29. hét

“Ez gyors szakítás volt” – írta nekem a férjem hétfőn az oviból hazafele jövet, mikor bement jelezni, hogy a lányok másnaptól másik intézménybe járnak. Na, de kezdjük az elején, hogyan is jutottunk ide…

Miután a Lány eltörte a kezét, ami láthatóan nem viselte meg különösebben, és hazaértünk a kórházból, az első kérdése az volt, hogy “De Anya, ugye ettől még mehetek oviba?” Bár én magam sem gondoltam úgy, hogy egy kéztörés után fejvesztve kéne visszarohanni, néhány napos, legfeljebb egyhetes pihenő után nem láttam volna ennek különösebb akadályát, főleg, hogy külön rákérdezés után a kezelőorvos is azt a választ adta, szerinte semmi értelme sincs annak, hogy a gyerek otthon üldögéljen. Hát még, ha nem is üldögél, ugye…

Így még baleset estéjén, pénteki napon írtam egy levelet az óvónőnek, amiben röviden beszámoltam az aktuális állapotról, az orvosi szakvéleményről, illetve a delikvens kéréséről, és viccesen azzal zártam a mondandómat, hogy remélem, visszaengedik (mármint a hétvégét követően), különben világvége fog itthon bekövetkezni. A válaszra, amit kaptam, álmomban sem számítottam. Vasárnap este érkezett egy pársoros felelet, amiben az óvónő jobbulást kíván, és tájékoztat, hogy törött végtagú gyerek nem mehet oviba, az óvodavezető nem engedi, egy törés egyébként is komoly dolog, a következő pár hetet (esetünkben 6 hét) jobb, ha otthon tölti. Csókolom.

Nos, bevallom, az én agyam itt ledobta az ékszíjat. Igazából valami olyasmire számítottam, hogy menjünk be, beszéljünk, megnézik, mi a helyzet, hogyan boldogul fél kézzel, van-e szüksége extra segítségre, egyáltalán bármi indokolja-e, hogy ne menjen oviba, aztán csak sikerül valami egyezségre jutnunk, ami jó az ovinak is, jó a gyereknek is, és végső soron jó nekünk mint családnak is. Ehhez képest a levél totálisan elutasító hangvétele igencsak leforrázott, így még azon melegében megírtam, hogy elnézést, én ezt ebben a formában nem tudom elfogadni, se jogszabály, se rendelet nem tiltja, hogy törött végtagú gyerek oviba járhasson, az pedig végképp nonszensz, hogy a délelőtti foglalkozásoktól, iskolaelőkészítő feladatoktól és a nevtanos logopédai fejlesztéstől másfél hónapra eltiltsák. Merthogy a csavar a dologban, hogy a Lány csakis ezek miatt volt annyira begőzölve, és ezek miatt szeretett volna menni. Szóval az óvodavezető szívassa lehetőleg azokat a szülőket, akik mondjuk belázcsillapítózva viszik a gyereket, de ne minket.

Ez utóbbi kicsit erősre sikeredett, a vezető meg is sértődött rajta, ugyanis mint másnap kiderült, ő a balesetről se tudott egyáltalán addig, amíg vasárnap este az óvónő nem továbbította neki az igencsak paprikás hangvételű levelemet. Sorry, not sorry, arról, hogy közöttük nem működik rendesen a kommunikáció, már végképp nem tehetek. Ahogyan arról sem, ki kire hivatkozik annak tudomása nélkül.

Némi szájhúzást, egy írásos szakorvosi igazolást és egy általunk aláírt szülői nyilatkozatot követően (amelyben felmentjük az ovit mindennemű felelősség alól a későbbi esetleges sérülésekre vonatkozóan) végül is délelőttre bevették a gyereket, aki hihetetlenül boldogan ment aztán másnap oviba, majd ugyanolyan csalódottan jött haza… És másnap is. Meg azutáni napon is. Meg az azutánin.

Nem szeretnék részletekbe bocsátkozni, mert tudjuk, hogy a gyerekek sokszor megbízhatatlan narrátorok, lehet, hogy ő értett félre dolgokat, lehet, hogy nem, de a helyzet kezdett eszkalálódni, és erősen érzékelhető volt, hogy bárhogyan is, bizony a végén csak a gyereken csattan az a bizonyos ostor.

Az utolsó csepp most hétfőn cseppent a pohárba, amikor a férjem vitte reggel a Lányt, és éppen valami kis mozgásos feladatsort csináltak a többiek. Hihetetlenül bonyolult és veszélyes dolgokat, úgy is, mint: földre helyezett ugrókötélen végigsétálni, tornapadon hason csúszni (kétkezes feladat, de eggyel is simán kivitelezhető), zsámolyon átlépdelni. A Lány, aki ezeket törött lábbal és törött kézzel is lazán lenyomná (a mozgása mindig kivételesen szuper volt, sajnos a beszéd alakul kicsit nehezen), azon nyomban állt is be a többiek mögé a sorba, amikor az óvónő rászólt, hogy ő most inkább üljön le. A férjem jelezte, hogy semmi gond, csináltassák vele nyugodtan, menni fog. Nincs válasz. A férjem megismételte a kérést, hogy csináltassák vele, legalább csak próbálják meg. Válasz továbbra sincs, az óvónő hátat fordít. A férjem ekkor már kissé idegesen odafordult a másik jelenlévő pedagógushoz, vajon hallották-e a kérést, hogy nem válaszol neki senki, ám tőle is csak kitérőleg ennyit kapott: “Nem én vagyok az óvónője!”

Vessetek a mókusok elé, röhögjetek ki, mondjátok, hogy túlreagáljuk, de nekünk ez így már sok volt. Nem azért, mert mimózák lennénk, hanem mert úgy éreztük, mindezek a dolgok méltatlanok egy pedagógushoz, és nem hisszük, hogy bármelyik gyerekünk jó helyen lenne egy ilyen oviban. Mi nem üvöltöztünk, nem voltunk agresszívak, tény, hogy igyekeztünk asszertívan kommunikálni, amihez a magyar népesség zöme nincsen hozzászokva, de döntenünk kellett, hogy a Kicsi miatt szeretnénk-e még további három éven – aztán a  legkisebb miatt újabb három, tehát összesen hat éven – át ilyen és ehhez hasonló helyzetek sokaságával megküzdeni. A válasz pedig az, hogy nem.

Volt egy ajánlásunk, még aznap átírattam őket, az ex-oviban nyilván egy könnycseppet se ejtettek értünk, a gyerekhez oda se ment senki, el se köszöntek tőle, se egy puszi, se egy simogatás.

Mikor meghallotta, hogy másik oviba megy, azt mondta, ez csodálatos, és alig várja már. Azóta minden reggel pattan ki az ágyból, rángat, hogy induljunk, mert elkésünk, az autóból már csak a kondenzcsíkot látom utána, ahogy rohan fel a csoportszobába játszani, a húga hasonlóan élvezi. Aminek nagyon örülök, hogy itt vegyes csoportok vannak, ezért ugyanoda kerültek mindketten. A Kicsinek ez láthatóan plusz biztonságot ad, bár egyébként sem szívbajos.

A beszoktatás itt is annyi volt, hogy

“Puszi, ölelés, szia, Anya, mehetsz, majd gyere.”

Hát, helló.

Az biztos, hogy nagyon sűrű, intenzív, érzelmileg felkavaró hét volt ez, még nem tudom, jól döntöttünk-e, és persze több időnek kell eltelnie, mire mindenki hozzászokik a megváltozott körülményekhez.

Van bennem öröm, csalódás, kudarcérzet, düh, megkönnyebbülés, és sok minden más. Nem így terveztem, nem így kellett volna történnie, szerettem volna, hogy jó legyen ez az ovi, részben emiatt is költöztünk ide, és egyébként sok minden jó is benne. Tényleg. De valahogy mégsem sikerült „belesimulni”. Két év után sem. Velünk van a baj? Őszintén nem tudom.

De a gyerek most láthatóan boldog, sokkal boldogabb, mint az elmúlt időszakban bármikor, és egyelőre ez számít. Meg az, hogy remélhetőleg jön néhány nyugisabb hét, amikor anyaságom során először mindkét gyerekem intézménybe jár, novemberig (vagy az újabb bezárásokig) szabadok a délelőttjeim, jövő héttől a délutánjaim egy része is. Úristen, el sem hiszem, komolyan.

És akkor a végére zárásként teszek nektek néhány adatot, amiből ugyan semmi nem fog kiderülni, és valószínűleg tanulság sincs azon kívül, hogy az anatómia ilyen furcsa dolog.

Magasság (ma reggel direkt lemértem, mert már én magam sem emlékeztem): 171 cm

Jelenlegi súly: 83 kg (szülések előtt 64-65 kg)

Csípő körméret: 110 cm (szülések előtt 100 cm, azóta főleg csípőre, fenékre és karra híztam)

Képek szemből és oldalról (nézzétek el nekem, de nem vagyok a tükörben szelfizés királynője):

Nem tudom, mennyire látszik rajta, de előkapartam még egy régi, rossz minőségű szkennelt képet is, hogy értsétek, miről nyafogok, és hogy bizony tényleg ott van az plusz húsz kiló. (Sajnos egy darab rendes képem sincs 2016 előttről, mert elszállt a biztonsági mentésként szolgáló külső vinyóm. A legfájóbb, hogy így a Lány életének első két éve is dokumentálás nélkül maradt.) 

szinvaltoszemulany

A szerző terhesnaplóját itt olvashatod:



13. hét: Elsírtam magam a genetikai vizsgálaton
Végre sírok. Nem gyászomban, örömömben.
Tovább>>>

14. hét: Nagyon félek a hüvelyi szüléstől
Néhány napja ismét szorongani kezdtem a hüvelyi szülés gondolatától, és idegesen forgolódom elalvás előtt az ágyban.
Tovább>>>

17. hét: Megsértődött az orvos, mert nem nála végeztettem egy vizsgálatot
Az én szemszögemből nézve nem elsősorban az orvos szakmai reputációjáról van szó egy esetleges probléma esetén, hanem a magzat és a saját egészségemről.
Tovább>>>

18. hét: Vajon jól tippelték meg a baba nemét az ultrahangon?
Tudom, hogy azt illik mondani, hogy mindegy a neme, csak egészséges legyen, én továbbra is az egészséges lány verziónak drukkolok.
Tovább>>>

19. hét: Öt hónapos terhesen akartam elválni
Elértem a totális mélypontot, melynek során a válás gondolatát is napokig komolyan fontolgattam...
Tovább>>>

20. hét: Nem hiányoznak a gyerekeim
Most azt kívánom, bárcsak lenne még egy hét, hiszen alig kezdtünk belerázódni, máris véget ér...
Tovább>>>

21. hét: Meddig számít normálisnak, ha fogdossák a lányomat?
Tisztában vagyok vele, hogy ebben a korban (még) normális a nemi szervek és a szexualitás iránti fokozott érdeklődés.
Tovább>>>

22. hét: Elkezdek gyűjteni a szülésre
Elkezdünk gyűjtögetni a posh luxuskórházra, ha már ennek a drága (szó szerint, haha) embernek épp oda kellett mennie dolgozni.
Tovább>>>

23. hét: Nincs időm a terhességemmel foglalkozni
Ha nem lesz második hullám, nagyjából két hónapom marad arra, hogy fejben is meg tudjam élni ezt a várandósságot, mert eddig valahogy nem igazán sikerült.
Tovább>>>

24. hét: Jé, a gyerekem mégsem egy elviselhetetlen hisztigép!
Ohó, hát nem lesz itt gond, nem én csinálom szarul, a gyerekem sem egy elviselhetetlen hisztigombóc, egyszerűen csak nem ideálisak a körülmények!
Tovább>>>

25. hét: Képtelen vagyok kézműveskedni a gyerekekkel
Gyűjtöttem az ötleteket, hogyan legyek kiapadhatatlan fantáziájú DIY-anyuka, aki minden nap más ötlettel szórakoztatja csemetéket, ezt a projektet csúfosan elbuktam.
Tovább>>>

26. hét: Terhesség vénasszonyként: Nem kapok levegőt, alig tudok menni
Tüdőgondozó, derékfájás, hülye nevű idegrendszeri betegség, innen már csak egy köpésnyire vagyok az oxigénpalacktól és az elektromos kerekesszéktől.
Tovább>>>

27. hét: 2020-ban terhesnek lenni stresszes
2020 igazán különös év, extrán nehezített pálya rengeteg felesleges stresszel, ami a gyerekvárást is más dimenzióba helyezi.
Tovább>>>

28. hét: Anyuka, jöjjön gyorsan, a gyerek leesett a mászókáról!
Csörgött a telefonom, az oviból hívtak, hogy a Nagy leesett a mászókáról, be kéne vinni a kórházba, mert nagyon fáj a keze, lehet, hogy eltört.
Tovább>>>