26. hét

Fejezet a vénülésről

Véreres szemekkel, kínlódva bámulom a monitort. Persze se másnapos nem vagyok, se különösebb tragédia nem történt, simán csak az allergiám durvult be. Nem kicsit, nagyon.

Már augusztus eleje óta virágzik a parlagfű, ami mifelénk akad dögivel, közvetlenül a susnyás mellett lakunk, szóval kapom a kiképzést rendesen, de jellemzően ilyenkorra szokta a koncentráció a legmagasabb értéket elérni, és októberig tart a buli.

Tekintettel a terhességre ez most azért érdekes, mert tavaly volt egy olyan súlyos fulladásos rohamom, amivel sürgősségire kerültem, aztán tüdőgondozóba, ahol asztmásnak nyilvánítottak. Kaptam mindenféle gyógyszert, inhalátort, szteroidosat meg szalbutamol hatóanyagút az újabb rohamokra, de közvetlenül mielőtt teherbe estem volna, teljesen elhagytam őket. Bár az orvosok szerint képtelenség, hogy ezek a szerek bármi ilyesmit okozhattak időnként elővesz a bűntudat, amiért nem tudom, miért lett beteg a babánk. Vajon én rontottam el valamit?

Decemberben aztán jött a megszakítás, és bár kontrollra visszamentem a tüdőgondozóba, mivel akkor panaszmentes voltam, és tudtam, hogy újra fogunk próbálkozni, a terápiát végül nem folytattam.

Asztmás panaszaim nem is voltak, de nem tudom, az újabb allergiaszezon mit hoz majd elő. Figyelem magam, és az első gyanús jelre, nehezebb légzésre, hörgő-szörtyögésre orvoshoz fogok menni (mondjuk szerintem akkor már megette a fene, hiszen ott a trutymó a tüdőben), mindenesetre most le vagyok tiltva a szokásos antihisztaminomról, úgyhogy csak amúgy "mezítlábasan", á la nature próbálom átvészelni a pollenek támadását.

A férjem mindig tudja, merre vagyok épp a házban, utamat papírzsebkendők, hangos tüsszögések és hangulatomnak megfelelően kétségbeesett vagy épp felháborodott szentségelések hada jelöli ki.

Tegnap megint gazoltam, mert már megfojtotta a levendulákat valami kúszó rettenet. Nem kellett volna… Rohadjanak meg a levendulák, legközelebb boldoguljanak egyedül, ahogy tudnak.

Terhességi kínjaim ezzel még nem értek véget. Ahogy közelít egyre jobban a harmadik trimeszter, vénasszonyosodásom folyamata is gyorsuló ütemet vett: a lumbális szakaszon érezhetően kezdenek szétcsúszkálni, amiknek legkevésbé sem kéne szétcsúszkálniuk (gazolás után főleg), én meg néha járni is alig bírok. Mivel nincs egy teremtett lélek se, aki hajlandó lenne egy terhes nő derekát rendesen megmasszírozni, otthoni megoldásként shakti matraccal kúrálom magam. (Ezt más neveken hívják akupresszurás matracnak vagy Kuznyecov iplikátornak is.) Tavaly találtam rá a cuccra, és szerintem egy csoda. Mikor még jártam masszázsra, a masszőr rá is kérdezett, hogy mit csinálok magammal, mert érezhetően sokkal jobb a hátam.

Ez lényegében egy light-os fakírképző alkalmatosság, telis-teli picike műanyag tüskékkel, amikhez kell némi idő, hogy hozzászokjon az ember, de én egy idő után már konkrétan el szoktam aludni rajta. Teljesen elmulasztja a hátfájásom.

A nyugtalan láb szindrómámra sajnos nem hat, merthogy olyanom is van ám, ami terhességek során tipikusan felerősödik – a vashiánnyal is összefüggésbe hozzák. Igazán bosszantó egy dolog, lefekvés után szokott jelentkezni, és nehéz tőle elaludni, tekintettel arra, hogy ilyenkor kényszeresen rugdalok és csapkodok. Hát még szegény férjemet hogy bosszanthatja, hogy nem tud tőle elaludni. (Kezditek kapisgálni, miért használtam a vénasszonyosodás jelzőt? Tüdőgondozó, derékfájás, hülye nevű idegrendszeri betegség, innen már csak egy köpésnyire vagyok az oxigénpalacktól és az elektromos kerekesszéktől.)

Na, a nyűgjeim listáját azt hiszem, egyelőre kimerítettem, ha eszembe jut még valami, majd szólok, most következzenek a jó dolgok.

A lányok ismét nyaraltak egy hetet, még utoljára, az ovikezdés (lekopogom) előtt. Engem meg elkapott kicsit a fészekrakó ösztön. Egyelőre még nem az igazi, a babázós fajta, de sok mindent teendőt elvégeztem, ami egy ideje váratott magára.

Megjavítottam például a gyerekszoba ruhásszekrényének kiszakadt ajtópántját. A férjem remek barkácsmester, nagyon ügyesen ért az ácsoláshoz, rengeteg mindent ő csinált a házban, házon és ház körül, de sokszor az egyszerűbb és gyorsabb, ezáltal kevésbé esztétikus megoldások híve. Ő másik furatot akart volna készíteni a régi alá, én meg szívesebben bíbelődtem a kétkomponensű javítógittel. Remélem, nem neki lesz végül igaza, tök ciki lenne, ha mégis újra kiszakadna.

Megragasztgattam a gerincüknél szétvált régi Boribonokat, Kuflikat és Mesél az erdőket.

Kiszortíroztam rengeteg kinőtt gyerekruhát (közben Tildyhez hasonlóan merengtem, hogy nem lesz már több lányom, aki hordja őket, pedig sokat csak emiatt őrizgettem).

Megrendeltem a Kicsinek az ovis ágyneműt, vatelinnel bélelt lepedőt a szabvány kiságyra. Ő is még csak tegnap született, most meg már oviba megy. Te jó ég! Édes drágám nagyon várja, úgy remélem, hogy szeretni fogja, és jó élmény lesz neki az elkövetkező három év. Nekem meg már most hiányzik, és furcsa lesz, hogy nem lesz minden nap otthon.

IKEA-ztam. Csak néhány apróságot vettem (például fogantyút a gyerekszoba szekrényének ajtajára, hogy rendesen lehessen nyitni, és ne szakadjon ki a zsanér), de ha már Budapesten jártam, találkoztam a régi kedves egyetemi barátnőmmel is egy bambira a híres-hírhedt bulinegyedben. Furcsa volt elsétálni az egykor rendszeresen látogatott helyek előtt, amikhez annyi kedves, nem ritkán igen vad emlék fűződik, közben egy-egy kirakatüvegben visszatükröződve látni önmagam, aki nemsokára háromgyerekes családanya lesz. Mennyire más élethelyzet ez...

Ezt a posztot most a tesóm üres – jelenleg albérlőtlen – kis Madách téri garzonjában ülve pötyögöm a tableten, ahol még én is laktam egy darabig, mikor a férjemmel, vagyis akkor még csak fiúmmal szakítottunk egy időre. Ebben a lakásban kérte meg később a kezemet.

Lassan befejezem az írást, elindulok haza, az otthonunkba, ahol még nincsenek ott a lányok (csak holnap érkeznek haza), a férjem vár rám, elmegyünk egy étterembe, talán még össze is bújunk, ha nem áll be addigra a derekam. A vénülés meg bekaphatja!

szinvaltoszemulany

A szerző terhesnaplóját itt olvashatod:



13. hét: Elsírtam magam a genetikai vizsgálaton
Végre sírok. Nem gyászomban, örömömben.
Tovább>>>

14. hét: Nagyon félek a hüvelyi szüléstől
Néhány napja ismét szorongani kezdtem a hüvelyi szülés gondolatától, és idegesen forgolódom elalvás előtt az ágyban.
Tovább>>>

17. hét: Megsértődött az orvos, mert nem nála végeztettem egy vizsgálatot
Az én szemszögemből nézve nem elsősorban az orvos szakmai reputációjáról van szó egy esetleges probléma esetén, hanem a magzat és a saját egészségemről.
Tovább>>>

18. hét: Vajon jól tippelték meg a baba nemét az ultrahangon?
Tudom, hogy azt illik mondani, hogy mindegy a neme, csak egészséges legyen, én továbbra is az egészséges lány verziónak drukkolok.
Tovább>>>

19. hét: Öt hónapos terhesen akartam elválni
Elértem a totális mélypontot, melynek során a válás gondolatát is napokig komolyan fontolgattam...
Tovább>>>

20. hét: Nem hiányoznak a gyerekeim
Most azt kívánom, bárcsak lenne még egy hét, hiszen alig kezdtünk belerázódni, máris véget ér...
Tovább>>>

21. hét: Meddig számít normálisnak, ha fogdossák a lányomat?
Tisztában vagyok vele, hogy ebben a korban (még) normális a nemi szervek és a szexualitás iránti fokozott érdeklődés.
Tovább>>>

22. hét: Elkezdek gyűjteni a szülésre
Elkezdünk gyűjtögetni a posh luxuskórházra, ha már ennek a drága (szó szerint, haha) embernek épp oda kellett mennie dolgozni.
Tovább>>>

23. hét: Nincs időm a terhességemmel foglalkozni
Ha nem lesz második hullám, nagyjából két hónapom marad arra, hogy fejben is meg tudjam élni ezt a várandósságot, mert eddig valahogy nem igazán sikerült.
Tovább>>>

24. hét: Jé, a gyerekem mégsem egy elviselhetetlen hisztigép!
Ohó, hát nem lesz itt gond, nem én csinálom szarul, a gyerekem sem egy elviselhetetlen hisztigombóc, egyszerűen csak nem ideálisak a körülmények!
Tovább>>>

25. hét: Képtelen vagyok kézműveskedni a gyerekekkel
Gyűjtöttem az ötleteket, hogyan legyek kiapadhatatlan fantáziájú DIY-anyuka, aki minden nap más ötlettel szórakoztatja csemetéket, ezt a projektet csúfosan elbuktam.
Tovább>>>