24. hét

Fejezet egy bicikliző lajhárról és egy kezesbáránnyá vált hatévesről (mert mostanában elmaradtak a fejezetcímek)

Ezen a héten végre felcsillanni láttam a reményt, hogy talán mégsem válik a terhesnaplóból november-decemberre Egy elmebeteg nő naplója, bár meg kell hagyni, az időjárás továbbra sem kedvez a hangulatomnak.

Dacolva a kánikulával a minap mégis úgy döntöttem, hogy külön szabadtéri programot szervezek a Kicsivel, amit az tett lehetővé, hogy a Nagy itt falun belül napközis táborban van, amit hihetetlenül élvez, így pár napig néhány órányi extra figyelmet tudok szentelni szívem kisebbik szottyának, amit meg ő élvez rettentően. Totális win-win szituáció, amiből még én is jól jövök ki. Szóval úgy döntöttem, biciklire ülünk, és a Balatoni Bringakörút egy rövid szakaszán tekerünk (pontosabban tekerek, ő pedig nézelődik mögöttem) nem túl megerőltető tempóban, közben megállunk játszóterezni, fagyizni vagy ahogy éppen jólesik.

Namármost, én sem tegnap kezdtem a biciklizést, megboldogult belpesti értelmiségi koromban – nagyjából az érettségi és az első várandósságom közé eső időszakban – le sem lehetett robbantani az imádott egysebességesemről, amivel még a Balatont is képes voltam körbebiciklizni (háromszor!), bármelyikőtök találkozott volna velem akkoriban, jót mosolygott volna az elképesztő modorosságon, a felhajtott jobb nadrágszáron, a futártáska-fazonú hátizsákon, meg úgy mindenen, ami ennek a szubkultúrának a majmolásával jár, de azt valahogy sosem láttam jönni, hogy én majd egyszer túrakerékpáron, mögöttem ringatózó gyereküléssel, benne egy szünet nélkül pofázó háromévessel tekerek valahol Alsóörs és Tihany között nagymamitempóban, miközben a turbólábú pótkerekes taknyosok is simán lehagynak.

Jó, az út nagyobb részén ennyire azért nem volt vészes a helyzet, de az emelkedőkön jócskán visszavettem, tényleg nem akartam megerőltetni magam, ez viszont azt eredményezte, hogy néha komolyan nem tudtam eldönteni, nem egy szobakerékpáron tekerek-e a legalacsonyabb sebességfokozattal, miközben a táj körülöttem moccanatlan marad.

A lényeg azonban, hogy a Kicsi borzasztóan boldogan feszített mögöttem, minden egyes fát, bokrot, autót, madarat, szembejövő bringást lelkesen kommentált – amivel egyáltalán nem segített, mert elvárta, hogy válaszolgassak is –, visszafelé pedig roppantmód élvezte az emelkedőből lejtőssé avanzsált úton való „száguldást”, míg végül hangos vííííííííí-zés közepette le nem fékeztünk az egyik útmenti büfénél jégkrémet venni.

Rettentő sokat dobott a hangulatomon ez a kis félnapos program, egyrészt a mozgás miatt, amit mostanában a kánikulai lajhár-üzemmód miatt csúnyán elhanyagoltam, másrészt azért, mert idejét se tudom, mikor voltam csak a törpével kettesben. (Note to self: terhesség alatt is nagyon fontos, hogy az ember aktív maradjon és mozogjon!)

Amíg a Nagynak volt ovi, a Kicsi pedig heti két délelőtt járt családi napközibe, sűrűn volt lehetőségem egy-egy délelőttöt elcsalni, és valamelyikükkel anya-lánya programot csinálni, de ez most egy ideje nem igazán jött össze.

A tábor viszont éppen kapóra jött, úgyhogy nagyon hálás vagyok a szervezőknek. Már csak azért is, mert a táboroknak köszönhetően sok mindenre jöttem rá az elmúlt időszakban a lányomról. Például arra, hogy sokkal jobban élvezi a valamivel nagyobb gyerekek társaságát, mint a kortársakét, illetve jobban is teljesít minden szempontból, mint az oviban, ahol nyár születésű lévén direkt megismételtették vele a középsőt – hiába kértük, hogy ne, neki jobb lenne, ha a nagycsoportot ismételné inkább –, mondván “jót fog neki tenni, ha nem ő lesz a legkisebb, hanem megmutathatja, milyen ügyes, és ő gondoskodhat majd a kisebbekről”.

(Nekem amúgy halálom, amikor gyerekeket ezzel nyomasztanak, hogy ők a nagyok, tessék szépen okosan viselkedni, és példát mutatni a kicsiknek.) Ennek köszönhetően a korábban szeretett óvoda egy éve már iszonyúan nyögvenyelőssé vált, unatkozik, nem fejlődik, a reggeli készülődés kész tortúra, ahelyett, hogy ő „mutatna példát” hülye szokásokat hoz haza az egy évvel fiatalabbaktól, a hab a tortán pedig, hogy ez az egész valahogyan az önértékelésére is totálisan kihat, ami miatt sokszor frusztrált és türelmetlen.

A táborok alatt pedig szó szerint megtáltosodott, kinyílt, sokkal türelmesebb, együttműködőbb, simulékonyabb lett. Érezhetően hajtotta őt a vágy, hogy olyan legyen, mint az általa csodált nagylányok, ez pedig azzal mutatta ki, hogy kérés nélkül végezte az itthoni feladatait (például ágyazás, rendrakás), de még tőlem is átvett jócskán házimunkát, mosást rakott be, kipakolta a mosógépet, iszonyú cukin beágyazott a mi hálónkban is, és még sorolhatnám. Felszabadult, viccelődik, summa summarum összehasonlíthatatlanul könnyebb vele az élet, ami az én idegeimre valódi gyógyírként hat.

Ilyenkor megnyugszom, hogy „Ohó, hát nem lesz itt gond, nem én csinálom szarul, a gyerekem sem egy elviselhetetlen hisztigombóc, egyszerűen csak nem ideálisak a körülmények!”, és máris szebb színben látom a világot. Nagyon szeretem ezeket a kis pockokat, de sajnos hajlamos vagyok minden velük kapcsolatos rossz dolgot a saját kudarcomnak tulajdonítani.

A baba egyre aktívabb, sokszor mozgolódik, bár a mellső fali lepény miatt – csakúgy, mint a lányoknál – jóval gyengébben érzékelhető. Sajnos előfordul, hogy lefele, a méhszájam irányába rugdos, ráadásul elég pontosan céloz, ami nem túl kényelmes. Ilyet az első terhességem során egyáltalán nem, a másodiknál pedig csak a vége felé tapasztaltam. Kellemetlen, szúró érzés, nem vagyok odáig ettől a mutatványtól.

Híztam durván egy kilót, elértem a startvonalat, vagyis a teherbeeséskori súlyomat. Még mindig kényelmes hason feküdni, hanyatt viszont már egyértelműen kezdődő terheshas domborodik, nem csak bizonytalan rendeltetésű úszógumi.

Jövő héten el kell mennem beutalókért cukorterhelésre és vérvételre a háziorvoshoz, aki tuti megint azzal fog jönni a tökéletes vérnyomásértékeim dacára, hogy vegyek itthonra egy vérnyomásmérőt és vezessek naplót (ez a vesszőparipája), én meg majd bólogatok, aztán ugyanúgy nem veszek, ahogy az elmúlt összes eddigi alkalommal sem. Szegény meg aggódhat tovább.

Képzeljétek, még nem biztos, de lehet, hogy jövő héten újabb pár napot töltenek majd a lányok anyukámnál a déli parton annak a kedves volt kolléganőjének a közreműködésével, aki a múltkor is besegített a felvigyázásba, és ismét vállalta, hogy eljönne társaságnak, úgyhogy teljesen odáig vagyok meg vissza. Nem vagyok én ehhez szokva, kérem. A néni egyébként nyolcvanéves, van vagy egy tucat unokája meg dédunokája, és saját elmondása szerint egy hetet sem bír ki anélkül, hogy ne jöjjön hozzá valamelyikük. A másik véglet, aki még idegenek gyerekeit is örömmel pesztrálja. Hát, ilyen is van… Mindenesetre rettentően hálás leszek mindkettőjüknek, ha összejön.

szinvaltoszemulany

A szerző terhesnaplóját itt olvashatod:



13. hét: Elsírtam magam a genetikai vizsgálaton
Végre sírok. Nem gyászomban, örömömben.
Tovább>>>

14. hét: Nagyon félek a hüvelyi szüléstől
Néhány napja ismét szorongani kezdtem a hüvelyi szülés gondolatától, és idegesen forgolódom elalvás előtt az ágyban.
Tovább>>>

17. hét: Megsértődött az orvos, mert nem nála végeztettem egy vizsgálatot
Az én szemszögemből nézve nem elsősorban az orvos szakmai reputációjáról van szó egy esetleges probléma esetén, hanem a magzat és a saját egészségemről.
Tovább>>>

18. hét: Vajon jól tippelték meg a baba nemét az ultrahangon?
Tudom, hogy azt illik mondani, hogy mindegy a neme, csak egészséges legyen, én továbbra is az egészséges lány verziónak drukkolok.
Tovább>>>

19. hét: Öt hónapos terhesen akartam elválni
Elértem a totális mélypontot, melynek során a válás gondolatát is napokig komolyan fontolgattam...
Tovább>>>

20. hét: Nem hiányoznak a gyerekeim
Most azt kívánom, bárcsak lenne még egy hét, hiszen alig kezdtünk belerázódni, máris véget ér...
Tovább>>>

21. hét: Meddig számít normálisnak, ha fogdossák a lányomat?
Tisztában vagyok vele, hogy ebben a korban (még) normális a nemi szervek és a szexualitás iránti fokozott érdeklődés.
Tovább>>>

22. hét: Elkezdek gyűjteni a szülésre
Elkezdünk gyűjtögetni a posh luxuskórházra, ha már ennek a drága (szó szerint, haha) embernek épp oda kellett mennie dolgozni.
Tovább>>>

23. hét: Nincs időm a terhességemmel foglalkozni
Ha nem lesz második hullám, nagyjából két hónapom marad arra, hogy fejben is meg tudjam élni ezt a várandósságot, mert eddig valahogy nem igazán sikerült.
Tovább>>>