28. hét

Haladunk, haladunk. Most realizáltam, hogy elérkeztünk a harmadik trimeszterhez, szóval már nincs is olyan sok hátra. Húha... Nem tudom, hogy csak a rutin, hogy a harmadik gyerek vagy az időhiány miatt, de egyelőre még semmiféle előkészületet nem tettünk arra, milyen lesz, ha megérkezik majd a baba.

Én már az első gyerek előtt se pörögtem túl az eszközbeszerzést: elhoztuk apám pincéjéből az évtizedek óta őrizgetett kiságyamat, amit némi csiszolást és fehérre festést követően beállítottunk az akkori kis lakásunk hálójának sarkába, melléraktunk két régebbi éjjeliszekrényt egymáshoz rögzítve, aminek a tetejére egy párezer forintos pelenkázólap került, ezzel pedig le is tudtuk a gyerekszoba berendezését. Így is nagyon hangulatos és ízléses kis kuckó lett, néhány apróbb dekorációs elemmel, lágy, pasztell színekkel. Eszméletlenül büszke voltam rá, képes voltam órákig üldögélni a szoba átellenes sarkában lévő fotelben, és csodálni azt a pár négyzetmétert. Hiszen akkor még volt időm üldögélni, ugye.

Mindezeken túl vettünk, illetve kaptunk néhány ruhácskát (nyárközepi gyerek lévén nem okozott különösebb nehézséget összeállítani a kelengyét) és egyéb textilneműket, de a különböző magazinokban, szakkönyvekben és kórházi ajánlásokban megjelenő listák oldalhosszan sorakozó tételei láttán már akkor is csak a fejemet fogtam, és konkrét tortúrának éltem meg, mikor a férjemmel bemerészkedtünk egy bababoltba. (Ezen a kifejezésen mindig röhögnöm kell, vizuális típusként folyton olyan üzletet képzelek magam elé, amiben igazi kisbabákat árulnak.)

Sírásig fajuló vitákat vívtam anyámmal, aki képtelen volt feldolgozni, hogyan is lehet egy gyereket mérleg, vízhőmérő, körömcsipesz, hálózsák, pólya, cumi és egyéb fiszfaszok nélkül felnevelni. Egyszerűen nem tudtam vele megértetni, hogy mindezeket akkor is meg tudjuk majd vásárolni, ha valóban szükség lesz rájuk, addig minek dobjunk ki egy csomó pénzt az ablakon? (Ezek közül később nem is használtunk semmit sem, egyedül egy kölcsönzött mérlegre sikerült a lányom első növekedési ugrása környékén anyámnak és a védőnőnek együttes erővel ráerőszakolnia, amitől persze csak nettó idegbeteg lettem, és már a harmadik napon legszívesebben kivágtam volna a negyedik emeleti ablakból, ha nem lett volna kölcsönzött. Ehelyett csak megkértem a férjemet, hogy sürgősen vigye vissza, mert többet látni sem akarom. Nem a férjemet, hanem a mérleget.)

Nem tehetek róla, egyszerűen ilyen vagyok, úgynevezett „szervezetlen személyiségtípus”, ami rémálom is tud lenni, ha valakinél a szétszórtság és a felszínesség dominál. Én az évek során ebből megpróbáltam kizárólag a spontaneitásra, a rugalmasságra és a gyors alkalmazkodásra való képességet megtartani, ami viszont azzal jár, hogy iszonyú körülményeskedésnek élem meg azt, amit másnál a józan ész és a biztonságra való törekvés diktál. Ez sem ideális egyébként, hiszen számtalanszor kerülök olyan helyzetbe, hogy nincs nálam valami, ami sürgős helyzetben megkönnyíthetné a dolgunkat, de hát valamit, valamiért.

Ennek fényében talán nem meglepő, ha már az első baba érkezése előtt is ennyire minimálban igyekeztem megoldani a dolgokat, akkor most, hogy már egy csomó minden rendelkezésünkre áll az elektromos mellszívótól kezdve az itatópohárig, végképp nem érzem úgy, hogy bármit is be kéne szereznünk a harmadik gyerek érkezésére készülve. Talán még emlékeztek rá, hogy a védőnőnek is arról viccelődtem, hogy majd a komódfiókban altatjuk, de egyelőre tényleg nem találtam jobb alternatívát.

Valószínűleg ő is velünk alszik majd az elején, ahogy a nővérei is. (Ja, igen, a nagy műgonddal fehérre pingált kiságyamat a Lány magasról leszarta – konkrétan –, néhány kósza alkalomtól eltekintve nem aludt benne sohasem. Szóval ennyit az ízlésesen dekorált sarokról meg a pasztell színekről. Kár volt még abba is energiát feccölni.) Semleges, uniszex ruhák garmadája várja bedobozolva, hogy kimossam őket, tényleg nem tudom, mire lehetne szükségünk.

Talán egy normális (terep)babakocsit szeretnék végre venni, mert bár 90 százalékban eddig is hordoztam, és persze fogok is még, de tavasszal, nyáron ez sokkal könnyebben kivitelezhető volt, most majd télvíz idején nem igazán látom ezt egy néhány hetes-hónapos csecsemővel működni. (Nyilván fogok megoldást találni, ha itt lesz az ideje.) Persze van hordozós kabátom, de a kendőt nem szeretem, a csatos és a mei tai pántja viszont kényelmetlen a kabát alatt.

Elfáradtam
 

És az az igazság, hogy már „belül“ is elfáradtam. Régen ostoba módon azt hittem, én vagyok a szupernő, aki a gyermekágy ötödik napján már nyugodtan moshat, főzhet, porszívózhat, nem lesz semmi baja tőle. Rá is faragtam rendesen. Tény, hogy a terhesség most ront a tüneteken, és az allergia miatti folyamatos tüsszögés is kimerít, de néhány napja a gyerekszoba padlóján törökülésben ülve egy erősebb hapcizás után bizony sikerült becsurrantani. És akkor bizony eltörött a mécses… Bezárkóztam a hálóba, és negyedórán át sírtam vigasztalhatatlanul.

Ismeritek ezeket az önfelfogadásra buzdító, striás, kötényhasas fotókat, amiket a közösségi média dörgő tapsvihara közepette szoktak posztolni a nagybetűs VALÓDI anyák, valami olyan szöveg kíséretében, hogy régen mennyire utálták a megváltozott testüket, mostanra viszont büszkék rá, mert annak a jele, hogy kilenc hónapon át otthont adtak a szívük alatt növekvő csodának ésatöbbi… Kövezzetek meg, de tök őszintén, herótom van ezektől a kampányoktól.

Nekem nincs egy darab striám sem, nem fordult ki a köldököm, hurrá, viszont soha, se soha nem olvastam még ezektől az anyáktól olyat, hogy mennyire szeretik és mennyire büszkék a méhsüllyedésükre, az inkontinenciájukra, az aranyerükre. Vajon azért, mert nincs nekik, vagy azért, mert ezek tulajdonképp mégsem olyan csodálatos dolgok? Esküszöm, szinte kedvem lett volna a lábamnál gyülekező pisifoltról valami művészien megkomponált Insta-kompatibilis fotót készíteni, hogy erre mondjatok valami pozitívat ti büszke, őszinte, igazi anyák, akik azt hangoztatják, a terhesség(ek) után megváltozott női testet csak szeretni és elfogadni lehet. Mert én valahogy baromira nem tudom elfogadni, hogy 35 évesen ezzel kell küzdenem.

Baleset
 

Végül nem sok időm maradt sajnálni magamat, mert csörgött a telefonom, és hívtak az oviból, hogy a Nagy leesett a mászókáról, be kéne vinni a kórházba, mert nagyon fáj a keze, lehet, hogy eltört. Nem tudom, mennyire kell vaknak lenni hozzá, de mikor odaértem, a kiflire görbült kezű gyerekre nézve egyértelmű volt, hogy ez nem csupán egy lehetőség, hanem bizony tipikus kitámasztásos törés, a végek pedig elmozdultak egymástól, úgyhogy irány a sürgősségi.

Az autóban minden elmagyaráztam neki, mi és hogyan fog majd vele történni, milyen sorrendben követik majd egymást a beavatkozások, mi az, ami nem fog fájni, mi az, ami lehet, hogy khm, kicsit kellemetlen lesz (azért az őszinteségnek is van határa, nem akartam szegényt előre bestresszeltetni), és ettől szerencsére teljesen megnyugodott. Ő nem annyira szervezetlen személyiségtípus, mint én, nagyobb biztonságban érzi magát, ha pontosan tudja, mi történik majd.

Hihetetlenül büszke vagyok rá, nagyon ügyesen viselkedett, pedig ő egyébként igazi hisztikirálynő, aki egy otthoni szálkakiszedésből is félórás műsort tud kerekíteni, hiperventillálással egybekötve. Most viszont bátran, zokszó nélkül tűrt mindent, a röntgenbe egyedül ment be – ő mondta, hogy nem jó a babának, maradjak csak kint addig –, mikor pedig az orvos a beleegyezésemet kérte, hogy altatásban tegye-e helyre a csontot vagy essünk túl rajta gyorsan, a lányom döntött úgy, hogy inkább kibírja. (Azért halkan a fülembe súgta, hogy kíváncsi lett volna az altatásra is, milyen érzés, de tudja, hogy jobb lesz így.) Gondolhatjátok, hogy miközben az orvos „kínozta”, titokban az én arcomon is legördült pár könnycsepp.

Mi sem bizonyítja jobban a gyerekek csodálatos gyógyulási képességét, hogy a kórházból kijőve máris alkualapnak használta a sérülését egy kiadós forró csokira, pedig tudja, hogy az édességeket nem szeretem jutalmazásra vagy vigasztalásra használni, de ezúttal én sem tudtam nemet mondani, persze, hogy megkapta.

Itthon már bohóckodott, na meg persze rohangált, hintázott(!), ágyon ugrált(!!), a Kicsivel birkózott, hiába kiabáltunk vele félpercenként, hogy az ég áldja meg, hát most törte el a kezét, maradjon már a fenekén legalább egy-két napig. Vanitatum vanitas.

Ígértem még egy részletes beszámolót a hasam méretéről, ha már annyiótokat foglalkoztat, hol dugdosom a gyereket, de sajnos erre és a részletes dokumentálásra most nem maradt időm, jövő héten megejtem. Sajnos elment az idő az ovival való hadakozásra, akik kapva kaptak az alkalmon, hogy a kéztörés indokával 4-6 hétre eltilthatják a gyereket a bejárástól, de ezt is megírom majd részletesen, hogyan zárult végül. Addig leírhatjátok, szerintetek otthon vagy az oviban jobb-e egy tudásszomjas nagycsoportosnak egy ilyen eset után gyógyulni (figyelembe véve a hathónapos karantént is), kíváncsi vagyok a véleményekre.

szinvaltoszemulany

A szerző terhesnaplóját itt olvashatod:



13. hét: Elsírtam magam a genetikai vizsgálaton
Végre sírok. Nem gyászomban, örömömben.
Tovább>>>

14. hét: Nagyon félek a hüvelyi szüléstől
Néhány napja ismét szorongani kezdtem a hüvelyi szülés gondolatától, és idegesen forgolódom elalvás előtt az ágyban.
Tovább>>>

17. hét: Megsértődött az orvos, mert nem nála végeztettem egy vizsgálatot
Az én szemszögemből nézve nem elsősorban az orvos szakmai reputációjáról van szó egy esetleges probléma esetén, hanem a magzat és a saját egészségemről.
Tovább>>>

18. hét: Vajon jól tippelték meg a baba nemét az ultrahangon?
Tudom, hogy azt illik mondani, hogy mindegy a neme, csak egészséges legyen, én továbbra is az egészséges lány verziónak drukkolok.
Tovább>>>

19. hét: Öt hónapos terhesen akartam elválni
Elértem a totális mélypontot, melynek során a válás gondolatát is napokig komolyan fontolgattam...
Tovább>>>

20. hét: Nem hiányoznak a gyerekeim
Most azt kívánom, bárcsak lenne még egy hét, hiszen alig kezdtünk belerázódni, máris véget ér...
Tovább>>>

21. hét: Meddig számít normálisnak, ha fogdossák a lányomat?
Tisztában vagyok vele, hogy ebben a korban (még) normális a nemi szervek és a szexualitás iránti fokozott érdeklődés.
Tovább>>>

22. hét: Elkezdek gyűjteni a szülésre
Elkezdünk gyűjtögetni a posh luxuskórházra, ha már ennek a drága (szó szerint, haha) embernek épp oda kellett mennie dolgozni.
Tovább>>>

23. hét: Nincs időm a terhességemmel foglalkozni
Ha nem lesz második hullám, nagyjából két hónapom marad arra, hogy fejben is meg tudjam élni ezt a várandósságot, mert eddig valahogy nem igazán sikerült.
Tovább>>>

24. hét: Jé, a gyerekem mégsem egy elviselhetetlen hisztigép!
Ohó, hát nem lesz itt gond, nem én csinálom szarul, a gyerekem sem egy elviselhetetlen hisztigombóc, egyszerűen csak nem ideálisak a körülmények!
Tovább>>>

25. hét: Képtelen vagyok kézműveskedni a gyerekekkel
Gyűjtöttem az ötleteket, hogyan legyek kiapadhatatlan fantáziájú DIY-anyuka, aki minden nap más ötlettel szórakoztatja csemetéket, ezt a projektet csúfosan elbuktam.
Tovább>>>

26. hét: Terhesség vénasszonyként: Nem kapok levegőt, alig tudok menni
Tüdőgondozó, derékfájás, hülye nevű idegrendszeri betegség, innen már csak egy köpésnyire vagyok az oxigénpalacktól és az elektromos kerekesszéktől.
Tovább>>>

27. hét: 2020-ban terhesnek lenni stresszes
2020 igazán különös év, extrán nehezített pálya rengeteg felesleges stresszel, ami a gyerekvárást is más dimenzióba helyezi.
Tovább>>>