13. hét

Egyedül üldögélek az ország egyik legismertebb, genetikai diagnosztikára szakosodott magánrendelőjének várójában. Olvasni próbálok, de folyton elvonják a figyelmem a falakon dekorációs céllal elhelyezett poszterek. Kisbabák vannak rajtuk lebutított Anne Geddes-stílusban. Nem igazán az én ízlésem, talán ezért sem bírom levenni róluk a szemem. Néhány hónappal ezelőtt már láttam őket, amikor pajzsmirigy ultrahang miatt jártam itt. Az egyik kép különösen megragadt az emlékezetemben – percekig fixíroztam meredten, hogy ne a körülöttem ülő többi nő domborodó hasát kelljen látnom. Alig két héttel korábban estem át egy terhesség-megszakításon. Gyászoltam.

Már nem gyászolok, de még örülni sem tudok igazán. Olyan, mintha bírósági ítéletre várnék. Nemsokára szólítani fognak, azután bemegyek a vizsgálóba, lefekszem az ágyra, a doktornő a hasamhoz teszi a vizsgálófejet, és… És mi lesz? Ugyanaz, mint a múltkor, amikor szavak se kellettek ahhoz, hogy én magam is már az első másodpercben lássam, milyen komoly a baj? Egy felpuffadt, formátlan kis test látványa fogad, aztán gondterhelt sóhaj és hallgatás?

– Van már gyerekük? – kérdezte hosszú percek után a szonográfus, én pedig pontosan tudtam, miért.

– Igen, van már kettő, de ne aggódjon, nem kell semmit mondania.

– Sajnálom.

– Tudom – válaszoltam.

Most azért mégsem hozzá mentem vissza, hanem hosszú keresgélés és kérdezősködés után időpontot kértem ahhoz a genetikus szakorvoshoz, akit az egyik legjobbnak tartanak a magzati ultrahang diagnosztika területén. Mondjuk, ha nagy a baj, tök mindegy, az előzőt egy kezdő se tudta volna benézni, de én azt szeretném, ha a kicsi bajt is észrevennék. A vérvételen már túlvagyok, most én következem.

A doktornő karakán, de nem barátságtalan, átfutja a korábbi leleteimet, bólint, valószínűleg tudja, milyen gondolatok járhatnak épp a fejemben. Nem húzza az idegeimet, széles mosollyal az arcán mondja szinte azonnal:

– Na, ő nagyon csinos! Nem hydropsos, nincs ödéma sehol.

Oké, eddig jól hangzik, és valóban tetszetős a látvány, de a java még hátravan. A gerinc íve követhető. Mellkas és hasfal zárt. Szívműködés normális. Arc- és agykoponya alakja szabályos, orrcsont ábrázolódik. Nézzük a tarkóredőt. Érzem, hogy összeszorul a torkom, szerencse, hogy maszk van rajtam, nem látszik, hogy remegni kezd a szám. Legutóbb 4,3 mm volt. Négy. Egész. Három. Nem mintha ez lett volna a legdurvább eltérés.

– Nyaki redő vastagsága 1,2 milliméter – diktálja az asszisztensnek.

Érzem, ahogy legördül egy könnycsepp a szemem sarkából, gyorsan letörlöm. Bár az ítélet második fele még hátravan, kezdem elhinni, hogy ezúttal felmentenek majd. A doktornő zárásként még elmondja, hogy semmi olyat nem talált, ami aggodalomra adna okot, az ultrahang alapján teljesen egészségesnek ítéli a babát.

A kiadott leleten a terminusom a férjem születésnapja… Lefotózom és átküldöm neki. Hiányzik, és nagyon rossz, hogy nem lehet velem, de tudom, hogy otthon ő is ugyanúgy érez.

Elköszönés után az autóban várakozom tovább, mivel a vírus miatt a rendelőben nem maradhatok, viszont hazaindulni sem tudok, ha netán újabb vérvételre lenne szükség. Most már tudok olvasni is, így gyorsabban telik az idő. Nagyjából egy óra múlva rezeg a telefonom, gépiesen felveszem, köszönök, a pulzusom hirtelen az egekben.

– Mindhárom vizsgált genetikai rendellenesség esetében az életkorhoz tartozó lehető legalacsonyabb kockázati értéket kaptuk, az ultrahangon mért biometriai adatok nagyon szépek, a lepényi hormonok szintje tökéletes. Mindezek alapján jelenleg további vizsgálatok elvégzését szükségtelennek találjuk.

Végre sírok. Nem gyászomban, örömömben.

szinvaltoszemulany