17+5
Rosszkedv
Az elmúlt időszak során lassan, de fokozatosan búcsút intettem a folyamatos rosszullétnek és émelygésnek, a fáradtság azonban a korábbinál is intenzívebb formában tért vissza. Nem kifejezetten terhességi fáradtság ez, sokkal inkább „karantén/a gyerekek már négy hónapja vannak itthon folyamatosan, és még két és fél hónapig lesznek/hat éve nem voltam nyaralni”-fáradtság, ami nagyfokú letargiában nyilvánul meg.
Persze ez összefügg a depresszióra való hajlamommal is (úgynevezett ciklotímiám van, ami elegendő alvással, rendszeres sporttal, megfelelően szervezett napirenddel gyógyszer nélkül is egészen jól kordában tartható), de minden évben nyár elején, amikor kezdődnek a szabadságok, és a közösségi média felületére alattomosan beszivárognak az ismerősök ilyen-olyan utazós képei, irodák hirdetési ajánlatai, tapasztalok némi extra visszaesést a hangulatomban. Savanyú a szőlő, ennyi.
Segítség nélkül
Aki olvas kommenteket, az mostanra tudja, hogy a férjem családjából senki nem él már, sem utódja, sem boldog őse, sem rokona, részemről pedig mindössze egy 400 kilométerre élő nagyapát, egy 200 kilométerre élő nagymamát, továbbá egy 1700 kilométerre élő testvért tudtam bedobni a közösbe. A testvér érthető okokból nem tud segítségünkre lenni a mindennapokban, a nagypapára én nem bízom szívesen a gyerekeket (könnyen eljár a keze ugyanis, a lányok esetében is volt rá egyszer példa, azóta nem hagytam vele kettesben őket), a nagymamának pedig aktívabb szociális élete és több programja van, mint nekem megboldogult egyetemista koromban, ennek okán az unokázás nála ki is merül abban, hogy évente egy, maximum két estére elvállalja egyedül a nagyobbikat.
Technikailag ezzel adunk a szarnak egy pofont, hiszen a férjemmel ugyanúgy nem tudunk kettesben lenni, de anyám legalább elégedetten dőlhet hátra, hogy mennyivel megkönnyítette háztartási terheimet, hiszen „azért mégiscsak könnyebb egy gyerekkel, igaz?”. Egyébként igaz, kétség nem férhet hozzá, csak hát ettől még ugyanúgy nem fogok tudni reggel fél 7-nél tovább aludni, és végre egyszer kipihenni magam, ahogy sem étterembe, sem moziba nem jutunk el, arról már nem is beszélve, hogy egyszer az évben akár este 10 előtt is megpróbálhatnánk szexelni. (Oké, túlzok, persze, hogy csináltuk már napközben is. Mindenki tisztában van vele, mennyire izgató tud lenni, mikor valaki a kilincset rángatja közben, és fejhangon visítva kérdezgeti, hogy miért zárkóztunk be…)
Bébiszittert, ismerősöket hagyjuk is. Hja, kellett nekünk falura költözni. Kellett, na. Őszintén mondom, ez legyen a legnagyobb bajunk, hogy fáradtak vagyunk. Csak egészség legyen meg térerő.
Folyamatosan beszél
Amúgy tényleg durva már ez a március eleje óta tartó nonstop gyerekezés, de hát kinek nem? A kicsi áprilisban ment volna oviba, aztán eszkalálódott a helyzet, úgyhogy maradt a szeptember, én meg már vágom a centit. Egyébként ő is. Iszonyúan várja. Random ismeretlen embereket zaklat azzal a játszótéren, hogy ő már „kisóvodás”. Ha az illetőnek ettől nem esik le az álla minimum 0,2 másodpercen belül, akkor még képes rá is üvölteni, mintha valami szegény, szerencsétlen idióta lenne, és nem fogta volna fel teljes egészében, micsoda hihetetlenül értékes hírnek került éppen birtokába.
„HALLOTTAD???!! KISÓVODÁS!!”
Majd jön a nagy, ugyancsak smúzolni, és lazán beköpi:
„Anyának kisbaba van a pocakjában.”
Na, ilyenkor jön részemről a kínos heherészés, mert hát engem sem érdekel, mi van vadidegen emberek hasában, akár gyerek, akár más (utóbbi főleg nem), és megpróbálom valami távolabbi játék felé terelni őket.
Egyébként én nem értem, mi ez a hirtelen jött közléskényszer a gyerekeimnél? Életkori sajátosság? Alkati kérdés? Mindig utáltam azokat a szószátyár kölyköket, akik csak úgy odamennek az emberhez, és addig mondják, mondják, mondják, hogy csodálkozom, hogy nem rekednek be. A szüleik meg persze sehol, hogy elvigyék őket. Vagy csak örülnek, hogy végre nem nekik kell hallgatni? Azt gondoltam, ez valamiféle figyelemhiányból fakad, de mióta az enyémek is elkezdték, elbizonytalanodtam. Most akkor ők is figyelemhiányosak? Vagy ez valami furcsa karantén-utóhatás lenne, és örülnek, hogy emberek látnak, akihez lehet beszélni?
Bár az is lehet, hogy szimplán csak ennyire vidékiek. Mikor néha Pestre megyünk velük, a fekvőrendőrös egyirányú utcákban, ahol 20-30-nál többel nem nagyon lehet haladni a kocsival, a lehúzott ablakból teli torokból kiabálják minden gyalogosnak a „sziá”-t, és még cukin integetnek is hozzá. Nem igazán értik, a többség miért nem köszön vissza nekik, de azért akad, aki értékeli.
Legutóbb éppen a terhesgondozás miatt voltak fent velünk, mert a férjem akkor láthatta először ultrahangon a babát, a lányokat pedig nem tudtuk kire bízni, úgyhogy jöttek ők is.
Orvost váltok
Véglegesen eldöntöttem, hogy nem az eddigi orvosomnál folytatom a gondozást, de az még nem alakult ki, hogy pontosan kinél. Egyelőre két lehetőség van: vagy ragaszkodom az eddigi kórházhoz, ahol már beszéltem egy fiatal rezidens doktornővel, és alapvetően szimpatikus, vagy lottózni kezdünk/iszonyatos spórolásba fogunk, és visszamegyek ahhoz a dokihoz, aki a második szülésemet kísérte, de jelenleg csak az egyik magánkórházban vállal szüléseket. Egészen tavaly októberig jártam hozzá, még az előző terhességemet is ő állapította meg, ám az anyagiak miatt végül elköszöntünk.
Tök őszintén, nem azok az emberek vagyunk, akik ennek az intézménynek a célcsoportjához tartoznak. Elég furán éreztem magam a honlapjukat és a közösségi oldalukat olvasgatva, ahová a korábban szült kismamák írogatnak, viszont van egy dolog, aminek a lehetősége eszméletlenül vonz – ez pedig az, hogy végre a férjem is velünk tudna lenni az első pár napban a kicsi születése után. (Aztán újra ránézek az árakra, és szó szerint eszméletlen vagyok.) Nekünk eddig ez egyszer sem jött össze, hiába próbáltunk a kórházban családi szobát kérni. Tartok tőle, hogy harmadszorra sem sikerülne. Mindannyiszor majd’ megszakadt a szívem, mikor három napon át csak a hülye üvegajtó mögül nézegethette a gyerekeit bárgyún húsz másik ember gyűrűjében tolongva, és láttam rajta, hogy mindjárt elsírja magát, amiért nem foghatja meg őket. Szóval megy az agyalás rendesen.
Még munkát is elkezdtem keresni, írtam pár szerkesztőségnek, hogy ezzel is mozdítsak az ügyön, majd meglátjuk. (Ha valaki tud otthonról végezhető szövegírói/újságírói/szerkesztői munkáról, véletlenül se tartsa magában. )
Megsértődött az orvos
Amivel egyébként az előző doki felbosszantott, az az volt, hogy nem fogadta el a 12. heti genetikai vizsgálat eredményét, sem a genetikus szakvéleményét, negatívan minősítette az intézményt, és szó szerint közölte, hogy „feleslegesen kidobtam egy csomó pénzt”. Továbbá megsértődött, hogy nem náluk végeztettem a kombináltat sem, hiszen azt ők is el tudták volna végezni, harmadrészt „a várandósgondozás olyan bizalmi kérdés, amibe egy laikus nem láthat bele”, ezt követően célzás szinten utalt rá, hogy ha még egyszer máshonnan viszek szakvéleményt, akkor nem vállalja tovább a gondozásom. Csak hogy tudjam, hol a helyem.
Namármost, hogy nekem mi felesleges pénzkidobás vagy mi nem, azt hadd döntsem el én. A zsebemben más ne turkáljon, amíg én nem osztom meg vele az információt. Bár ezzel konkrétan nem is ez volt a szándéka szerintem, nyilván letojja, mire költök pénzt, de az érzelmi manipulálás vastagon benne volt, és rosszul sült el. Az ilyet nem csípem, gyerekkoromban volt eleget részem benne. Szakmailag sokkal profibb lett volna, ha nem véleményezi az intézetet, ahol azért nyilvánvalóan nem tehetségtelen nímandok dolgoznak akkor sem, ha számára nem szimpatikusak.
Mondhatott volna helyette valami olyasmit, hogy neki megvannak a jól bevált szakemberei, és szívesebben ad az ő véleményükre, következő alkalommal jobb lenne velük együttműködni, de ha már így alakult, hát utólag nincs mit tenni. Ahogy megérthette volna azt is, hogy az ő rendelőjében „sima” szonográfus dolgozik, legyen akármilyen profi is, én viszont azt akartam, hogy genetikus végezze a vizsgálatot, főként az előzmények fényében. Pont.
Végül, de nem utolsósorban, nem csak a várandósgondozás bizalmi kérdés, hanem legfőképpen maga a várandósság is. Hiszen az én szemszögemből nézve nem elsősorban az orvos szakmai reputációjáról van szó egy esetleges probléma esetén, hanem a magzat és a saját egészségemről. Nem csak neki fontos, hogy ő milyen szakemberekbe helyezi a bizalmát. Hovatovább orvosszakmai kérdésekben talán „laikus” vagyok, de a saját várandósságomban és az azzal kapcsolatos, opcionálisan választható vizsgálatok, döntések meghozatalában aligha. Ha már a terhesség ilyen korai szakaszában ő akar irányítani, én meg csak egy laikus vagyok a számára, akkor mi lesz a szülésnél?
Vicces módon mindezeket még helyre is tudtam volna tenni magamban, hiszen felnőttek vagyunk, megértem az ő indokait, a kis sértődéstől és manipulációtól pedig igyekeztem volna eltekinteni, nem lehet mindenki a kommunikáció nagymestere, a lényeg, hogy jó szülészorvos legyen, abban pedig vélhetően nincs semmi hiba. De mikor kiderült, hogy a tizensokezres „ellenőrző” ultrahang az minden, hathetente esedékes találkozó előtt kötelező, ezzel duplájára növelve a tarifát (hiszen a hárommondatos nőgyógyászati konzultációnak is megvan a saját díja), akkor csendben elengedtem a dolgot. És nem, nem a plusz – tök felesleges – kiadás miatt, hiába részleteztem nektek fentebb a helyzetünket. Hanem azért, mert ez nagyon-nagyon távol áll attól a szemlélettől, amit én eddig megszoktam és követtem a korábbi várandósságok során. Abszolút megértem, hogy elsőgyerekes vagy kicsit parázósabb anyákat megnyugtatja a rendszeres ultrahang. Legyen úgy. De miért is nem választhatok? Miért kell kötelezően alávetnem magam egy nem kötelező vizsgálatnak, ami ráadásul szerintem zavaró a gyereknek? Ha meg ragaszkodik hozzá, akkor miért a pácienssel fizetteti ki, miért nem része a konzultációnak?
És még megannyi kérdés a részemről, ami valójában már tárgytalan is, de legalább ide hiperventilláltam őket. Természetesen, ha valaki másképp gondolja, vagy eltérő véleménye van róla, nyugodtan ossza meg, kíváncsi vagyok rá, én gondoltam-e túl, vagy jogos volt a bizalomvesztés.
szinvaltoszemulany
A szerző terhesnaplóját itt olvashatod:
13. hét: Elsírtam magam a genetikai vizsgálaton
Végre sírok. Nem gyászomban, örömömben.
Tovább>>>
14. hét: Nagyon félek a hüvelyi szüléstől
Néhány napja ismét szorongani kezdtem a hüvelyi szülés gondolatától, és idegesen forgolódom elalvás előtt az ágyban.
Tovább>>>
