19+3

Sokszor fel sem tűnik, milyen gyorsan telnek a hetek, máris itt a félidő. A ciklusszámítás szerint már betöltöttem a huszadik hetet is, a fenti időbélyegzőt a posztoknál mégis inkább a baba méretéhez igazítom, mivel érzésem szerint egy héttel később fogant, ezt pedig mostanra az ultrahangos mérések is alátámasztani látszanak. Bár kezdetben kicsit jobban le volt maradva a növekedésben, a terminusom a biometriai adatok szerint mostanra december elejéről november végére került át, így az asztrológia hívei és a lelkes tippmixelők ettől kezdve találgathatnak, hogy a gyerek a skorpió vagy a nyilas csillagjegyében látja-e majd meg a napvilágot.

Nem, a nemét még nem árulom el rögtön az elején, húzom kicsit az idegeiteket.

Az elmúlt hét során a hangulatom további határozott javulást mutatott, habár előtte még elértem a totális mélypontot, melynek során a válás gondolatát is napokig komolyan fontolgattam, noha azt nem igazán tudnám megmondani, hogy a hormonoknak vagy a férjem viselkedésének köszönhetően-e. Tekintettel arra, hogy hevültebb pillanataimban a férjem sem vetette el teljesen a különélés lehetőségét, azt hiszem, inkább előbbi tehet róla. (Meg a fáradtság és a kettesben eltölthető idő hiánya.)

Ám, ahogy az eddigi 11 év alatt már annyiszor, a végére sikerült higgadtan átbeszélnünk a dolgokat, ő is megértette az én álláspontomat, én is az övét, kölcsönösen igyekeztünk a másik igényeire figyelmet fordítani, és mit tesz Isten, az utolsó pillanatban anyám felajánlotta, hogy pár napra átvinné magához a lányokat a déli partra. Igaz, ez csakis annak köszönhető, hogy egy régi kedves barátnője is nála vendégeskedik majd az unokájával, így pedig bátrabban vállalja együtt a két gyereket. Szóval rendszer ezután sem lesz belőle, az ziher, de mégiscsak valami. Alig várjuk már a jövő hetet, mert így 2015 óta először leszünk pár napot csak mi ketten. A férjem még szabadságot is kivett, úgyhogy a home office-szal sem kell bajlódnia, tényleg kizárólag egymásra tudunk majd koncentrálni.

Hétfőn volt egy körünk a védőnőnél, ezúttal nem a terhesség miatt, hanem mert esedékes lett a nagy hatéves kori és a kicsi hároméves kori státuszvizsgálata, amit a védőnő számomra érthetetlen okból a naggyal kezdett, így mire ők meglehetősen sokára végeztek, a kicsi halálosan unta már a puszta létezést is, totálisan érdektelen és dekoncentrált lett – velem egyetemben. A neki szánt feladatok felét se volt hajlandó elvégezni, én pedig magamban csak sok sikert kívántam a védőnőnek, és elengedtem a dolgot. Szerencsére a mindennapokból ismer minket annyira, hogy ő sem különösebben erőltette.

Távozásnál azért sikerült meglepnie, mert megkérdezte, mikor jöhet ki egy személyes látogatásra, amikor átbeszélhetjük majd a kelengyelistát is. Jókedvűen vissza is kérdeztem, hogy most ugye csak viccel, hiszen természetesen bármikor szívesen látjuk az otthonunkban, ha a lakókörülményeinket szeretné ellenőrizni, de harmadik gyereknél milyen kelengyelistát akar átbeszélni? Blazírt arckifejezéssel tudatta, kétségem se legyen afelől, hogy ő bizony halálosan komolyan veszi ezt a feladatot, úgyhogy bölcsen felhagytam a további tréfálkozással, nehogy magamra haragítsam derék asszonyt, amiért ellinkeskedem a kombidresszek beszerzését. (Korábbról eleve szereztem már egy rossz pontot nála, amiért azt mondtam, hogy a babát majd a hálószobai komód egyik fiókjában fogjuk altatni, mert nincs hely a kiságynak, és milyen praktikus, hogy közben be is lehet tolni, addig sincs útban. Erős a gyanúm, hogy nem értékeli a poénjaimat.)

Tehát az ultrahang. Minden szép, minden jó, mindenki egészséges. A szonográfus még a vesémet is megnézte, ilyet egyébként szoktak? A méhlepény az elülső falon tapad (ahogy eddig mindegyik terhességemnél), szóval kicsit megnyugodtam, miért nem érzem még igazán a magzatmozgásokat. Az arcából természetesen a világon semmi nem látszott 3D-ben sem, mert épp kitakarja a lepény. Medencevégű, ami viszont újdonság, mert a lányok a terhességek teljes hossza alatt fejvégűek voltak, akárhányszor csak nézték őket. A legnagyobb szépséghibája egy minimális kis deformitás, ami sehogy sem akar eltűnni, idővel pedig csak egyre nagyobb lesz. Mi több, a mérete az élete egy bizonyos szakaszában sokat fogja foglalkoztatni a kisfiunkat. (Remélhetőleg nem az egészben.)

Ez van. Úgy tűnik, annyira akartam, hogy már csakazértsem valósulhatott meg, amit szerettem volna. De majd igyekszem kitalálni, mit kezdjek ezzel az életfeladattal. Jövő hétre már biztosan előrébb fogok tartani az elfogadásban, amit az is segíteni fog majd, ha lesz egy megfelelő nevünk, és az is segíti majd a babáról alkotott személyes kép kialakítását. Bár eredetileg az volt a tervem, hogy névötleteket fogok kérni, mivel Shadow terhesnaplójában is épp most merült fel a téma, ezt majd egy későbbi posztra halasztom. Ki tudja, lehet, hogy addigra magától is megszáll majd az ihlet, bár jelen pillanatban ebben nem vagyok teljesen biztos.

szinvaltoszemulany

A szerző terhesnaplóját itt olvashatod:

13. hét: Elsírtam magam a genetikai vizsgálaton
Végre sírok. Nem gyászomban, örömömben.
Tovább>>>

14. hét: Nagyon félek a hüvelyi szüléstől
Néhány napja ismét szorongani kezdtem a hüvelyi szülés gondolatától, és idegesen forgolódom elalvás előtt az ágyban.
Tovább>>>

17. hét: Megsértődött az orvos, mert nem nála végeztettem egy vizsgálatot
Az én szemszögemből nézve nem elsősorban az orvos szakmai reputációjáról van szó egy esetleges probléma esetén, hanem a magzat és a saját egészségemről.
Tovább>>>

18. hét: Vajon jól tippelték meg a baba nemét az ultrahangon?
Tudom, hogy azt illik mondani, hogy mindegy a neme, csak egészséges legyen, én továbbra is az egészséges lány verziónak drukkolok.
Tovább>>>