37. hét
Fejezet az utolsó simításokról és egy kicsit a vírusról
Most már tényleg itt a célegyenes – ezen a poszton kívül legfeljebb még egy vagy két rész fog megjelenni a naplóból, aztán biztosan megszületik a kicsi, hacsak önhatalmúlag nem választ magának másik születésnapot.
Bár ennyire a vége fele azt gondolhatnátok, mostanra teljesen biztos vagyok a döntésemben, valójában minden nap foglalkoztat a téma, hogyan szeretném, ha zajlana a szülésem. Sokszor álmodom is vele, bár ébredés után sem leszek tőle okosabb. Mondjuk nem elhanyagolható tényező, hogy a vírus miatt ismét kezdenek eszkalálódni a dolgok, ezért simán előfordulhat, hogy rajtam kívülálló okokból fog aztán teljesen máshogy alakulni, mint ahogy hónapokig tervezgettük.
Mi van például, ha pozitív lesz valamelyikünk COVID-tesztje november végén? Akkor kapásból ugrik, hogy bárki is mellettem legyen a kórházban, egyedül kell végigcsinálni az egészet. De ha ráadásul én lennék beteg, akkor nemhogy a PK-ba nem mehetek majd, hanem abba a kórházba sem, ahol a lányok születtek. Marad a kijelölt járványkórház (esetemben gondolom a veszprémi, ha a lakóhelyet veszik figyelembe).
Szorongás, Isten hozott újra! Érzem, ahogy gyorsabban kezd verni a szívem, és furcsa bizsergés kúszik át a végtagjaimon.
Pedig az elmúlt két-három hétben már egészen úgy tűnt, kezdenek elsimulni bennem és körülöttem a dolgok. Rengeteget tudtam például pihenni, amire sok-sok éve nem volt lehetőség, de a derekamnak nagyon jólesett. Előfordult, hogy délutánonként még aludtam is egy-két órát, bár főleg inkább telefont nyomkodtam (napokig csak a megfelelő babakocsi keresésével voltam elfoglalva), hívásokat intéztem, netes rendelést bonyolítottam, filmet néztem, könyvet olvastam… Egyszóval nyugodtan hesszeltem, és készülődtem a baba érkezésére. Közben – ahogy a múlt alkalommal már említettem – apránként elvégeztem a házimunkát, mindent kitakarítottam, kimostam, rendbe raktam, gyakorlatilag nem maradt semmi, amivel ne készültem volna el. (Jó, ablakokat nem pucoltam, van itt-ott néhány gyerekmancsnyom, de asszem, azt most egyébként is passzolni fogom, haha.)
A babakocsi mondjuk nem volt egyszerű menet. Tudni kell, hogy alapvetően mi nem igazán csípjük, hordozósok vagyunk (főleg én, de a férjem se rest felvenni, ha úgy alakul), egyébként meg szerettük, szeretjük, ha a gyerekek a saját lábukat használják a kezdetektől fogva, amikor csak lehetőség van rá. (Ha nincs, arra tökéletes a hordozó.)
Viszont mindketten szép időben, tavasszal, illetve nyáron születtek, amikor szívesen sétálgattam velük már újszülöttként is egy rugalmas kendőben felkötve. Ezt így, télvíz idején valahogy nem látom kényelmesen megvalósulni, hiába van hordozós kabátom, és vittem őket sokszor rossz időjárási körülmények között is zsebibabaként. Meg ki tudja, lesz-e császársebem… De ha nem, akkor is szeretnék most egy kicsit jobban vigyázni magamra a gyermekágy alatt, mint azt korábban tettem, francnak hiányzik az inkontinencia meg az aranyér. Szóval harmadik gyerekre eljutottam oda, hogy kell egy normális babakocsi, legalább az első néhány hónapra.
Igen ám, viszont felháborítóan túlárazottnak tartom a mostani babakocsipiacot, ezért a keresgélés során nem volt annyira egyszerű dolgom, mint elsőre gondoltam. Ráadásul olyan vázat szerettem volna, ami kompatibilis a korábban vásárolt, szeretett autóshordozónkkal (na, az tényleg nem volt olcsó), így rengeteget kellett nyomozni, melyik gyártó melyik adaptere melyik másikéval kompatibilis. Ebben Tildynek és az általa küldött linkeknek nagyon sokat köszönhetek, nélküle sose tudtam volna meg, hogy a különböző márkák között előfordul teljes átjárhatóság. Végezetül, amikor már kezdtek keresztbe állni a szemeim, és legszívesebben sikítva dobtam volna a sarokba a telefont, rábukkantam a megfelelő példányra, olyan kerekekkel, olyan kialakítással, olyan áron, ami minden szempontból megfelelt, és még egy frissen meghirdetett, nagyon szép állapotú használt darab is volt belőle valamelyik adok-veszek oldalon, úgyhogy gyorsan lecsaptam rá.
Itthon aztán atomjaira szedtem, minden levehető huzatot kimostam, a kerekeit kevés láncolajjal megápolgattam, majd elégedetten kattintottam rá a saját autóshordozónkat, és nagyon boldog voltam, hogy ezt is letudtam.
A legutolsó tételt, a babahintát tesóm megrendelte nekünk karácsonyi ajándékként (szívecske), néhány nap múlva ideér, az ünnepeket pedig várhatóan ő is velünk tölti, és akkor személyesen is meg tudom köszönni neki. Egy éve nem láttuk egymást, egy éve nem tudott hazajönni a vírus miatt. (Sokan tudjátok, hogy orvos. Egyszerűen jelenleg nem kap annyi szabadságot, hogy a kötelező karanténos mizériával együtt meg lehessen oldani a hazajutást.)
Az egész mindenség elmehetne most már a jó édes…
Ja, természetesen az évfordulónkra a férjemnek ajándékozott színházat is lemondták és bizonytalan időre elnapolták a szervezők, szóval a jegye csak itt szomorkodik az asztalon várva, hogy egyszer – ki tudja mikor – majd felhasználja.
A kedvenc éttermünkbe (ahol ez esküvőnk utáni vacsora és buli is volt) azért a bezárás előtti utolsó napon még elszöktünk gyorsan ebédelni egyet, hogy elraktározzuk az élményt, és legyen mit felidézni az előttünk álló hónapok során.
Remélem (irónia), nemsokára az ovik is bezárnak, és akkor telet két nagy mozgásigényű, eleven ovissal és egy újszülöttel kell majd kibekkelni valahogy. Eh, hagyjuk is.
Jövő héttől aztán tényleg indul a buli, kezdődnek az ellenőrzések, CTG/NST, EKG (az aneszteziológusnak kell), újabb labor (szintén az anesztesnek, hogy friss legyen, és nekem is, hogy lássam, használ-e a vaspótlás), rákövetkező héten COVID-teszt, aneszteziológiai konzultáció, utolsó találkozó és megbeszélés a nőgyógyásszal… Azt hiszem, minden szempontból izgalmas utolsó heteknek nézünk elébe.
szinvaltoszemulany
A szerző terhesnaplóját itt olvashatod:
13. hét: Elsírtam magam a genetikai vizsgálaton
Végre sírok. Nem gyászomban, örömömben.
Tovább>>>
14. hét: Nagyon félek a hüvelyi szüléstől
Néhány napja ismét szorongani kezdtem a hüvelyi szülés gondolatától, és idegesen forgolódom elalvás előtt az ágyban.
Tovább>>>
17. hét: Megsértődött az orvos, mert nem nála végeztettem egy vizsgálatot
Az én szemszögemből nézve nem elsősorban az orvos szakmai reputációjáról van szó egy esetleges probléma esetén, hanem a magzat és a saját egészségemről.
Tovább>>>
18. hét: Vajon jól tippelték meg a baba nemét az ultrahangon?
Tudom, hogy azt illik mondani, hogy mindegy a neme, csak egészséges legyen, én továbbra is az egészséges lány verziónak drukkolok.
Tovább>>>
19. hét: Öt hónapos terhesen akartam elválni
Elértem a totális mélypontot, melynek során a válás gondolatát is napokig komolyan fontolgattam...
Tovább>>>
20. hét: Nem hiányoznak a gyerekeim
Most azt kívánom, bárcsak lenne még egy hét, hiszen alig kezdtünk belerázódni, máris véget ér...
Tovább>>>
21. hét: Meddig számít normálisnak, ha fogdossák a lányomat?
Tisztában vagyok vele, hogy ebben a korban (még) normális a nemi szervek és a szexualitás iránti fokozott érdeklődés.
Tovább>>>
22. hét: Elkezdek gyűjteni a szülésre
Elkezdünk gyűjtögetni a posh luxuskórházra, ha már ennek a drága (szó szerint, haha) embernek épp oda kellett mennie dolgozni.
Tovább>>>
23. hét: Nincs időm a terhességemmel foglalkozni
Ha nem lesz második hullám, nagyjából két hónapom marad arra, hogy fejben is meg tudjam élni ezt a várandósságot, mert eddig valahogy nem igazán sikerült.
Tovább>>>
24. hét: Jé, a gyerekem mégsem egy elviselhetetlen hisztigép!
Ohó, hát nem lesz itt gond, nem én csinálom szarul, a gyerekem sem egy elviselhetetlen hisztigombóc, egyszerűen csak nem ideálisak a körülmények!
Tovább>>>
25. hét: Képtelen vagyok kézműveskedni a gyerekekkel
Gyűjtöttem az ötleteket, hogyan legyek kiapadhatatlan fantáziájú DIY-anyuka, aki minden nap más ötlettel szórakoztatja csemetéket, ezt a projektet csúfosan elbuktam.
Tovább>>>
26. hét: Terhesség vénasszonyként: Nem kapok levegőt, alig tudok menni
Tüdőgondozó, derékfájás, hülye nevű idegrendszeri betegség, innen már csak egy köpésnyire vagyok az oxigénpalacktól és az elektromos kerekesszéktől.
Tovább>>>
27. hét: 2020-ban terhesnek lenni stresszes
2020 igazán különös év, extrán nehezített pálya rengeteg felesleges stresszel, ami a gyerekvárást is más dimenzióba helyezi.
Tovább>>>
28. hét: Anyuka, jöjjön gyorsan, a gyerek leesett a mászókáról!
Csörgött a telefonom, az oviból hívtak, hogy a Nagy leesett a mászókáról, be kéne vinni a kórházba, mert nagyon fáj a keze, lehet, hogy eltört.
Tovább>>>
29. hét: Eltörte a gyerek a kezét, nem mehet oviba hat hétig?
“Ez gyors szakítás volt” – írta nekem a férjem hétfőn az oviból hazafele jövet, mikor bement jelezni, hogy a lányok másnaptól másik intézménybe járnak.
Tovább>>>
30. hét: Pénisz van a hasamban?
Jövő csütörtökön lesz esedékes a következő nagy ultrahang, amikor remélhetőleg végleg bizonyságot nyer, van-e vagy nincs pici pénisz a hasamban.
Tovább>>>
31. hét: Baleseteztünk az M7-esen terhesen
Az M7-esen egy kamionos defektet kapott, és a leszakadó darabok szétszóródtak az úton, amit elkapott egy előttünk haladó autó...
Tovább>>>
32. hét: Kiderült, mikor fogok szülni
A pánikolós pillanatokban van mibe kapaszkodnom, hogy a lehetőség adott a nem hüvelyi úton való szülésre is.
Tovább>>>
33. hér: Vizes homokot szeretnék rágcsálni
Megint egy igen különös dologra vagyok rákattanva: teljesen be vagyok zsongva a vizes homok szagától. Legszívesebben a számba venném és úgy rágcsálnám.
Tovább>>>
34. hét: Ha megcsináltatjuk az összetört kocsit, ugrik a magánkórházban szülés
Na, persze, ha előbb beindulna a szülés, és végül állami kórházban kötünk ki, akkor megoldódik magától a probléma.
Tovább>>>
35. hét: Magas vérnyomással mentünk be a kórházba 35 hetes terhesen
Nekem általában inkább alacsony szokott lenni az érték, 110/70 körül, 70-es pulzussal, ehhez képest most ott virított a kijelzőn egy 159/92-es vérnyomás 135/perces pulzussal.
Tovább>>>
36. hét: Drukkoljatok, hogy még négy hétig kihúzzam!
A derekam kriminális állapotban van, sokszor mozdulni sem tudok a fájdalomtól, és néha már a pingvinjárás is befigyel.
Tovább>>>
