22. hét

Dögunalom. Ezzel tudnám leginkább jellemezni az elmúlt hetet, amikor tényleg nem történt semmi érdekes. Ülök a teraszon, tűz a nap (szerencsére nem a teraszra, itt árnyék van), a kopár szik sarján tikkadt szöcskenyájak legelésznek, a kutyák bágyadtan hevernek a lábamnál, távolból egy fagyiskocsi csilingelése hallatszik, a medencében magányosan ringatózik a gumiláma.

Nyár van. Abból az igazi, fülledt fajtából, amikor az embernek megmozdulni sincs nagyon kedve, meg amúgy se tanácsos kimenni a szabadba, maximum délután 5-6 után. Nem véletlen, hogy a programjaink a lakásban fetrengésre, a teraszon üldögélésre és a kis kerti medencében való tízperces mártózásokra redukálódtak. Részemről jelenleg az alapvető életfunkcióimat fenntartani is komoly erőfeszítést igényel, pedig hol van még az igazi kánikula!

Ugyanazt a kétemeletnyi magasságot, amit máskor futva mászok meg, ma a kifulladás határán vánszorogva teljesítettem, és továbbra is bárhol, bármikor képes lennék elaludni.

Legfeljebb arról tudok beszámolni, hogy voltam nőgyógyásznál, mi több, rögtön kettőnél is, most pedig a végleges döntést készülünk meghozni, hol, kinél, hogyan zajlik majd a szülés.

Az egyik egy nagyon kedves, fiatal, rezidens doktornő abban az állami kórházban, ahol a lányokat is szültem. Alapvetően szimpatikus, ugyanazt az alternatív, természetesszülés-párti vonalat képviseli, amit a korábbi orvosaim is, ráadásul annak a többgenerációs nőgyógyász-dinasztiának a mentoráltja, akiknek a nevéhez az egész “Otthon szülés a kórházban” mozgalom elindítása köthető. Pontosan olyan szakember, amilyet már a nagyobbik lányom születése előtt is kerestem, és teljesen biztos vagyok benne, hogy ha a következő években valami nem romlik el nála, akkor a jövőben ő lesz az egyik legismertebb és legkeresettebb sztárdoki, bárhol is dolgozzon épp.

Ami miatt mégsem tépem fel tőle a parkettát az pontosan az, hogy bár nagyon megértő és figyelmes hallgatóság, a patológiás szorongásomat – vélhetően részben fiatal kora okán – hajlamos annyival elintézni, hogy „minden rendben lesz”. Bármilyen félelmemről, aggódásomról számolok be (ezek ugye legkevésbé sem a terhességhez, még csak nem is kifejezetten a vajúdáshoz, hanem az esetleges sérülések, fájdalmak kezelési és ellátási módjaihoz köthetők), megkapom a kórházi protokollról szóló részletes beszámolót, természetesen azzal a kiegészítéssel, hogy mindent az adott helyzet befolyásol majd, de egyébként meg kár előre ezeken rágódni és úgyis „minden rendben lesz”.

Kicsit az a benyomásom – talán tévesen –, hogy nem érzékeli a különbséget egy elsőszülő nő élettani félelmeihez képest, aki még főleg az ismeretlentől szorong, egy többedik gyerekét váró nőéhez viszonyítva, aki pontosan tudja már, hogy egy alapesetben problémamentes folyamat hány ponton és milyen módokon csúszhat félre, vannak traumái is, amikor kóros folyamatokat indítottak be, és ezeket szeretné csökkenteni azzal, hogy kvázi már az orvossal együtt átbeszéli a pontos „szülési tervet”, akkor is, ha mindketten tudják, hogy ahhoz nem érdemes görcsösen ragaszkodni. Valahogy mégis hiányolom a konkrétumokat. Jó-jó, végül is nőgyógyász, nem pszichológus, ne legyenek túlzott elvárásaim.

És akkor ott a másik doki, az a bizonyos, aki a legutóbbi szülésemet kísérte, meg a kezemet simogatta pánikroham közben. Hiába is tagadnám, maximálisan elfogult vagyok vele szemben, de az az igazság, hogy a férjem is nagyon bírja, pedig ő nem is volt jelen, mikor ezek a dolgok történtek, hiszen a Kicsit dajkálta a szülőszobán. De találkoztak már többször, beszélgettek, közöttük is megvan az összhang.

Ő minden egyes találkozásunkkor képes úgy kommunikálni, hogy őszintén, a legnagyobb természetességgel vázolja a saját álláspontját, elmondja mindenről a kontrákat és a prókat, nem kizárólag szakmai szempontból, hanem akár a személyes véleményét is (neki is van két gyereke, ott volt a felesége mellett a szüléseknél), mindeközben egy pillanatig sem kérdőjelezi meg, hogy ugyanahhoz a megoldáshoz több út is vezethet. A hüvelyi szülés vs. császármetszés kapcsán kifejtette, hogy ha utóbbira kerülne sor, akkor az sok szempontból a nehezebb utat jelenti, ezért sem gondolja azt, hogy az a „kényelmes” megoldás, sőt, harmadik szülés esetében, amiből az első kettő problémamentes hüvelyi volt, egyértelmű hogy melyik a könnyebb és egyszerűbb, mindazonáltal számára nem elhanyagolható szempont az, hogy a szülő nő hogyan éli meg a terhességet és szülést, és hogy végül az újszülött milyen állapotban lévő anya fogadja.

Beszélgettünk sok mindenről, gyengéd császárról, adaptációs zavarról, csecsemőkori reflexekről, koponyaforgásokról, kötődésről, megfelelési kényszerről, a kontroll elvesztésétől való félelemről meg rengeteg minden másról, és minél inkább éreztem, hogy valaki tökéletesen érti, megérti és támogatja, MIÉRT szeretnék valójában császárt, annál biztosabb vagyok benne, hogy VELE képes lennék ismét természetesen megszülni.

Szóval úgy néz ki, akár császár, akár természetes szülés lesz belőle, egy használt autó ára ide vagy oda, valószínűleg feladom azt az elképzelésem, hogy a harmadik gyerekünket is ugyanabban a kádban szüljem meg, szóval tetoválás sem lesz a csuklómra (vagy legalábbis nem földrajzi koordináta), és elkezdünk gyűjtögetni a posh luxuskórházra, ha már ennek a drága (szó szerint, haha) embernek épp oda kellett mennie dolgozni.

A ma délutánra tervezett lángosozás árát máris félrerakom, mert az tuti, hogy én erről a teraszról meg nem mozdulok, legfeljebb beülök szegény láma mellé a medencébe, ne legyen annyira egyedül. Sok kicsi sokra megy.

szinvaltoszemulany

A szerző terhesnaplóját itt olvashatod:

13. hét: Elsírtam magam a genetikai vizsgálaton
Végre sírok. Nem gyászomban, örömömben.
Tovább>>>

14. hét: Nagyon félek a hüvelyi szüléstől
Néhány napja ismét szorongani kezdtem a hüvelyi szülés gondolatától, és idegesen forgolódom elalvás előtt az ágyban.
Tovább>>>

17. hét: Megsértődött az orvos, mert nem nála végeztettem egy vizsgálatot
Az én szemszögemből nézve nem elsősorban az orvos szakmai reputációjáról van szó egy esetleges probléma esetén, hanem a magzat és a saját egészségemről.
Tovább>>>

18. hét: Vajon jól tippelték meg a baba nemét az ultrahangon?
Tudom, hogy azt illik mondani, hogy mindegy a neme, csak egészséges legyen, én továbbra is az egészséges lány verziónak drukkolok.
Tovább>>>

19. hét: Öt hónapos terhesen akartam elválni
Elértem a totális mélypontot, melynek során a válás gondolatát is napokig komolyan fontolgattam...
Tovább>>>

20. hét: Nem hiányoznak a gyerekeim
Most azt kívánom, bárcsak lenne még egy hét, hiszen alig kezdtünk belerázódni, máris véget ér...
Tovább>>>

21. hét: Meddig számít normálisnak, ha fogdossák a lányomat?
Tisztában vagyok vele, hogy ebben a korban (még) normális a nemi szervek és a szexualitás iránti fokozott érdeklődés.
Tovább>>>