18+4

Fejezet a nyárról és a baba neméről

Végre(?) itt a kánikula, javában tart már a szezon is a Balatonon, úgyhogy számunkra megkezdődött a “melyik strandra NE menjünk a tömeg miatt?” időszaka, meg úgy általában az év legjobb és legrosszabb két és fél hónapja egyben.

A legjobb azért, mert mi is szeretjük ezt az évszakot, az ország egyik legszebb helyén élve ráadásul olyan, mintha folyvást csak nyaralnánk, akkor is, ha közben ugyanúgy zajlik az élet, és dolgozni, tanulni, ügyeket intézni, oviba-edzésre járni kell. A legrosszabb pedig azért, mert bár mi is szeretjük ezt az évszakot, közben ugyanúgy zajlik az élet, és dolgozni, tanulni, ügyeket intézni, oviba-edzésre kell járni, amit sokkal nehézkesebbé tesz az, hogy hirtelen mindenhol megszűnnek a parkolóhelyek, a boltban két-háromszor annyi ideig kell sorban állni, és bizony előfordul, hogy a budapestieket megszégyenítő méretű dugóban várakozunk, ha például Veszprémben vagy Balatonfüreden akad dolgunk.

Ilyenkor inkább hanyagoljuk a kedvenc fagyizónkat, éttermeinket és kirándulóhelyeinket is, egyes játszóterek is kiesnek, strandolni pedig inkább este 6-7 körül járunk, amit egyébként egyáltalán nem is bánok, hiszen napközben elviselhetetlen a meleg és a sugárzás.

Ez itt tényleg a leghosszabb, egy egész ország kollektív tudatát meghatározó nyári fesztivál, ami mindenki kicsit másként él meg..

A gyerekek például magasról tojnak azokra a dolgokra, amik minket bosszantanak, és milyen jól teszik. Nekik most minden csak a fürdésről, a fagyiról, a lángosról és még több fagyiról szól, úgyhogy alig várják, mikor jár le a férjem munkaideje, hogy mehessünk végre csobbanni.

Tavaly simán vittem kettejüket egyedül is, akár minden nap, de idén valahogy nincs különösebb ingerenciám kézenállva bohóckodni, végtelenítve dobálni őket és hagyni, hogy a nyakamból ugráljanak bombát a vízbe. Sőt, az elmúlt pár alkalommal már el sem mentem velük, hagytam, hadd vigye őket az apjuk, én meg addig összeszedtem kicsit a lakást vagy olvastam. A kisebbiket meg tudnám zabálni ilyenkor, mert elköszönésnél bánatosan végigsimítja az arcom, és közli, hogy nagyon fogok hiányozni neki. Aztán vállait meggörbesztve kullogni kezd a többiek után, de az autóba már teli vigyorral száll be. (Na persze. Próbálom elképzelni, ahogy másfél órányi vihorászós pancsolás közben intenzíven hiányol, de nem sikerül.) Hatalmas színésznő egyébként, és nagyon jó humora is van, sokszor használja a képességeit arra, hogy másokat szándékosan megnevettessen, de hát leírva ezek a dolgok sosem mennek át igazán, látni kéne hozzá, hogy az ember értékelni tudja.

Szükségem is van most a vidámságra, mert még mindig nem sikerült igazán kikaparnom magamat a rosszkedvből, a férjemmel is csúnyán összevesztem a minap, de igyekszem összeszedni a darabjaimat. Nem tudom, mennyire állhat ez összefüggésben azzal, hogy ha az előző terhességem rendben zajlott volna, akkor éppen 2-3 hete szültem volna. Úgy érzem, minden oké, feldolgoztuk, elengedtük, szóval valószínűleg nem ez a baj.

Jövő héten megyek a következő nagy genetikai ultrahangra, amit hosszas mérlegelés után végül nem ott végeztetünk, ahol a 12. hetit, hanem ott, ahová a lányokkal is jártam, és maximálisan megbízunk a náluk dolgozó szakemberben. (Ráadásul, mint kiderült, az a genetikus doktornő is, akinél a 12. hetin voltam, korábban ugyanott rendelt, és jó kapcsolat fűzi össze őket.)

Ugyanebben a rendelőben rendel egyébként a jófej dokim is, akivel most találkozunk, de valamikor július folyamán megejtünk majd egy beszélgetést vele is.

Nagyon kíváncsi vagyok már a baba nemére (ahogy gondolom, még sokan mások is közületek :)), és bár a lányoknál mindig csak a huszonsokadik hét körül nyert bizonyosságot, azt hiszem, jövő héten végleg el fog dőlni. Tippelgetés volt már, mert a 16. héten kis ijedelem miatt elszaladtunk egy párperces ellenőrzésre, hogy rendben van-e a szívhang, és gyorsan belestek a lába közé is (először tuti lánynak, pár perccel később már tuti fiúnak mondták), emiatt folyton fórumokat olvasgatok, kinek hogyan nézték be a köldökzsinórt pici pénisznek, vagy állították a herékről, hogy azok bizony szeméremajkak, majd a szülőszobán derült ki, hogy kisfiú.

Tudom, hogy azt illik mondani, hogy mindegy a neme, csak egészséges legyen, és onnantól, hogy kiderül majd, valóban, őszintén mindegy is lesz, de addig sem vagyok álszent, tudjátok, hogy mire vágynánk, szóval a magam részéről továbbra is az egészséges lány verziónak drukkolok.

Aztán, ha fiú, azt még nem tudom, hogyan fogom fogadni. Valószínűleg beletelik majd bár napba, mire fejben sikerül átállni. A nagyobbik lányomnál még sírtam is, hogy nem fiú (akkor nagyon azt szerettem volna), végül kábé egy hét alatt szoktam meg a gondolatot, és imádom tiszta szívből azóta is. A kicsinél már ugyancsak lányra gyúrtunk, ott bejött a dolog, így most harmadszorra megint nagy az izgalom.

Jövő héten kiderül.

szinvaltoszemulany

A szerző terhesnaplóját itt olvashatod:

13. hét: Elsírtam magam a genetikai vizsgálaton
Végre sírok. Nem gyászomban, örömömben.
Tovább>>>

14. hét: Nagyon félek a hüvelyi szüléstől
Néhány napja ismét szorongani kezdtem a hüvelyi szülés gondolatától, és idegesen forgolódom elalvás előtt az ágyban.
Tovább>>>

17. hét: Megsértődött az orvos, mert nem nála végeztettem egy vizsgálatot
Az én szemszögemből nézve nem elsősorban az orvos szakmai reputációjáról van szó egy esetleges probléma esetén, hanem a magzat és a saját egészségemről.
Tovább>>>