14. hét

Fejezet, melyben a hős nem érzi jól magát (főként szellemileg)

Ülök a gép előtt, tanakodom, miről kéne írni, de nem jut eszembe semmi, úgyhogy inkább a karanténban zabálós poszt kommentjeit olvasgatom, és szomorúan gondolok a maradék rosé kacsamellre, ami a hűtőben várja, hogy a férjem megegye. Magam miatt készítettem, mert a boltban még jó ötletnek tűnt, de mire leültünk volna vacsorázni, már tudtam, hogy egyetlen porcikám sem kívánja.

Mindegyik terhességem elején sokáig voltam rosszul, kivéve legutóbb. Akkor nem írtam róla, de valójában ez volt az egyik legnyugtalanítóbb, amiért úgy éreztem, valami mintha nem lenne rendben. Persze tudom, hogy a rosszullét nem törvényszerű tünet (ahogy egy régi nőgyógyászom mondta, alkati kérdés), de esetemben úgy tűnik, mégiscsak. Úgyhogy kacsamell ide vagy oda, én ezúttal is inkább a hányingert választom, bármi legyen az oka. (Azért titkon kicsit reménykedem, hogy az „akkor tuti lány” teória híveinek lesz igazuk.)

Most annyira fáradtnak sem érzem magam, mint néhány hónapja, bár ez valószínűleg leginkább annak köszönhető, hogy a D-vitamin-szintemet hiányállapotból sikerült normál tartományba tornászni, ami emlékezetem szerint még sosem fordult elő, amióta rendszeresen nézetni szoktam a laborban. (Valaki elárulhatná, miért kell egy valag pénzt kifizetni érte, és miért nem lehet államilag finanszírozott formában kérni, ha állítólag a magyar lakosság 95 százalékának hiánya van belőle. Vagy épp azért? Tök mindegy, hogy mérik-e, a rossz eredmény úgyis borítékolható?)

Újonnan tapasztalt tünet viszont az úgynevezett terhesagy, amelynek számtalan megnyilvánulása közül talán az volt eddig a számomra leghervasztóbb, amikor a dugóban ülve a mellettem araszoló „KOALA BETEGSZÁLLÍTÁS” feliratú teherautóról készítettem egy fotót, majd elküldtem a férjemnek azon üzenet kíséretében, hogy

„Nézd, milyen cuki, beteg koalákat szállítanak!”

Mindezek után még legalább két és fél percbe telt, mire rájöttem, tulajdonképpen mekkora baromságot sikerült leírnom. Hiába, hat év alatt ez a negyedik terhességem, csoda, hogy egyáltalán maradt még szürkeállományom. Bár ezek után már ebben sem vagyok biztos.

Valószínűleg ugyanezt gondolhatja a nőgyógyászom is, akinek a legutóbbi találkozásunk alkalmával sikerült meglehetősen inkompetensnek beállítani a saját terhességemmel kapcsolatban, de nem tudom, mennyire etikus nyilvánossá tenni a beszélgetés részleteit. Ezen még rágódom kicsit, ahogy azon is, biztosan jó helyen vagyok-e a rendelőjében, ha ennyire máshogy gondolkozunk bizonyos kérdésekben – főként abban, hogy a várandós mennyire lehet aktív döntéshozó a nem kötelezően elvégzendő vizsgálatok terén, illetve, hogy mely szakemberek végezzék ezeket. Elnézést a virágnyelvért, tudom, hogy így állást foglalni vagy tanácsot adni sem lehet értelmesen, de még emésztenem kell az élményt, hogy esetleg a jövő heti posztban ne érzelemvezérelten, hanem tárgyilagosan tudjak írni róla.

A lelki egyensúlyomnak mindenesetre nem tett jót, hogy nem kezelt partnerként, így néhány napja ismét szorongani kezdtem a hüvelyi szülés gondolatától, és idegesen forgolódom elalvás előtt az ágyban. (Nem tudom, emlékszik-e bárki, az orvosválasztás során az volt az elsődleges szempontom, hogy ha gátvarrásra vagy bármilyen más beavatkozásra lenne szükség, akkor olyan orvos lásson el, akiről tudom, hogy biztosan nem tenne olyat, amit nem szeretnék, és áttételesen az ebben való bizalmam most megingott.)

Tudom, hogy alapvetően a külső szemlélő számára jelentéktelen dologról van szó, de a PTSD ilyen, és egyszerűen nem tudok vele mit kezdeni. Természetesen felvetem majd a terapeutámnak, és biztosan sikerül valahogy túllendülni rajta, de az elmúlt két napban teljesen belelovalltam magam abba, hogy hagyjuk a francba az egész vízben szülős mizériát, aranyórástul, mindenestül, ide nekem a sebészkést, essünk túl rajta műtétileg. Mintha a császár olyan marha egyszerű és fájdalommentes lenne… Mondjuk ebből is látszik, hogy nem a fájdalom az, amitől leginkább félek.

Na, tessék, már megint itt tartunk, pedig eredetileg csak a kacsamellről akartam írni.

szinvaltoszemulany

Előzmények:

13. hét: Elsírtam magam a genetikai vizsgálaton
Végre sírok. Nem gyászomban, örömömben.
Tovább>>>