21. hét
Vége lett a randihétnek, újra itthon vannak a lányok. Hogy a pár napos csendespihenő után meggyorsítsuk némiképp a visszarázódást, vasárnap kapásból egy ovis szülinapi zsúrral indítottunk, amire az ünnepelt tizenhárom vendéget invitált meg. Ráadásul valamilyen okból kifolyólag csak csajokat, úgyhogy ha a hallóidegeink netán valahogy regenerálódni kezdtek volna a szünet alatt, a banda többórás, konstans visításának köszönhetően a folyamat garantáltan visszafordult.
Érdekes volt, mert a korábbi években nem találkoztunk ilyesféle nemi diszkriminációval, és a jövő évi szülinapjára már most meghívott több fiút is, valamiért csak az ezévi buli kapott ilyen lányos tematikát. Arra azonban nem kaptunk magyarázatot, hogy miért. Mert csak. Így szeretné. Pont. Elfogadtuk.
Engem persze továbbra is foglalkoztat a fiú-kérdés. Ezúttal kivételesen nem a magzat kapcsán, hanem az egyik ovis pajtás közeledését érzem túlságosan „felnőttesnek”, amiről kikértem a pszichológusom véleményét is, mennyire normális ez ebben a korban. (Ő kifejezetten gyerekpszichológus is, szóval szerencsém van, hogy az ilyen jellegű gyereknevelési bizonytalanságaimra is felkészülten, szakmailag hitelesen tud válaszokat adni.)
Tehát, a kisfiú egy évvel fiatalabb, még csak ötéves, azzal én magam is tisztában vagyok, hogy ebben a korban (még) normális a nemi szervek és a szexualitás iránti fokozott érdeklődés, a „mutasd meg mi van a bugyidban, én is megmutatom, mi van az enyémben”-típusú kérések, kisfiúknál pedig jellemzően intenzívebb a kíváncsiság. Náluk az sem ritka, hogy a vendégségbe érkező nénik cicéjét dicsérik fennhangon, amivel ugyancsak nincs probléma, bármennyire is zavarba ejtő lehet ez nekünk, szemérmes felnőtteknek.
Esetünkben azonban arról van szó, hogy a lányom már túlnőtt ezen a koron, nem szerelmes senkibe, nem foglalkoztatja a csókolózás, a házasság, a szexualitás témaköre, tudja, hogyan fogan és születik a kisbaba, most egy darabig remekül elvan az eddig megszerzett tudással. Egyébként erre is rákérdeztem, miért van, hogy egyes gyerekeknek van ovis szerelme, másoknak nem. Hiszen emlékszem, nekem is tetszettek fiúk ebben a korban, bár ők soha nem ovistársak, hanem idősebbek voltak.
A pszichológus szerint azok a gyerekek, akik otthon kiegyensúlyozott légkörben nevelkednek, és ott élik ki a kapcsolódás iránti igényüket, kevésbé hajlamosak családon kívül „szerelembe esni”. Egyszerűen nincs rá szükségük. (Még mielőtt valaki elbizonytalanodna, ez nem azt jelenti, hogy azoknál a kisgyerekeknél, akiknek van ovis szerelmük, ne lenne megfelelően kiegyensúlyozott és szeretetteljes az otthoni légkör!!! Nem univerzális szabály, egyes esetekben inkább csak utalHAT arra, hogy valami esetleg nincs rendben otthon, de azoknál a gyerekeknél más jelek is vannak, amiből a szakember ezt meg tudja állapítani. Szóval attól, hogy egy ovis szerelmes, még nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, ellenben, ha NEM szerelmes – mint esetünkben – akkor azon nem érdemes aggódni, nincs semmi gond.)
Visszatérve a kisfiúra, egyik délután azt láttam, hogy miközben a lányom a kanapén ülve elmélyülten kirakósozik, ő a maga öt évének minden öntudatával a belső combját markolássza. De nem ám csak úgy hevenyészetten ráejtve a kezét, hanem azzal a mindenki által jól ismert „Nézzétek, ezt itt az én csajom!” gesztussal az arcán, miközben cinkosan vigyorog rám. Hirtelen nem tudtam, hogyan is kéne reagálnom, megszégyeníteni vagy zavarba hozni semmiképp nem szerettem volna egyiküket sem, ezért csak álltam felettük tanácstalanul. A kissrác ráérezhetett bizonytalanságom okára, ezért kérdés nélkül rögtön magyarázattal is szolgált:
„Én szerelmes vagyok …-ba, mert szép a szeme, a szép a haja, és gyönyörű a teste is.”
Ööö, hát ezen a ponton gondoltam én azt, hogy először erről inkább valaki nálam hozzáértőbbet kérdezek meg, mielőtt a hajat is leüvöltöm szerencsétlen gyerek fejéről.
A pszichológus megerősítette abbéli véleményemet, hogy a kisfiú csak utánoz valakit, akit látott valahol – még csak nem is feltétlenül otthon, hanem akár tágabb rokonságban, akár a tévében –, tehát a tettei mögött aligha feltételezhető valódi szexuális indíttatás, de öt-hatévesek között az ilyen fajta fizikai kontaktus már erősen a nem megengedett határon mozog. Egyetlen eset miatt nem érdemes azonnal a szüleihez rohanni, ha megbeszélem a lányommal, hogy ez nem oké, és a következő ilyennél azt látom, hogy lesöpri magáról a kisfiú kezét, az elegendő lehet.
A fürdőruhaszabályt egyébként tökéletesen ismeri, alkalmazza is, sem az apja, sem én nem nyúlunk hozzá már régóta intim területeken, a teste felett ő rendelkezik, a haját is hiába szeretném kicsit rövidebbre vágatni, mert nagyon kócolódik, az ő döntése alapján nem piszkáljuk, beszélgettünk sokat idegenekről, más felnőttek közeledéséről, társas érintkezés szabályairól, szóval szinte mindenről, csak valahogy épp az nem jutott eszünkbe, hogy arról beszéljünk vele – mostanáig – mi van, ha egy másik ovis fogdossa olyan helyen és úgy, ahogy nem illik.
Remélem, nem az emiatti rossz érzései állnak amögött, hogy nem akart fiúkat hívni a buliba (a meghívók még ezelőtt a konkrét eset előtt lettek megírva), egyszerűen csak tényleg a „lányos” dolgokra és társaságra van most rákattanva. A zsúr egyébként szuperül sikerült, totálisan megérte a további hallóideg-károsodást. SE.
Azóta is csak próbálom kipihenni, több-kevesebb sikerrel. Az alvás szerencsére még mindig szuperül működik, háton, oldalt, hason, mindenhogy, sőt, mintha a kóros álmosság is visszatért volna, ami nem tudom, hogy a folytonos időjárás-változásnak vagy az esetleg ismételten lecsökkenő D-vitamin-szintnek köszönhető-e. Nemsokára úgyis esedékes lesz egy újabb terhességi labor, ránézetek majd megint az értékre, tökre kíváncsi vagyok, tényleg azzal állhat-e összefüggésben.
Tegnap szégyenszemre már muszáj voltam a kicsit mesenézéssel lefoglalni, amíg én bebólintottam egy órára, mert egyszerűen képtelen voltam nyitva tartani a szemeimet, és bukdácsolt a fejem a nyakamon, a férjemet viszont bombázták a home office-ban feladatokkal. Így néztünk ki közben:
Most már egyre jobban érzem a magzatmozgásokat is, ami miatt aggódtam picit, mert elöl fekvő lepény ide vagy oda (mindegyik terhességemnél a mellső falon tapadt), azért a lányokat már így is sokkal korábban kezdtem érezni – valahogy a 15. hét körül. Most meg a 20-ig nem történt semmi.
Bár a hasam ezúttal sem növekedik rohamos ütemben (igaz, hogy az első gyereknél 32 hetesen volt akkora, mint most 22 hetesen, szóval azért az én hasfalam sem tart már annyira), mostantól extra támasztásként elkezdtem kinesio tape-elni magam. Végeztem tanfolyamot, tehát szerencsére fel tudom helyezni én is (bár nem hatalmas ördöngösség amúgy sem, nyilván nem ugyanaz a kategória, mint egy komoly sportsérülés). Szeretem, mert érezhetően könnyebb hurcolni a pocakot, és reménykedem, hogy a striákat is segít majd megelőzni. A korábbi terhességek semmilyen külsérelmi nyomot nem hagytak a bőrömön, nagyon szomorú lennék, ha épp utolsó alkalommal repednék szét. A hajlamom megvan rá, a mellem és a csípőm hitelesen tanúskodik a kamaszkori méretnövekedésről, de míg az „évgyűrűimet” már egészen megszoktam, újabbakat nem szeretnék mellettük látni.
Bőven elég, hogy a szalagokon, belső szerveken határozottan érzem, hogy a többedik terhességemet viselem. A rendszeres erősítő gyakorlatok dacára a tüsszentésnél keresztbe szorított láb egy ideje ismét rutinszerű mozdulattá vált, és nap végére már álldogálás sem megy olyan könnyen.
A súlyomat illetően mostanra érek vissza lassan a teherbeeséskori kiinduláshoz, még másfél kiló mínuszban vagyok, aztán indul a gyarapodás. Ez jelen pillanatban 82,5 kilót jelent a 170 centimhez. Szeretnék már nem sokat hízni, mert az a vágyam, hogy a szülés után idővel ledolgozom az elmúlt 7 évben magamra szedett súlytöbbletet. Az első terhességem előtt 63-64 kiló körül mozogtam. Persze akkor sem voltam soha elégedett vele, mindig kövérnek láttam magam (testképzavar helló), most bezzeg örülnék, mint majom a farkának, ha újra annyi lehetnék, és becsületemre, soha többé egy rossz szavam sem lenne a kinézetemre.
szinvaltoszemulany
A szerző terhesnaplóját itt olvashatod:
13. hét: Elsírtam magam a genetikai vizsgálaton
Végre sírok. Nem gyászomban, örömömben.
Tovább>>>
14. hét: Nagyon félek a hüvelyi szüléstől
Néhány napja ismét szorongani kezdtem a hüvelyi szülés gondolatától, és idegesen forgolódom elalvás előtt az ágyban.
Tovább>>>
17. hét: Megsértődött az orvos, mert nem nála végeztettem egy vizsgálatot
Az én szemszögemből nézve nem elsősorban az orvos szakmai reputációjáról van szó egy esetleges probléma esetén, hanem a magzat és a saját egészségemről.
Tovább>>>
18. hét: Vajon jól tippelték meg a baba nemét az ultrahangon?
Tudom, hogy azt illik mondani, hogy mindegy a neme, csak egészséges legyen, én továbbra is az egészséges lány verziónak drukkolok.
Tovább>>>
19. hét: Öt hónapos terhesen akartam elválni
Elértem a totális mélypontot, melynek során a válás gondolatát is napokig komolyan fontolgattam...
Tovább>>>
20. hét: Nem hiányoznak a gyerekeim
Most azt kívánom, bárcsak lenne még egy hét, hiszen alig kezdtünk belerázódni, máris véget ér...
Tovább>>>
