, a Kicsivel 86-szor hallgattuk meg a Disney-féle Ragyogás zenéjét, de amúgy nyugi volt. A Baba is nagyon jól bírta a hosszas üldögélést - az első 3,5 órában tökéletesen elvolt, utána viszont jelezte: eddig tartott a türelme, mert elkezdte feszíteni magát, hogy váltsak pozíciót. Másnap viszont nagyon nyugis volt végig, csak az utolsó fél órában fájdult meg a derekam az ülő pozíciótól. 

Itthon a szüleim már nagyon vártak minket: apukám az érkezésünk előtt fél órával már lesben állt a kertben, nehogy elszalasszon, anyukám pedig kolbászos bablevessel és aranygaluskával várta az éhes utazókat. Egyébként is kényeztet, mióta megjöttünk - amit csak kívánok, azt főz nekünk. Gyorsan le is mértem magam az itteni mérlegen, hogy lássam, mennyit hízok majd az itthoni koszttól - és csodák csodája, az elmúlt hetekben alig valamit szedtem fel, mert 72,7 kg-ot mutatott.

Másnap átmentünk az anyósomékhoz is. Apák napja volt, így a nagypapának fotót adtak a fiúk ajándékba, az apjuknak pedig a Nagy készített egy szép rajzot az oviban, amire írott betűkkel ráírta: 30 puszit adok neked, Apa! A Nagyot ott is hagytuk náluk, hagy unokázzanak ők is kicsit - mi pedig a Kicsivel visszajöttünk a szüleimhez. Útközben az üres albérletbe is be kellett menni felmérni, mennyi idő kell a festésre, felújításra. Estére úgy elfáradtam, hogy megint csak bedőltem az ágyba - de most végre ki is tudtam aludni magam!

Hétfőn aztán kezdetét vette a hétköznapi élet - a férjem megint távmunkázott, én anyukámmal nekiálltam lepakolni a padlást, és végre előszedtük a babaholmikat is!!! Volt időm átválogatni a ruhákat, lepedőket, kistakarókat, sterilizálót, miegyebet, sőt, egy-egy doboznyi ruhát még ki is selejteztem közülük, mert már kicsit viseltesek voltak - inkább azokat tartottam meg ami olyan, mintha új lenne vagy amit a fiúk már hordtak korábban, és emiatt érzelmileg jobban kötődöm hozzájuk. Úgy érzem, az első három hónap le van fedve ruhailag. 

Azt még nem tudom, kinek adom a kiselejtezett dolgokat, ha tudtok valami jó helyet, ahova le lehet adni a kissé viseltes, de még abszolút használható babacuccokat, feltétlen szóljatok, mert ismerősi körben egyelőre nincs ötletem. A padlásról levándoroltak egyébként az én és a húgom egykori babái babaruhástul és az egész bababútor-szett is (ennek leginkább a Nagy fog örülni, ha itt lesz). A Kicsit eközben le se lehet szedni a kertben lévő meggyfáról - ha tehetné, egész nap föl-le mászna rajta, és meggyet szüretelne róla, a szájába.

„Anya, tudod, mit gondolok olyankor, amikor a fán vagyok? Azt, hogy majom vagyok!"

- osztotta meg velem tegnap délután. 

Ha pedig minden jól megy, és a héten sikerül elintézni az összes felgyűlt dolgunkat, pénteken lemegyünk vidékre, és végre elkezdődik a nyaralás.

Shadow

Előzmények:



6. hét: A születésnapomon teszteltem pozitívat
Most, muszáj megnéznem! – gondolom, pedig még nem telt el a három perc, de már nem érdekel, úgyhogy dobogó szívvel veszem a kezembe, és emelem a szemem elé.
Tovább>>>

7. hét: A világ legjobb éttermébe vitt a férjem, én meg majdnem az ételre hánytam
Amikor kihozták a desszertet (gyümölcsrizst kértem friss gyümölcssalátával), azt hittem, hogy mindjárt ráokádok a tányérra.
Tovább>>>

8. hét: Jól rámijesztettek az ultrahangon
Megijesztett a szonográfus, amikor a vizsgálat végén azt mondta:  "Látok itt még egy kis sárgatest-aktivitást, van itt egy második petesejt..."
Tovább>>>

9. hét: Miért csak 36-os kismamanadrágot árulnak?
Tapasztalataim alapján a kismamák nagy többsége NEM 34-36-os méret, és főleg nem a terhessége előrehaladtával. Ennek ellenére tényleg egyetlen nagyobb méretet sem találtam.
Tovább>>>

10. hét: Beparáztattak az ultrahangon
„Most már úgy vagyok vele, hogy mindegy, fiú-e vagy lány, csak egészséges legyen!”
Tovább>>>

11. hét: Hívták a szülésznőt, megjelent egy nagydarab férfi
Ami (nekem) eleinte furcsa volt, hogy Franciaországban a szülésznők sokszor férfiak.
Tovább>>>

12. hét: Elütötték a járdán a terhes kismamát
Szánkózás, utcai baleset és orvosi vizsgálatok a 12. héten. A járdán jött belém a rolleres.
Tovább>>>

13. hét: Beszólt a doktornő a súlyom miatt
„Látom, a Madame nem fukarkodott jól tartani magát” - mondta a doktornő, pedig csak három kilót híztam...
Tovább>>>

14. hét: Hiba volt terhesen a másik gyerekemet cipelni
Megfogadtam, hogy többet ilyet nem teszek, mert eléggé ijesztő volt ez az egész.
Tovább>>>

15. hét: Terhes vagy? Hát harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?
A főnököm egy roppant vicces fickó és az első reakciója ez volt a hírre:  „Nahát, az első két alkalomból nem tanultál, harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?”
Tovább>>>

16. hét: Naná, hogy a nyaralás alatt lett beteg a gyerek!
A repülés és a hotelbe jutás szerencsére már simán zajlott, majd jött a második – nem várt – fordulat: a Nagy éjszaka belázasodott.
Tovább>>>

17. hét: Nem fogadhatsz orvost a szüléshez, de hálapénz sincs
Kórházat lehet választani, és ott ahhoz kerülsz, aki épp ott van. Így aztán rögtön kiküszöbölődik a kell-e hálapénz és fogadjak-e szülésznőt/orvost kérdéskör is.
Tovább>>>

18. hét: Gáz, hogy terhesen nincs kedvem a szexhez?
Még mindig semmi kedvem a dologhoz - az a filmekben látott „a terhes nő majd lekaparja a falat” érzés egyáltalán nincs meg bennem.
Tovább>>>

19. hét: Karantén: nem tudom, hogy fogjuk tudni kibírni
Terhesen, két kisgyerekkel, Franciaországban. Még csak néhány napja tart a karantén, fogalmam nincs, hogy fogjuk kibírni.
Tovább>>>

20. hét: Összezárva a család: azt hittem, állandóan veszekedni fogunk...
Meg is beszéltük a férjemmel egyik este, hogy mindketten azt hittük, rengeteget fogunk veszekedni, ehhez képest meg még az átlagosnál is kevesebb köztünk a vita.
Tovább>>>

21. hét: Nem kell tovább titkolni, hogy terhes vagyok
Fiúk, tudjátok, hogy miért voltunk ma a kórházban? Anyát megvizsgálta a doktor néni, mert egy kicsit nagy a hasa mostanában. Biztos észrevettétek ti is.
Tovább>>>

22. hét: Csendet akarok! Halálra kínoz a migrén!
Amikor érzem, hogy már megint éles fájdalom hasít a fejembe, és kezdődik elölről, legszívesebben üvöltenék.
Tovább>>>

23. hét: Anya, nagyon hiányzik a papa és a nagyi, elegem van a vírusból!
Próbáltuk vigasztalni szegénykémet, és kábé századszorra mondtuk el neki, hogy a vírus miatt most sajnos akkor se tudnánk meglátogatni őket, ha épp otthon lennénk.
Tovább>>>

24. hét: Cicát szült a fiam, és meg is szoptatta
Annyira édes volt, ahogy a kis pólóját felhúzta, és a plüsst a melléhez nyomta, aztán a cica helyett hörpintett egy nagyot, hogy meg lehetett volna zabálni!
Tovább>>>

25. hét: A férjem helyett a szoptatóspárnát ölelem
Esténként a szoptatóspárnát fogom átölelni a férjem helyett, ő legalább nem panaszkodik a melegre - igaz, ez utóbbit a család minden tagja magának akarná.
Tovább>>>

26. hét: Kismama karanténban: 54 nap alatt 6 órát voltam lakáson kívül
Nem lenne rossz, ha feloldanák a kijárási tilalmat... 54. napja, hogy folyamatosan a lakásban ülök és ezalatt az 54 nap alatt nettó hat órát voltam a lakáson kívül.
Tovább>>>

27. hét: 11 kilót híztam, és még van három hónap a terhességből
Még 12-13 hét van hátra, a terheskörlevél szerint pedig innentől minden héten számíthatok hízásra. De akkor mennyi lesz a vége?!
Tovább>>>

28. hét: Két gyerekkel, terhesen költözünk
Most már nincs más hátra, mint nekilátni a költözésnek - amire van még jó két hetünk. Drukkoljatok, hogy addig mindent áthordjunk!
Tovább>>>

29. hét: Veszélyezteti a gyerekét, aki használt gyerekülést vesz?
Csak a marketingszöveg miatt mondják a kereskedők, építve arra, hogy nincs olyan szülő, aki egy elöregedett műanyaggal veszélyeztetné a gyereke életét.
Tovább>>>

30. hét: Két gyerekkel terhesen költözni? Soha többé!
A férjem hulla fáradt volt a sok pakolástól, nekem meg szétment a fejem, annyira fájt. Azt hittem, elsírom magam, ahogy körülnéztem a lakásban - mintha bomba robbant volna.
Tovább>>>

31. hét: Bébiszittert kaptam anyák napjára
A közeli játszótéren sikerült összefutni a leendő, magyar bébiszitterünkkel. kisgyerekgondozó végzettsége van, otthon évekig bölcsis néni volt.
Tovább>>>

32. hét: Nincs időm felkészülni a baba érkezésére
Nem mondom, hogy a hátralévő időben egész nap csak a pocakomat simogatnám a kanapén elterülve, de a mostaninál azért több nyugalmat, csendet és pihenést szeretnék.
Tovább>>>