23. hét

Nem tudom, ki hogyan van vele, de a karantén miatt nekem olyan érzésem van, mintha ez a nyár már egy örökkévalóság óta tartana, és jó lenne, ha vége lenne végre. Az iskolás gyerekek szüleinek – na, meg persze maguknak a gyerekeknek – a többhónapnyi hatalmas megterhelés után biztos igazi kikapcsolódás a mostani pihi, én viszont lassan kezdek becsavarodni, hogy március legeleje óta itthon van mindkét lány. (Mi annak idején már kijárási korlátozások hivatalos elrendelése előtt kivettük a Nagyot az oviból, mert éreztük, hogy az óvónők, köztük több nyugdíjas korú, jobban örülnének, ha kisebb lenne a létszám, hát gondoltuk, rajtunk ne múljon.)

Szóval öt kerek hónapja „nyaraltatom” őket, miközben a férjem szünet nélkül dolgozik – mármint nyilvánvalóan a munkaidejében dolgozik, nem öt hónapja folyamatosan –, de ez nem változtat azon, hogy reggeltől kora estig egyedül vagyok a kölykökkel. Mióta újra beindultak az esküvők, azóta szombatonként is, a férjem pedig csak vasárnap hajnalban ér haza. Mondanom sem kell, aznap sokáig alszik, tehát a vasárnap java része is rám marad.

Az eredeti terv az volt, hogy a Kicsi áprilisban kezdi az ovit, és akkor még lett volna jó néhány hónapom ráhangolódni a terhességre, pár órákat egyedül lenni napközben, akár valamilyen szabadúszó munkát is vállalni, tenni-venni, de az élet, Isten, a sors, az univerzum, az akármi végül máshogy alakította a világ folyását. El kell fogadni, kész, nincs apelláta. Szóval – ha nem lesz második hullám, bárcsak –, akkor szeptember közepétől lehet vinni a Kicsit beszoktatni, és marad nagyjából két hónapom arra, hogy fejben is meg tudjam élni ezt a várandósságot, mert eddig valahogy nem igazán sikerült.

Ó, boldog, naiv békeidők, mikor még a Naggyal voltam terhes! Más dolgom sem akadt álló nap, mint álmodozni meg merengeni, és azon agyalni, hogyan változik majd az életünk az új családtag érkezésével.

Most egyelőre lövésem sincs, milyen lesz majd a két gyerekről háromra váltani. Az valamelyest megnyugtat, hogy mikor a Kicsi született, számomra valahogy sokkal könnyebb lett minden az egygyerekes léthez képest, ezért remélem, most is hasonlóképpen zajlik majd, de nem mondom, hogy nem bizonytalanodom el néha. Vajon harmadszorra is lehet akkora mázlink, hogy egy kiegyensúlyozott, jól evő, jól alvó, sosem betegeskedő babát dob a gép, vagy most már nekünk is ideje felszállni a szopórollerre, és úgy istenigazából megtapasztalni az éjjeli virrasztásokat, a fájdalmas fogzást, a szoptatási nehézségeket, a testvérféltékenységet, és minden egyéb, eddig még ismeretlen rémséget?

Azzal még mindig barátkozom, hogy a Legkisebb – nagy valószínűséggel – fiú. Mikor kiderült, az volt a haditervem, hogy elmegyek az egyik kedvenc ruházati üzletembe, ahol általában vagány, az én ízlésemnek megfelelő babaruhákat szoktak árulni (és fiúknak sem csak a sötétkék-matrózos-traktoros vonalon lehet válogatni, hanem sokszor vannak bézses, bordó, sárga, mentazöld stb. cuccok is), vásárolok valami csakugyan ellenállhatatlan, cuki, de ezúttal tényleg „fiús” szettet, és kiteszem a lakásban egy jól látható helyre, hogy ezzel is kondicionáljam magamat.

Sebbel-lobbal bele is vágtam a megvalósításba, de első alkalommal valahogy nem találtam egyetlen darabot sem, ami igazán tetszett volna. Aztán a másodikon sem. Majd a harmadikon sem… Ekkor már kezdett gyanús lenni, hogy valószínűleg nem az üzlet kínálatával van probléma. Mindenesetre tegnapra már sikerült odáig jutnom, hogy kiválasztottam egy aranyos, csíkos bodyból és mustársárga nadrágból álló együttest 57-es méretben, de a kasszáig már nem értem el vele. Percekig álltam és markolásztam tanácstalanul, mielőtt visszaakasztottam volna a fogasra.

Nevünk nincs továbbra sem, a gyermek egyelőre „A baba” munkacímen fut, bár ötletelünk folyamatosan. Most van egy, ami mindkettőnknek tetszik, egy régi, totálisan közismert és elterjedt magyar férfinév becéző, kicsinyítőképzős formája. (Nem titkos, de a tippmixelők kedvéért direkt nem árulom el, mi az, hadd találgassanak.) Nem tudom persze, hogy tízéves kor után nem nettó szívás-e kicsinyítőképzős névvel élni, másrészről viszont a hangzása egyáltalán nem „dedós” vagy „cukiskodó”, kisgyerekeket és idős bácsikat is szólítanak így. Vannak egyéb variánsai, amik nekem szintén tetszenének, de a legjobban talán mégis ez. Ettől függetlenül örömmel fogadom az ötleteket, ahogy már korábban említettem, mert még mindig nem érzem úgy, hogy igen, biztosan ez lesz az.

A mi kritériumaink: nem szeretnénk „übermagyar”, hátrafele nyilazós nevet (pl. Zsadány, Vejke, Tárkány, Szörény), viszont szeretjük és becsüljük a gyökereinket, a kultúránkat, ezért a magyar nyelvben nagyon modernnek vagy egzotikusnak ható nevek is kiesnek, akkor is, ha egyébként bibliai eredetűek (pl. Noel, Kolen, Benett, illetve nagy kedvencem, a Medox). Nem szempont, és nem érdekel, hogy hogyan fogják leírni vagy kiejteni, ha a gyerek huszonöt év múlva esetleg Mexikóban fog ipari búvárként dolgozni. A Shakespeare-vonalat viszont már elengedtem, totálisan esélytelen.

A súlyom változatlan, még mindig tartalékolok mínusz másfél kilót, remélem, hogy az 1-2 hét múlva esedékes cukorterhelésen sem fogok megbukni. A pocak azért, ha lassan is, de csak beindul a növekedésben, iderakok egy összehasonlító képet a múlt hetivel, ha már legutóbb úgyis lemaradt:

szinvaltoszemulany

A szerző terhesnaplóját itt olvashatod:

13. hét: Elsírtam magam a genetikai vizsgálaton
Végre sírok. Nem gyászomban, örömömben.
Tovább>>>

14. hét: Nagyon félek a hüvelyi szüléstől
Néhány napja ismét szorongani kezdtem a hüvelyi szülés gondolatától, és idegesen forgolódom elalvás előtt az ágyban.
Tovább>>>

17. hét: Megsértődött az orvos, mert nem nála végeztettem egy vizsgálatot
Az én szemszögemből nézve nem elsősorban az orvos szakmai reputációjáról van szó egy esetleges probléma esetén, hanem a magzat és a saját egészségemről.
Tovább>>>

18. hét: Vajon jól tippelték meg a baba nemét az ultrahangon?
Tudom, hogy azt illik mondani, hogy mindegy a neme, csak egészséges legyen, én továbbra is az egészséges lány verziónak drukkolok.
Tovább>>>

19. hét: Öt hónapos terhesen akartam elválni
Elértem a totális mélypontot, melynek során a válás gondolatát is napokig komolyan fontolgattam...
Tovább>>>

20. hét: Nem hiányoznak a gyerekeim
Most azt kívánom, bárcsak lenne még egy hét, hiszen alig kezdtünk belerázódni, máris véget ér...
Tovább>>>

21. hét: Meddig számít normálisnak, ha fogdossák a lányomat?
Tisztában vagyok vele, hogy ebben a korban (még) normális a nemi szervek és a szexualitás iránti fokozott érdeklődés.
Tovább>>>

22. hét: Elkezdek gyűjteni a szülésre
Elkezdünk gyűjtögetni a posh luxuskórházra, ha már ennek a drága (szó szerint, haha) embernek épp oda kellett mennie dolgozni.
Tovább>>>