25. hét

Fejezet a kézműveskedésről, egy tucatnyi sneciről és A két Lottiról

Múlt héten sikerült teljes mértékben visszakászálódni a mókavonatra, köszönhetően néhány izgalmasabb programnak, és annak, hogy ezúttal a Naggyal sikerül pár napot kettesben töltenünk, amíg a Kicsi az édesapjával maradt otthon bandázni.

Legutóbb ott hagytam abba, hogy a Nagy napközis táborban volt, ahol szuper élményeket gyűjtött – készítettek papírsárkányt, nyomdáztak maguknak egyedi kinézetű textilszatyrot, építettek kishajót, amit megúsztattak lent a pataknál, találkoztak terápiás kutyákkal és a kiképzőikkel, íjászkodtak, strandoltak, fagyiztak, tornáztak és persze rengeteget játszottak, ami eszméletlenül jó hatással volt rá.

Hiába, bármennyire is készültem rá a születése előtt, és már terhesen gyűjtöttem az ötleteket, hogyan legyek kiapadhatatlan fantáziájú DIY-anyuka, aki minden nap más és más ötlettel szórakoztatja majd a csemetéket, ezt a projektet bizony csúfosan elbuktam. Montessori nem lenne rám büszke.

Persze időnként most is beleolvasgatok valamelyik menő gyereknevelési blogba, pörgetem az Instagramon a látszólag végtelen mennyiségű szabadidővel és kreativitással megáldott magyar és amerikai influenszer-anyukák nyálcsorgatóan megdizájnolt és szétfilterezett képeit, ahogy százszámra ontják magukból az ötleteket, milyen kézműves elfoglaltsággal fejleszthető a gyerek finommotorikája, érzelmi intelligenciája és minden egyéb szuperképessége a minőségi időtöltés jegyében, de mindez legfeljebb arra jó, hogy masszív bűntudatom támadjon, amiért én nem vagyok erre képes. (Ugyanezeket a gondolatokat megfogalmaztam már egyszer, mikor egy papírgyártó cég számára kellett szöveges tartalmat előállítanom, a cikk alapjául szolgáló feladat pedig merített papír készítése volt kisgyerekes segédlettel. Mit ne mondjak, az sem lett épp sikertörténet.)

Az anyává válással sok mindent tanultam magamról, olyan dolgokat is, amikkel kapcsolatban finoman szólva is illuzórikus elképzeléseim voltak korábban. Például, hogy nem vagyok türelmetlen. Vagy kényszeres. Vagy túlzottan kontrollos. De, sajnos mindegyik jelző igaz rám, olyannyira, hogy akár középső névnek is felvehetném bármelyiket, ez pedig nem kedvez azoknak a kreatív-kézműves tevékenységeknek, amelyek során valamiféle esztétikum elérése lenne a cél.

Szerencsére rájöttem, hogy ha ebben nem is vagyok jó, azért van más, erősebb oldalam, amivel ki tudom váltani ezeket a közös tevékenységeket, pedig nem gondoltam volna, hogy épp azok jönnek majd be jobban.

A tábor végeztével úgy döntöttünk, meglátogatjuk édesapámat, aki az ország keleti felében él (ahol én is születtem), és bár az eredeti terv szerint négyen utaztunk volna, végül úgy döntöttünk, a Kicsit nem utaztatjuk meg, csak a Nagy és én megyünk.

Vasárnap kora hajnalban indultunk, így a négyórás út legnagyobb részét a fejére húzott takaróval ügyesen átaludta, ennek köszönhetően megállnunk sem kellett, reggel nyolckor már apám garázsa előtt parkoltam le az autóval, ahonnan gyors reggelit követően a Tiszára vitt az utunk.

Amióta csak az eszemet tudom, apám mindig is szenvedélyesen szeretett horgászni, mely szenvedélye rám nem igazán ragadt át, mivelhogy borzasztóan sajnálom a halakat, meg úgy általában mindenféle állatot, amikre vadászni szoktak. (Ellenben hipokrita vagyok, mert fogyasztani fogyasztom őket.) A közös horgásztúrák azonban gyerekkorom meghatározó emlékei közé tartoznak. Szerettem a csendet, a tavak, folyók nyugalmát, a várakozást, a megszámlálhatatlan napfelkeltét, amiket a parton üldögélő apám háta mögül néztem végig a kényelmetlen kempingágyon fekve, miután nagy pehelykabátjával gondosan betakargatott.

A Lány már évek óta várta, hogy a nagyapja végre megtanítsa horgászni, és alig telt bele egy-két óra, a vödörben már tucatnyi kis sneci (hivatalos nevén küsz) kergette egymást vadul cikázva.

Ezután egy motoros kis lélekvesztővel (max. sebesség kábé 12 km/h) hajóztunk a néhány kilométerrel feljebb lévő Sajó-torkolatig, a kormányzás pedig természetesen a Nagy kiváltsága lett, elmondhatatlan boldogság és öröm forrásaként…

A további két napban kirándultunk a Bükkben, játszótereztünk, estére pedig már előfordult, hogy igencsak feszült a pocakom, cserébe viszont altatni egyszer sem kellett. Sem a Lányt, sem engem.

Tegnap jöttünk vissza a Balaton mellé, ez az út egy kicsit hosszabbra sikerült, amihez hozzájárult, hogy a népek már megindultak az augusztus 20-ai hosszú hétvégére pihenni, viszont így éppen belefért, hogy meghallgassuk A két Lottit hangoskönyvben, ami az első ilyesfajta „olvasmányélmény” lett, mivel eddig kizárólag én olvastam rekedtre magam, az nem igazán jött be nekik, hogy valaki más hangján szólaljanak meg a történetek. De most kényszerűen – mivelhogy vezetés közben nyilván nem tudok olvasni – ő is elfogadta, hogy ez van. Vagy Nagy Natália mesél, vagy unatkozhat az ablakon kibámulva. Így végre megtört a jég.

Ma átvittük őket a déli partra, ha minden a tervek szerint alakul, egészen jövő hétvégéig anyámnál lesznek. Bár a férjem dolgozik, én pedig igyekszem behozni a ház körül elmaradt munkák javarészét, ez a második „randihét” nagyon-nagy ajándék így a második trimeszterben, amikor még aktív vagyok, és esténként csak el tudunk majd menni sétálni vagy megnézni egy filmet.

Rágyúrok a babával való kapcsolatteremtésre is, a héten pedig lesz újabb terápiás ülés, amikor lehetőség lesz kicsit átbeszélni a mostanában zajló lelki folyamatokat a hüvelyi szülés vs. programcsászár témában, mi változott vagy nem változott bennem az elmúlt hetekben.

szinvaltoszemulany

A szerző terhesnaplóját itt olvashatod:



13. hét: Elsírtam magam a genetikai vizsgálaton
Végre sírok. Nem gyászomban, örömömben.
Tovább>>>

14. hét: Nagyon félek a hüvelyi szüléstől
Néhány napja ismét szorongani kezdtem a hüvelyi szülés gondolatától, és idegesen forgolódom elalvás előtt az ágyban.
Tovább>>>

17. hét: Megsértődött az orvos, mert nem nála végeztettem egy vizsgálatot
Az én szemszögemből nézve nem elsősorban az orvos szakmai reputációjáról van szó egy esetleges probléma esetén, hanem a magzat és a saját egészségemről.
Tovább>>>

18. hét: Vajon jól tippelték meg a baba nemét az ultrahangon?
Tudom, hogy azt illik mondani, hogy mindegy a neme, csak egészséges legyen, én továbbra is az egészséges lány verziónak drukkolok.
Tovább>>>

19. hét: Öt hónapos terhesen akartam elválni
Elértem a totális mélypontot, melynek során a válás gondolatát is napokig komolyan fontolgattam...
Tovább>>>

20. hét: Nem hiányoznak a gyerekeim
Most azt kívánom, bárcsak lenne még egy hét, hiszen alig kezdtünk belerázódni, máris véget ér...
Tovább>>>

21. hét: Meddig számít normálisnak, ha fogdossák a lányomat?
Tisztában vagyok vele, hogy ebben a korban (még) normális a nemi szervek és a szexualitás iránti fokozott érdeklődés.
Tovább>>>

22. hét: Elkezdek gyűjteni a szülésre
Elkezdünk gyűjtögetni a posh luxuskórházra, ha már ennek a drága (szó szerint, haha) embernek épp oda kellett mennie dolgozni.
Tovább>>>

23. hét: Nincs időm a terhességemmel foglalkozni
Ha nem lesz második hullám, nagyjából két hónapom marad arra, hogy fejben is meg tudjam élni ezt a várandósságot, mert eddig valahogy nem igazán sikerült.
Tovább>>>

24. hét: Jé, a gyerekem mégsem egy elviselhetetlen hisztigép!
Ohó, hát nem lesz itt gond, nem én csinálom szarul, a gyerekem sem egy elviselhetetlen hisztigombóc, egyszerűen csak nem ideálisak a körülmények!
Tovább>>>