22. hét
Hivatalosan is megérkezett a tavasz. Pár napja már akár a 20 fokot is eléri a hőmérséklet napközben, aminek én kifejezetten örülök.
A hétvégén bonyolítottuk le a tavaszi nagytakarítást, amibe beletartozott a balkon felfrissítése is. Azóta minden nap kint töltök egy jó pár órát. Annyira fel tud tölteni egy-egy ilyen alkalom, amikor a friss levegőn, a kényelmes kanapén élvezem a napsütést.
A babát is már egyre többet érzem mozogni, ő is finoman szokta jelezni, ha épp tetszik neki vagy sem a kinti szieszta (legalábbis én annak tulajdonítom a mozgásokat).
Lehet, néha én képzelem azt, hogy a baba direkt dolgokra reagál, de történt ugyanis a hétvégén, mikor nagyban ment a takarítás, hogy leültünk a férjemmel pihenni egy kicsit. Beszélgettünk, és abban a pillanatban, hogy szóba jött az esetleges ebédünk mivolta, és böngészni kezdtük a közeli étterem ajánlatait, a baba is aktívan jelezte, hogy eljött az ideje az evésnek. Miután megtörtént a választás, a baba nem jelzett többet, egész addig, amíg az első falatot le nem nyeltem. Ahogy nekiestünk jóízűen az ebédnek, a baba is éreztette, hogy ez biza kellett már, és egész az étkezés végéig fel volt pörögve.
Persze az is lehet, hogy az evéstől függetlenül is éreztem volna, hogy mozog, de annyira jó és vicces összekötni a mozgásait a külvilággal. Olyan, mintha reagálna a kinti dolgokra.
A férjem is már nagyon türelmetlenül várja a pillanatot, hogy mikor érezheti ő is végre a baba mozgásait. Kialakult egy nagyon aranyos szokása. Minden reggel, mielőtt elindulna munkába, mindig bejön még a hálóba egy puszit adni nekem, mivel én még akkor ágyban vagyok és biztatom magam a felkelésre. Viszont egy ideje már nemcsak én, hanem a hasam is kap egy puszit, hogy a babának is legyen szép napja. Nagyon édesnek találom, hogy így búcsúzik el tőlünk minden reggel.
Egyre nehezebb a munka
Ha már szóba jött a munka, egyre stresszesebben telnek a mindennapjaim. Említettem már, hogy a csapatunkból egy páran távoztak, ezért természetes, hogy a munkamegosztás felborult. Még senkit sem alkalmaztak, hogy betöltsék a kialakult hiányt, de persze a munka mennyisége sem csökkent. A főnököm a nyakamba varrt egy hatalmas projektet, ami amúgy is kétemberes munka lenne, és rengeteg időt igényel. Természetesen egyedül dolgozom rajta, a már meglévő ugyancsak nagyobb projektjeim mellett.
Jeleztem már neki a kétségeimet akkor, mikor felvázolta, hogy azt szeretné, hogy én kezeljem ezt, de süket fülekre találtam. Most viszont, mikor gyűltek a nehézségek, ő még több munkát akart kiosztani nekem. Elég szépen elmagyaráztam neki, hogy ez így nem lesz jó, és egyedül nem tudok mindent időben elvégezni. Kellene priorizáljuk a dolgokat és megoldást találjunk a kialakult helyzetre. Erre a válasza az volt, hogy oldjam meg valahogy egyedül, és minden legyen meg időben.
El nem tudom mondani, hogy mennyire ideges lettem. Ebben nagyban szerepet játszott az is, hogy előtte való nap reggel 8-tól egész este fél 7-ig dolgoztam, maximum két szünettel.
Hirtelen felindulásból, de szerintem még így is elég visszafogottan megírtam neki a véleményem, de akkora sírásban törtem ki, hogy az valami hihetetlen. Már nem emlékszem, mikor sírtam ekkorát és hogy miért. Még szerencse, hogy távmunkában voltam, mert szemtől szemben nem tudom, hogy kezeltem volna ezt az egész helyzetet.
Ezután viszont egy pár óráig nem beszéltünk. Akkor aztán felhívott, de persze erről egy szót sem ejtett. Annyira nyájasan beszélt, a „kérlek”-et meg a „köszönöm”-öt túlzásba is vitte, de közben meg úgy tett, mintha az előző beszélgetésünk meg se történt volna.
Én arra gondolok, hogy vagy a felette lévő főnök állhatott szóba vele, vagy ő gondolta picit át a helyzetet, és rájött, hogy ha most én is elhagyom a hajót, akkor ő végképp egyedül elsüllyedne.
Ki is számoltam, hogy még másfél hónap munka vár rám, május közepe a várva várt dátum. Viszont, ha az elkövetkezendő időszak hasonlóan fog zajlani, akkor nem leszek rest az orvosnál panaszkodni, és előrehozott szabadságra menni. Rendes akartam lenni, hogy ne hagyjam a főnököt most a nehéz időkben egyedül, de úgy érzem, nagyon feszegeti a határokat.
Újra húsvét
Nagyon várom már a hétvégét, mert a húsvét miatt ez most hosszabb lesz. Hihetetlen, hogy újra itt az ünnep. Emlékszem, tavaly ilyenkor is ugyanebben a helyzetben voltunk, hogy nem utazhattunk sehová, és semmiféle nagyobb baráti összejövetelen sem vehettünk részt.
Ezekre alapozva az idén már tudjuk, hogy mire kell számítanunk. Nem tervezünk semmi különösebbet, csak egy meghitt, csendes hétvégét. Főzünk egy-két hagyományos húsvéti finomságot, festünk pár piros tojást. Kihasználjuk majd a jó időt szabadtéri programokkal, és pihenünk is majd, amennyit csak lehet.
Ezúton kívánok kellemes húsvétot mindenkinek!
Zserbó
Zserbó terhesnaplójának előző részeit itt találod:
A hatodik teszt után mondtam el a férjemnek, hogy gyerekünk lesz
6. hét: Anyukám nagyi lesz, nem mama
9. hét: Rosszul vagyok a kávé szagától
10. hét: A véremmel együtt az életemet is kiszívják belőlem
11. hét: Elkerülhetetlen volt a terhesnadrág-vásárlás
12. hét: Betemetett minket a hó, február végéig minden zárva marad
13. hét: A járványveszély alatt is kötelező bejárni a munkahelyemre
14. hét: Mindent bevetettem, hogy elmúljon a fejfájásom
15. hét: A szülés előtt nyolc héttel abba kell hagyni a munkát
16. hét: Nem látta még a babánkat a férjem
17. hét: Ijesztő hangulatingadozásaim vannak
18. hét: Brutálisan megnőttek a melleim
19. hét: Babaholmik: Miért ne vehetnék mindenből újat?
20. hét: Miért olyan fontos, hogy fiút vagy lányt várok?
21. hét: Kiderült a babánk neme
