27. hét
Fejezet az ovikezdésről, egy kiesett fogról és további orvosi bonyodalmakról
Elkezdődött tehát. Ezekben a napokban mi is pont ugyanazzal vagyunk elfoglalva, amivel az országban szinte mindenki: vajon sikeres lesz-e majd a visszaintegrálódás az intézményi hétköznapokba, vagy két-három hét múlva jön az elbocsájtó szép üzenet, és kezdődik újra az egész cirkusz digitális oktatásostul, mindenestül?
Egyrészről hálás vagyok a sorsnak, amiért a Nagy még mindig csak nagycsoportos, és nem kellett elkezdenünk az első osztályt idén, habár ez már előkészítő év, tehát gondolom készülgetni, feladatlapozni ugyanúgy kell majd vele (semmi tapasztalatom ezügyben), ha ismét bezárnak minket, másrészről frusztrált is, hiszen a gyerekek már elképesztően várták/várják, hogy közösségbe mehessenek, és nem tudom, hogyan viselik majd, ha mégsem.
Korábban talán említettem már, hogy a Nagyot nyári születésű lévén tavaly visszatartották középsőbe, amit elmondhatatlanul utált már az elejétől kezdve, most viszont főnixként támadt újra hamvaiból, és szinte sugárzik reggelente, hogy indulunk a nagycsoportba. Örömét csak tovább tetézi, hogy végre mozogni kezdett a bal alsó frontfoga, a fogváltás beindulása pedig számára valamiért egyenértékű a „naggyá válás” fog-almával. (Update: írás közben elmentem érte, hogy hazahozzam, és egy boldogságtól ragyogó, foghíjas mosoly fogadott.)
A Kicsi tavaly szeptemberben volt két és féléves, se bölcsibe, se oviba nem vették fel itt a faluban, ezért áprilisban, a harmadik születésnapján kezdte volna a kiscsoportot, ami aztán ismert okokból meghiúsult, holott már akkor halálosan be volt zsongva, hogy végre ő is „kisovis” lehet. Két-három hete gyakorlatilag már olyan, mint egy izgatott versenyló a futam előtt, amelyik minden idegszálával csak arra van kihegyezve, mikor nyílik végre a startbox ajtaja.
14-én kezdjük a beszoktatást, ami véleményem szerint abból fog állni, hogy dob egy gyors puszit, aztán berohan a csoportszobába, és már le is vagyunk ejtve. A nővérénél annak idején legalábbis így volt. Konkrétan kilökött a folyosóra és rám csukta az ajtót, hogy húzzak már el végre onnan, hadd játsszon nyugodtan. Hezitálok, hogy van-e értelme „beszoktatni”, ha utána nem sokkal meg esetleg hazavágják őket, de hát valamikor most már muszáj elkezdeni, ez benne van pakliban, vállalni kell a kockázatot.
Az egészséges igazoláson viszont csak röhögni tudok, merthogy nálunk egészséges gyereket nem fogad a rendelő, kiállítják az igazolást, aztán be lehet érte fáradni, ennyi.
A múlt heti poszt után megfogadtam a tanácsokat, és elkezdtem a háziorvosnál, nőgyógyásznál, tüdőgyógyásznál utánakérdezni az allergiára, illetve asztmára szedhető gyógyszereknek, de hála Istennek nem kellett csalódnom bennük, és hárman háromfélét mondanak. A pulmonológus és a nőgyógyász nagyjából ugyanazt (szemben a háziorvossal, de nyilván ő ért ehhez a legkevésbé, úgyhogy nézzük el neki).
Sajnos egyébként néhány napra rá jelentkeztek is kezdődő asztmás tünetek: fekvő állapotban halk, sípoló tüdőhang, enyhén nehezített légzés, ingerköhögés, ami eddigi tapasztalataim szerint esetemben kezeletlenül egy-két hét alatt fajul(na) rohamokig.
Antihisztamint továbbra sem enged egyik dokim sem, habár a szakirodalomban kicsit elmerülve valóban több olyan hatóanyag van, ami biztonságosnak tekinthető terhességben is, és az Embryotox oldalon sem találtam semmi rémisztőt róluk, hovatovább kórházas fórumon is rákérdeztem személyes tapasztalatokra, kinek mit engedélyezett az orvosa. Legnagyobb meglepetésemre valóban elég szigorúak antihisztamin-kérdésben, és átlagosan tízből nyolcan azt válaszolták, nekik sem engedtek semmit szedni, csak a maradék jelezte, hogy neki ezt vagy azt írta fel a doki.
Ezzel tehát olyan helyzetbe kerültem, hogy vagy addig megyek, míg nem találok egy olyan orvost, aki engedélyezi, vagy saját szakállamra, szakorvosi javaslat ellenére kezdem el szedni az itthoni vényköteles gyógyszerem. Orvost nyilván találnék, nem is ez a kérdés, hanem az, hogy már megint magamnak vagyok kénytelen szakemberkedni, amiért a józan ész, az irodalom, mások tapasztalatai és az orvos(ok) véleménye nem vágnak egybe. Hát nem végeztem én orvosi egyetemet… Aztán, ha kiderül, hogy maszekolok, tutira én leszek letolva. Kösz szépen.
Utoljára még a testvéremet is felhívtam, aki ugyan aneszteziológus, de a gyógyszerekről és mellékhatásokról azért tud egyet s mást, úgyhogy végül mindent összevetve arra jutottam, hogy a szteroidos inhalátort mindenképp elkezdem használni (ez két nap alatt le is vitte a hörgők ödémáját, tegnap este már nyugodtan tudtam aludni), az akut hörgőtágító bekészítve marad roham esetére (ahová szerintem nem jutok el, ha a szteroid szinten tartja a gyulladást), egyébként meg óránként járok átöblíteni a szemem-orrom-mindenem, és tolom a szemcseppet, hogy legalább kidöfni ne akarjam. Összességében így egész jól megvagyok.
Nem tudom, ennek köszönhető-e, de a múlt héten vett laborom eredménye elég lehangoló lett. Épp ma érkezett meg. Viszont legalább a terhességi cukorbetegséget ezúttal is megúsztam. Az évek során felszedett kilók miatt valamiért fixa ideám volt, hogy ezúttal meg fogok bukni rajta. De tuti, hogy a táplálkozásra jobban oda kéne figyelni, étvágytalan vagyok, megint fogytam egy keveset, és bár van miből, a tápanyagok azért fontosak lennének. Remélem, a kicsi egészséges, és minden rendben vele.
Jövő héten elmegyek egy fizetős laborra, mert ez a jóember (a háziorvos) csak a legalapabb vizsgálatokat kérte, se vas, se transzferrin, se magnézium, se TSH, se koleszterin… Ezek szerintem egy várandósnál azért alap dolgok kéne, hogy legyenek, de lehet, csak nekem vannak túlzott elvárásaim. Meg balszerencsém az orvosokkal. (Ha valaki esetleg Veszprémből olvas, és tud jó háziorvost a környéken, ne tartsa magában.)
Masszőrt viszont sikerült találnom, jövő héten kipróbálom ezt a craniosacralis izét, ha nem használ, nem is árt alapon, bár a keresztcsontom a napokban egy véletlen mozdulatnak köszönhetően hangos kattanással visszarendeződött a helyére, azóta pedig határozottan javuló tendenciát mutat. Tartok tőle azonban, hogy ez nem lesz végleges állapot, újra el fog mászkálni, hiszen már a Kicsivel való várandósságom alatt is problémás volt.
Most kezdem belátni annak a mondásnak az igazságtartalmát, hogy még ugyanazon nő esetében is minden terhesség más és más. Fizikailag, érzelmileg, mentálisan, mindenhogy. 2020 pedig igazán különös év, extrán nehezített pálya rengeteg felesleges stresszel, ami a gyerekvárást is más dimenzióba helyezi.
Most valahogy az apró, mindennapi dolgok a legfontosabbak, hogy újra elkezdődött az ovi, hogy a Nagy boldog, a Kicsi izgatott, hogy örülök minden napnak, ami az elmúlt közel fél év után „normális” mederben telik. Csak azt kívánom, maradjon is így.
szinvaltoszemulany
A szerző terhesnaplóját itt olvashatod:
13. hét: Elsírtam magam a genetikai vizsgálaton
Végre sírok. Nem gyászomban, örömömben.
Tovább>>>
14. hét: Nagyon félek a hüvelyi szüléstől
Néhány napja ismét szorongani kezdtem a hüvelyi szülés gondolatától, és idegesen forgolódom elalvás előtt az ágyban.
Tovább>>>
17. hét: Megsértődött az orvos, mert nem nála végeztettem egy vizsgálatot
Az én szemszögemből nézve nem elsősorban az orvos szakmai reputációjáról van szó egy esetleges probléma esetén, hanem a magzat és a saját egészségemről.
Tovább>>>
18. hét: Vajon jól tippelték meg a baba nemét az ultrahangon?
Tudom, hogy azt illik mondani, hogy mindegy a neme, csak egészséges legyen, én továbbra is az egészséges lány verziónak drukkolok.
Tovább>>>
19. hét: Öt hónapos terhesen akartam elválni
Elértem a totális mélypontot, melynek során a válás gondolatát is napokig komolyan fontolgattam...
Tovább>>>
20. hét: Nem hiányoznak a gyerekeim
Most azt kívánom, bárcsak lenne még egy hét, hiszen alig kezdtünk belerázódni, máris véget ér...
Tovább>>>
21. hét: Meddig számít normálisnak, ha fogdossák a lányomat?
Tisztában vagyok vele, hogy ebben a korban (még) normális a nemi szervek és a szexualitás iránti fokozott érdeklődés.
Tovább>>>
22. hét: Elkezdek gyűjteni a szülésre
Elkezdünk gyűjtögetni a posh luxuskórházra, ha már ennek a drága (szó szerint, haha) embernek épp oda kellett mennie dolgozni.
Tovább>>>
23. hét: Nincs időm a terhességemmel foglalkozni
Ha nem lesz második hullám, nagyjából két hónapom marad arra, hogy fejben is meg tudjam élni ezt a várandósságot, mert eddig valahogy nem igazán sikerült.
Tovább>>>
24. hét: Jé, a gyerekem mégsem egy elviselhetetlen hisztigép!
Ohó, hát nem lesz itt gond, nem én csinálom szarul, a gyerekem sem egy elviselhetetlen hisztigombóc, egyszerűen csak nem ideálisak a körülmények!
Tovább>>>
25. hét: Képtelen vagyok kézműveskedni a gyerekekkel
Gyűjtöttem az ötleteket, hogyan legyek kiapadhatatlan fantáziájú DIY-anyuka, aki minden nap más ötlettel szórakoztatja csemetéket, ezt a projektet csúfosan elbuktam.
Tovább>>>
26. hét: Terhesség vénasszonyként: Nem kapok levegőt, alig tudok menni
Tüdőgondozó, derékfájás, hülye nevű idegrendszeri betegség, innen már csak egy köpésnyire vagyok az oxigénpalacktól és az elektromos kerekesszéktől.
Tovább>>>
