30. hét
Fejezet a meg nem valósult tervekről, további tanácstalanságról és a gyomorégésről
Ha ez a hét úgy alakult volna, ahogy eredetileg terveztük, akkor most valószínűleg valami olyasmiről számolnék be, hogy kitakarítottam a lakást, lenyírtam a füvet, rendbe raktam a virágágyást, kerestem végre egy bontót, és megszabadultam a hónapok óta a ház előtt dekkoló 17 éves autómtól, elmentem fogorvoshoz, sétáltam, befejeztem a regényt, amit hetek óta ki sem nyitottam. De nem úgy alakult, úgyhogy mindezekből semmi sem valósult meg.
A hétvégén egy kedves barátunk Dunakanyarban megrendezett esküvőjére voltunk hivatalosak, amire a férjem sajnos nem tudott jönni, mivel dolgozott (fotósként egy másik esküvőn), viszont másik kedves, nagycsaládos barátaink épp azon a településen laknak, így vállalták, hogy szállást biztosítanak számunkra, és amíg én szórakozom (vagy valami olyasmi), ők vigyáznak a lányokra. Van három, teljesen hasonló korban lévő gyerekük, akiket a lányok nagyon szeretnek, így ők is izgatottan várták a programot. (Amin azt hiszem, sose fogom túltenni magam, és mindenkinek elmesélem, hogy a negyedik – a legidősebb – fiú bébiszittere voltam az egyetemen, ő pedig bizony már húszéves is bőven elmúlt… Ilyenkor mindig eszméletlenül öregnek érzem magam.)
Az esküvő, illetve a szertartás nagyon szép volt, a pár megjelenése különleges, ami mondjuk az őket ismerőknek egyáltalán nem volt meglepő. Nehéz lenne leírni, de legyen elég annyi, hogy nem a hagyományos sötét öltönyös-fehér ruhás vonalat vitték, és a vendégeket is arra kérték, hogy ha módjukban áll, jelmezben érkezzenek. Ennek a kitételnek én nem tettem eleget, mivel a ruhatáram néhány éve már leszűkült az egyszerűbb alapdarabokra, úgymint néhány farmer és nagyjából tucatnyi monokróm vagy csíkos póló, amiből nehéz lett volna valami izgalmasat kihozni, ellenben a "Fáradt Családanya” figurához tökéletesen passzolt a szerelésem.
A másnapi indulás előtt lementünk még egy kicsit a Duna-partra, ahol a gyerekek a gyönyörű időben szinte könyörögtek egy kis vizezésért, én pedig ha akartam, se tudtam volna megtiltani, de nem is igazán akartam. Úgy kellett nekem. A Kicsi hétfőre éppen csak betaknyosodott, és bár ennél komolyabb tünetet nem produkált, ahhoz elég volt, hogy ne vihessük oviba, és kizárólag orvosi igazolással mehessen vissza. Remek.
Egy kruppos rohamot és egy középfül-gyulladást leszámítva mi még sosem jártunk betegrendelésen, szimpla megfázásról már nem is beszélve (bár ezt még annak se igazán nevezném, kétszer szívtuk ki az orrát, és ennyiben ki is merült a dolog), a gyerekorvosunk jelen helyzetben pedig ilyen piszlicsáré ügyekkel amúgy se foglalkozik, de az igazolást be kellett valahogy szerezni, ami beletelt néhány napba, ezzel viszont ugrott az egész heti ovi és az első bekezdésben említett tennivalók. Lépjünk túl rajta. Majd jövő héten nekifutunk újra.
A Nagy is szépen „gyógyulgat”. Amióta megkapta a könnyített gipszet, olyan, mintha nem is történt volna vele semmi, az ujjait is ügyesen használja, így remélhetőleg nem fog bemerevedni a csuklója sem, mire lekerül róla a rögzítés. Jövő hét pénteken megyünk vissza a négyhetes kontrollra, akkor eldől, hogy esetleg már most megszabadítják tőle, vagy marad még rajta további néhány hétig. Szerencsére nem viszket, nem töri, nincs semmi panasza rá. Arról nem is beszélve, milyen büszkén viseli a lilás rózsaszín műanyagdarabot, sérülésének messziről is jól látható mementóját, amiért még teljesen idegenektől is sikerül pár elismerő szót besöpörnie. (Mondjuk az is megérne egy külön fejezetet, hogyan kellett kiharcolnom ezt az egyébként TB által nem támogatott, fizetős „szolgáltatást”, mert a gipszmesternek nem akaródzott pepecselnie vele, de saját tapasztalatom alapján abszolút megérte.
Én legalábbis rettentően rühelltem gyerekként az ormótlan, súlyos gipszeimet, amik a második héttől már visszataszítóan mocskosak voltak, és a széleikről mindenhová peregtek az apró morzsalékok. A levegőzés hiánya miatti viszketésről nem is beszélve.)
Ugyancsak jövő csütörtökön lesz esedékes a következő nagy ultrahang, amikor remélhetőleg végleg bizonyságot nyer, van-e vagy nincs pici pénisz a hasamban. Bár mostanra már elég jól haladok a feldolgozással, a „Valószínűleg fiú” és a „80 százalék, hogy fiú” helyett jó lenne most már valami kétségbevonhatatlant látni/hallani.
A nevekkel sem jutottunk előrébb, bár a férjem épp ma állt elő azzal, hogy kezd megbarátkozni a Mórral. Azt válaszoltam neki, hogy csak azért, hogy legyen végre valami, ne adjunk olyan nevet, ami valamelyikünknek kevésbé tetszik, szóval térjünk vissza erre, ha igazán megtetszene neki. Egyébként meg a Nagynak is a 36. héten döntöttük el egyik pillanatról a másikra a nevét, úgyhogy nálunk valószínűleg normális, hogy ilyen sokáig húzzuk.
A Nagy találóan megkérdezte, miért nem hívjuk egyszerűen Gyereknek, ahogy a cicát is Cicának hívjuk… Kreativitásunk egyszerűen nem ismer határokat.
Jó hír viszont, hogy az allergiám lecsengőben, és szteroidot sem kell szednem már egy ideje, de hogy még véletlenül se érezzem magam komfortosan, elkezdett égni a gyomrom. (A hülye terhességi babonák közül ez a kedvencem, mivel mindkét lányom sűrű hajjal született, biztos vagyok benne, hogy a harmadik sem lesz kivétel, de ezt gyomorégés nélkül is meg tudnám mondani.)
Van egy olyan érzésem,.hogy mostantól Rennie lesz a legjobb a haverom…
szinvaltoszemulany
A szerző terhesnaplóját itt olvashatod:
13. hét: Elsírtam magam a genetikai vizsgálaton
Végre sírok. Nem gyászomban, örömömben.
Tovább>>>
14. hét: Nagyon félek a hüvelyi szüléstől
Néhány napja ismét szorongani kezdtem a hüvelyi szülés gondolatától, és idegesen forgolódom elalvás előtt az ágyban.
Tovább>>>
17. hét: Megsértődött az orvos, mert nem nála végeztettem egy vizsgálatot
Az én szemszögemből nézve nem elsősorban az orvos szakmai reputációjáról van szó egy esetleges probléma esetén, hanem a magzat és a saját egészségemről.
Tovább>>>
18. hét: Vajon jól tippelték meg a baba nemét az ultrahangon?
Tudom, hogy azt illik mondani, hogy mindegy a neme, csak egészséges legyen, én továbbra is az egészséges lány verziónak drukkolok.
Tovább>>>
19. hét: Öt hónapos terhesen akartam elválni
Elértem a totális mélypontot, melynek során a válás gondolatát is napokig komolyan fontolgattam...
Tovább>>>
20. hét: Nem hiányoznak a gyerekeim
Most azt kívánom, bárcsak lenne még egy hét, hiszen alig kezdtünk belerázódni, máris véget ér...
Tovább>>>
21. hét: Meddig számít normálisnak, ha fogdossák a lányomat?
Tisztában vagyok vele, hogy ebben a korban (még) normális a nemi szervek és a szexualitás iránti fokozott érdeklődés.
Tovább>>>
22. hét: Elkezdek gyűjteni a szülésre
Elkezdünk gyűjtögetni a posh luxuskórházra, ha már ennek a drága (szó szerint, haha) embernek épp oda kellett mennie dolgozni.
Tovább>>>
23. hét: Nincs időm a terhességemmel foglalkozni
Ha nem lesz második hullám, nagyjából két hónapom marad arra, hogy fejben is meg tudjam élni ezt a várandósságot, mert eddig valahogy nem igazán sikerült.
Tovább>>>
24. hét: Jé, a gyerekem mégsem egy elviselhetetlen hisztigép!
Ohó, hát nem lesz itt gond, nem én csinálom szarul, a gyerekem sem egy elviselhetetlen hisztigombóc, egyszerűen csak nem ideálisak a körülmények!
Tovább>>>
25. hét: Képtelen vagyok kézműveskedni a gyerekekkel
Gyűjtöttem az ötleteket, hogyan legyek kiapadhatatlan fantáziájú DIY-anyuka, aki minden nap más ötlettel szórakoztatja csemetéket, ezt a projektet csúfosan elbuktam.
Tovább>>>
26. hét: Terhesség vénasszonyként: Nem kapok levegőt, alig tudok menni
Tüdőgondozó, derékfájás, hülye nevű idegrendszeri betegség, innen már csak egy köpésnyire vagyok az oxigénpalacktól és az elektromos kerekesszéktől.
Tovább>>>
27. hét: 2020-ban terhesnek lenni stresszes
2020 igazán különös év, extrán nehezített pálya rengeteg felesleges stresszel, ami a gyerekvárást is más dimenzióba helyezi.
Tovább>>>
28. hét: Anyuka, jöjjön gyorsan, a gyerek leesett a mászókáról!
Csörgött a telefonom, az oviból hívtak, hogy a Nagy leesett a mászókáról, be kéne vinni a kórházba, mert nagyon fáj a keze, lehet, hogy eltört.
Tovább>>>
29. hét: Eltörte a gyerek a kezét, nem mehet oviba hat hétig?
“Ez gyors szakítás volt” – írta nekem a férjem hétfőn az oviból hazafele jövet, mikor bement jelezni, hogy a lányok másnaptól másik intézménybe járnak.
Tovább>>>
